Még élek...

Sziasztok!😗

Látom, itt is vannak, akik olvassák a történeteimet és nagyon hálás vagyok érte, hogy a nézettség ilyen magas azóta is, mióta áttértem a Wattpadre.
Azért írok nektek, hogy tudjátok van egy új sorozatom is, amely most indult nemrégen, a sorozat második része idén vagy következő év elején fog érkezni.
Ide kattintva el tudjátok olvasni, esetleg talán ide is fel fog kerülni. Pontosat még nem tudok mondani arról, hogy mikor és hogy itt olvasható lesz-e, de Wattpaden mindenképpen megtaláltok.
Köszönöm, hogy olvassátok, amit írok.
Imádlak titeket!

Skyler❤

Bejelentés+Wattpad linkek!

Sziasztok!

Nos nem egy újabb résszel érkeztem, hanem valami egész mással, amely változást hoz a blog jövőjében. Úgy döntöttem, hogy ezen az oldalon nem fogom publikálni a Surrounded by Secrets-Titkokkal körbevéve című történemet. Igen, jól olvastátok, a blogra nem kerülnek fel a fejezetek és ez nem ellenetek van! Amióta regisztráltam Wattpadre, sokkal jobban megszerettem. Ráadásul a suli mellett az sem biztos, hogy fogom tudni folytatni a sztorit és ha tudom is folytatni, nem tudnék foglalkozni mindkét oldallal. Nagyon sajnálom. Wattpaden továbbra is elérhető leszek, és talán egyszer ide is visszatérek, de ez már a jövő zenéje.

A blogot egy időre bezárom.

A linkek, ahol továbbra is elérhető leszek (frissítés alatt) :

Egy gimis szerelem története: https://www.wattpad.com/myworks/67208782-egy-gimis-szerelem-trtnete

Homokba írt szerelem: https://www.wattpad.com/story/73730665-homokba-%C3%ADrt-szerelem

Fall in love novellák: https://www.wattpad.com/story/69761958-fall-in-love-novell%C3%A1k

Surrounded by Secrets-Titkokkal körbevéve: https://www.wattpad.com/story/79351198-surrounded-by-secrets-titkokkal-k%C3%B6rbev%C3%A9ve

Hulló esőcseppek

Sziasztok, gimiseim! :)

Új novella, és estére talán hozok néhány új infót is. Majd meglátjuk! ;)
Jó olvasást!

xoxo Sky

A történet ott kezdődik, ahol azt hisszük, hogy befejeződne. Az élet akkor kezd fontossá válni, amikor nem is hinnénk, hogy az lenne. Na és mi van a szerelemmel? Az az átkozott, szúrós, tüskés szerelem mindig akkor jön, amikor senki nem számít rá, és akkor távozik, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.

Ha úgy vesszük, az én történetem is ilyen.

Kezdve ott, ahol befejeződött. Augusztus 5-én reggel mindketten nyúzottan és kimerülten ébredtünk a hosszú éjszaka után, amelyet egy bálban töltöttünk. Nem sikerültek úgy a dolgaink, ahogy terveztük, ezért mikor megérkeztünk hozzájuk egyetlen szó nélkül befeküdtünk az ágyba. Másnap reggel viszont az a bizonyos tüske kipukkasztotta a körülöttünk lévő védőburkot.

Borult az összes eddig felépített védőfal. Amit eddig magunkba fojtottunk, most mind kiadtuk magunkból. Olyan sérelmeket vágtunk egymás fejéhez, amik rég visszanyúltak a múltba, amelyre szinte már senki nem emlékezett, de mi ezt hoztuk fel, nekünk ezzel kellett tönkretenni a kapcsolatunkat. 

Eltelt egy év és most alig pár méterre áll tőlem, én meg sem tudok mukkanni. Csak nézem a kezén lévő izmokat, a gyönyörű kék szemeket, amelyekkel most engem figyel. Egyikünk sem mozdul, hogy a másik felé nyisson. Egyikünk sem tesz semmit és azt várom, hogy végre történjen valami, de egyetlen másodperc alatt elfordul tőlem, hogy felnevessen az ismerőse vicces beszólásán.

Elegem volt.

Igen, miattam szakítottunk, mert nem bíztam meg teljesen benne és ezt látta rajtam. Ennek ellenére, én még mindig szerelmes voltam belé és bíztam abban, hogy egyszer visszakaphatom őt. És most semmit nem akartam tenni ezért.

Nos talán azért, mert féltem a válaszától...

A saját társaságomat elhagyva menekültem ki a teremből, miközben a legjobb barátnőim hangja utolért engem. Ennek ellenére nem álltam meg, miért kellett volna? Semmi okom nem volt arra, hogy továbbra is abban az épületben maradjak.

Kint a hatalmas vaskapunak támaszkodtam, és az arcomat könny áztatta el. A szomorúság miatt több mázsás súly helyezkedett a mellkasomra, és úgy zokogtam, mint eddigi életemben soha. Az érzelmeim eluralkodtak rajtam és több mindent éreztem egyszerre puszta fájdalomnál. Ez sokkal több volt egy apró tűszúrásnál, ez már olyan volt, mintha kést döftek volna a szívembe.

Még mindig szerelmes voltam Stevenbe, ez tagadhatatlan.

És a szívem csakis érte dobogott abban és minden pillanatban.

Léptek zaja ütötte meg a fülemet, miközben az eső szitálni kezdett a fejünk felett kavargó felhőkből, melyek kitakarták a fényes csillagokat. Valaki cipője csattogott a földön, ahogy minél közelebb ért hozzám. Automatikusan nyúltam az arcom felé, hogy letöröljem az arcomat, pedig az eső úgyis összevizezte.

Hirtelen egy lihegő fiú arca lépett be a látóterembe és rögtön felismertem benne a srácot, akibe szerelmes voltam, Stevent. Idegesen pillantottam fel rá, nem számítottam arra, hogy utánam jön, sőt igazából szerintem ő maga sem számított rá.

-Mi történt?-kérdezte halkan, miközben ő is egyre jobban elázott.

-Még pont te kérded?-mutattam rá a helyzet iróniájára, mire lesütötte a szemét, majd beletúrt a hajába.

-Emiatt nem kell sírnod-suttogta.-Rég volt.

-Nekem olyan, mintha csak tegnap történt volna-vontam meg vállam.-Minden nap ugyan olyan szar, de velem nem kell foglalkoznod. Én élem nyugodtan az életem, ahogy majd te is fogod.

-Miért élném nyugodtan az életem?-kérdezte értetlenül beletúrva a hajába. Az esőcseppek szüntelenül hullottak ránk, így a hajunk már teljesen hozzátapadt a kabátunkhoz.-A fenébe is! Itt állsz előttem és miattam sírsz. Ez sehogy sincs rendben. Így hogy tudnám nyugodtan élni az életem szerinted?

-Úgy, ahogy eddig is tetted-motyogtam keserűséggel a hangomban. Elegem van ebből a beszélgetésből, már így is túl sokat árutlam el neki abból, amit meg akartam tartani magamnak. Nem szabadott volna tudnia erről, és én mégis elárultam neki.

Magamat korholva hátráltam el tőle, legalábbis próbálkoztam, ugyanis a következő pillanatban a keze kinyúlt értem, elkapta a könyökömet, majd visszarántott maga mellé. Bentről kihallatszódott a hangos zene, egy lassúbb számot játszottak: Laura Pausini It's not goodbye címe száma remegtette meg az ablakokat.

Steven annyira közel húzott magához, hogy éreztem a belőle áradó hőt, amelyet a jeges eső sem tudott csillapítani. Éreztem a leheletét az arcomon, és a szemei is különösen csillogtak, amit az esőre fogtam. Rettentően kezdtem fázni, ahogy az eső eláztatott minket. Próbáltam kiszabadulni a karjai közül, hogy bemenekülhessek az épület falain túlra, a melegbe, de sikertelen volt minden erőfeszítésem. Nem engedett el.

Sírva fakadtam. Nem bírtam tovább. Itt állt, közel tartott magához és az elmúlt egy év szenvedéseiről nem is tudott. Mindig tudtam, hogy az én hibám volt, hogy elhagyott, de ő sem nyitott felém. Ő sem próbált meg közvetlenebb lenni velem szemben. Elbuktuk az egészet, mégis mindig magamat hibáztattam.

És amikor az élet úgy hozta keresztbe tettünk a másiknak. Egy ideig én sem bántam, hogy láttam a szenvedést az arcán, de egyébként nem nagyon tudtam elviselni, amikor ugyanezt visszaadta nekem, amikor egy újabb barátnővel jelent meg az oldalán, nem is tudva arról, hogy ez nekem mennyire fájhat majd. Én is buta voltam, hogy nyíltan kimutattam az érzelmeimet, de ki hihette volna, hogy valaha is ennyire tönkretehet engem néhány új barátnővel. Pedig nem is kellett volna, hogy fájjon, hogy éli nélkülem az életét.

-Kérlek, ne sírj-kérlelt engem halkan.-Ne miattam.

-Akkor engedj el, hagyd, hogy elmenjek. Nincs arra szükséged, hogy most itt maradjak.

-És ha én pont úgy akarlak tartani a kezeim között, mint ahogy most?-kérdezte egy kicsit ingerülten.-Szerinted nekem nem volt lelkiismeret-furdalásom az elmúlt egy év alatt? Rengetegszer utáltam meg magamat az elmúlt időben, mert rájöttem, hogy én voltam a hibás, hogy én bántottalak meg, pedig nem érdemelted meg. Soha egyszer sem. És most hogy itt állsz előttem és tudom, hogy miattam sírsz...-mondta, majd hatalmas levegőt vett, mintha nem lenne ereje tovább mondani.-Basszus, Anne a szívem hasad meg, ha így kell, hogy lássalak.

Még jobban zokogni kezdtem, de már nem menekültem óvó karjai elől. Ismertem, már tudtam annyira, hogy az előbb kiejtett szavak igazak voltak és hogy mindent komolyan is gondolt. A karjai a derekam köré fonódtak és abban a pillanatban már nem tudtam, mit kellene tennem és mit kellene mondanom.

Lassan, mintha a gondolatomat is kitalálná, Steven a karjában tartva engem jobbra-balra kezdett billegni a bentről kihallatszódó zenére. Mint amikor megismerkedtünk, akkor is rengeteget táncoltunk.

Hogy mit mondtam ezután? Hogy mit kellett volna tennem? Fogalmam sincs, de akkor muszáj volt belé kapaszkodnom. Ott a szakadó esőben, félig átázva, egymás hülyeségén mosolyogva táncoltuk el az utolsó táncot, amellyel megpecsételődött az éjszaka és a jövő.

Mert azután az este után többé már nem két "idegen" emberként voltunk jelen. Onnantól kezdve egy egész része voltunk.

A szerelem száz színe (novella)

Sziasztok!:))

Újabb novella, mint ahogy ígértem is. :)) Viszont a The Whisperer blogom bezárta kapuit, sajnos semmi ötletem nem volt a folytatáshoz. Bocsánat érte, de én valahogy nem bírok a fantasy műfajban írni, így inkább megmaradok a romantikus regények, novellák műfajában. ;)
Jó olvasást!

xoxo Sky

A szerelem száz színe-olvasta el újra és újra a begépelt címet. Nem tudta eldönteni, hogy jó ötlet lenne ezzel a címmel beadnia a fogalmazását. A tanára azt várta el tőle, hogy egy személyes írással állítson be az órára és azt adja le. Ez egy pályázat volt, amely pályázat során az írás bekerülhet az iskola évkönyvébe, majd az iskola honlapjára, és nagy valószínűséggel egy országos novellaíró versenyre is.
Csak hát, Auróra nem hitt saját magában. Rengeteg embertől hallotta, hogy tehetsége van nemcsak az íráshoz, hanem a zenéhez is, de sosem volt biztos semmiben. Egyedül Viktor volt a biztos pont az életében a legjobb barátain és a szülein kívül.
Ezenkívül minden ingatag lábakon állt.
Kezdve a tanulmányi eredményével, amiben ha egyetlen hiba is csúszott, már rosszul érezte magát. Pedig tudta, hogy mennyire stresszel a dolgokon, nem akarta, hogy ilyen élete legyen, csak sajnos a természeténél fogva nem tudott máshogy viselkedni.
A szobája fa ajtaja halk nyikordulással nyitódott ki, majd megjelent a szanaszét álló hajjal rendelkező barátja, Viktor. Legjobb barátok voltak kiskoruk óta, és mindent megtudtak beszélni. Lehetetlen volt őket elszakítani egymástól, hiszen egymásért éltek.
Mégis amióta Aurora rájött egy-két dologra, a párosuk kezdett elhidegülni egymástól. És ezt Viktor is észrevette.
Viktor mindig is játékos, szeleburdi kisfiú volt, de miután betöltötte 16 életévét minden megváltozott rajta. Megizmosodott, magasabb lett, borotválkozni kezdett és hát természetesen a lányok is jobban felkeltették az érdeklődését. Bulizott, élte az életét. Úgy volt az élettel, hogy ha már csak egyszer élhet, akkor ki kell használni. Csakhogy nem számított arra a tényre, hogy sajnos az ember képes szerelembe esni.
Ez lett az ő sorsa is. Belebolondult Aurórába. Egyik este, amikor átment a lányhoz, és az éppen az ágyon olvasott egy rövidnadrágban és egy kinyúlt pólóban, meglátott benne valamit, amit addig nem. Látta gyönyörű szépségét, látta azt a bájt, amely miatt nap mint nap képes volt mosolyogni. Ez volt az a lány, akit mindennél jobban tisztelt és védelmezett. Bárki, ha a közelébe ment is, rögtön tett arról, hogy tisztességesen bánjon vele. A mindene volt.
Csakhogy most sem a legjobb állapotában érkezett meg a lányhoz. Kissé a pohár aljára nézett a barátaival, de ahhoz még elég józan volt, hogy tudja, mire készül az elkövetkezendő percekben.
De a lány látványa újra lesokkolta. Ott ült a gépe felett egy szál rövidnadrágban, meg abban a kinyúlt pólóban, amit egyszer a fiú szekrényéből csórt el, amikor nála volt. Viktor alig bírta levenni a szemét a lányról, ahogy az éppen nagyon koncentrált és valamit gépelt a laptopján. Ilyenkor volt igazán önmaga, mert az a lány volt, akibe Viktor annyira beleszeretett.
Auróra hangosan sóhajtva fordult el a gépétől, aztán meglátta az ágya mellett álló fiút és meglepett mosolyt villantott felé.
-Helló-köszöntötte, de miután nem kapott választ idegesen állt fel és pillantott a kissé illuminált állapotban lévő fiúra.-Mi a baj, Viktor?-kérdezte, majd mikor közelebb sétált megérezte az alkohol szagát.-Te ittál?
-Nem fontos-sóhajtott a fiú, majd a laptop felé biccentett, amelynek képernyőjén hosszú, tömött sorok sorakoztak egy szövegszerkesztőben.-Mit írsz?-kérdezte, mire a lány arcán halvány pír jelent meg.
-Ez semmi.
-Megnézhetem?-reménykedett Viktor, hogy valamivel eltudja kissé terelni mocskos gondolatait a lány hiányos öltözete miatt. A lány valamit biztos láthatott rajta, mert lassan ugyan, de bólintott és összefont karral kissé arrébb állt, hogy a fiú leülhessen a számítógépe elé.
Miután Viktor helyet foglalt, megköszörülte a torkát, de a szíve már rögtön azután hangosan dobogni kezdett, hogy elolvasta a címet.
-A szerelem száz színe-kezdett bele hangosan.-Van úgy, hogy az ember tűnődik élete hátralévő részének pillanatairól és semmi jót nem tud elképzelni. Pedig hihetetlen mennyiség dolgot elképzelhetünk, mint például a menyasszonyi ruhánkat, a házunkat, férjünk óvó karjait és természetesen azokat az apró pillanatokat is, amelyekért érdemes élni-olvasta, miközben apró pillantásokat vetett a tőle elforduló Auróra hátára.-Csak sosem biztos, hogy mennyire érdemes harcolni ezekért. Van, aki feladja már az első pillanatban, van, aki örökké harcol egy-egy kósza percért. És itt vagyok én, aki csak vár, aki nem tesz semmit, pedig az orra előtt van a lehetőség és mégsem szólal meg, csak némán bámulja a szeme előtt sodródó faleveleket. Azokat, amelyeket a szél a magasba repítve tovább visz. Érdemes nekem még harcolnom a szerelemért? Érdemes volna még élnem a lehetőségért? A szerelmek úgyis jönnek mennek, mégis mind más, mind különböző, valamelyik erősebb, mint a másik. De honnan tudhatom, melyik a legerősebb, amelyiket nem szabad elengednem? A szerelem száz színe közül honnan tudhatom, hogy melyik hoz számomra boldogságot? Nem könnyű megtalálni a tökéletes embert, de ha egyszer megtalálom, nem engedem. És kedves olvasó, felteszed nekem a kérdést, hogy én megtaláltam-e. Nos igen, megtaláltam, csakhogy számomra ez a szerelem lehetetlen.
Viktor meglepődve olvasta végig az előbbi sorokat, amelyek végén a kurzor villogott, jelezve, hogy Auróra nem írt többet a fájlba. A fiú el sem hitte, amit olvasott. Tudta, hogy min kell dolgozni éppen a lánynak és így tisztában volt azzal, hogy személyes hangvételű fogalmazásába igazat kell írnia.
Soha sem hitte volna, hogy annyira féltékeny lesz, mint akkor, de ökölbe szorított kézzel próbált lehiggadni, hogy ne ordítva próbálja kiadni a fájdalmát a nagyvilágba. Egy biztos, ha most itt lennének Auróra szülei és ő kiborulna, biztos többet be nem tehetné a lábát a házba.
A lány pirulva fordult el tőle, hogy még véletlenül se lássa Viktor reakcióját, de meglepetés érte, amikor a fiú némán ült mögötte hosszú percekig. Szerelmes volt belé, nem bírta volna csak úgy elengedni a fiút, mellette akart volna maradni bármilyen módon.
-Szeretsz valakit?-kérdezte halkan Viktor, miközben továbbra is a gép képernyőjét bámulta.
A lány először nem tudta, hogy mit válaszoljon, de végül válaszolt a kérdésre.
-Igen, de a srác sosem venne észre engem-hajtotta le a fejét.
-Akkor az egy jó nagy barom-motyogta teljesen lesújtva a fiú, miközben beletúrt a hajába.-Bárcsak hamarabb tudtam volna ezt...
-Hogy érted ezt?-fordult felé értetlenül Auróra.
-Nem érdekes-legyintett egyre ingerültebben a fiú, majd felpattant az ágyról és elindult kifelé a lány szobájából, de az ajtónál megtorpant.-Teljeséggel idióta az a barom, ha nem veszi észre, mennyire gyönyörű vagy.
Auróra hangosan kapott levegő után, mikor értelmezte legjobb barátja elejtett szavait, és nem tudta, mire vélni. Hiszen a fiú a mindig csajozós Viktor volt, aki kiskora óta húgaként kezelte és ő csak titokban lett szerelmes a védelmezőjébe. Most mégis el sem hitte, hogy mire vélje Viktor reakcióját. Nem tudta, nem értette, hogy mi folyik körülötte.
A fiú vállára helyezte a kezét, hogy megállítsa a távozásban. Nem akarta hagyni, hogy magyarázat nélkül kilépjen az ajtaján, mert nagy valószínűséggel többet nem jelenne meg náluk. És ő szerette a fiút, nem akarta elengedni őt.
Viktor kissé értetlenül fordult meg, hogy megpillanthassa a lányt, akinél már régóta otthagyta a szívét. Megtiport arccal vette észre a lány érdeklődő és értetlen arcát. Auróra szemei kissé elhomályosultak és innen a fiú már tudta, hogy a lány lassan sírni kezd. Nem akarta így látni, ezért karjaival a lány dereka után nyúlt és szorosan magához láncolta, hogy még véletlenül se lásson le az arcára.
Auróra szipogni kezdett, ahogy Viktor keze a gerince mentén simogatta a hátát. Kellemes bizsergés követte az érintéseket, és alig bírta megállni, hogy ne sírja el magát a gyengédségtől, amellyel a fiú védelmező ölelésébe vonta.
-Miért kell ennyire nehéznek lennie?-suttogta alig hallhatóan, de a fiú még éppen meghallotta és kíváncsian tolta el magától a lányt, aki nagyot sóhajtva hajtotta le a fejét.-Bárcsak észrevennéd...
-Mit kellene?-értetlenkedett Viktor és egyre jobban bepánikolt. Nem volt értelme Auróra mondatainak, nem volt értelme az egész helyzetnek.-Mondd el nekem, Auróra, nem értem, mire gondolsz.
-Én sem értem, hogy miért nem vetted észre, hogy beléd szerettem-rebegte a lány. Viktor nem bírta felfogni a vallomást. Évekig abban a nyomorúságos hitben volt, hogy ő, a srác, aki folyton bulizik és iszik nem tudja meghódítani a legjobb barátja szívét, most mégis kiderült, hogy minden rossz tulajdonsága ellenére, a lány mégis beleszeretett.
Lehetséges lenne az, hogy a szíve menten kiszakad a mellkasából? Lehetséges, hogy minden bugyuta kérdésre, amelyet feltesz neki, vakon igent mondana, hogy minden kérését szó nélkül teljesíteni csupán egy dologért: a lány szerelméért?
Igen. A válasz erre igen volt. Mert Viktor nem tudta elképzelni az életét a lány nélkül. Teljesen beleőrült volna abba, ha a lányt elveszíti. És most itt volt az alkalom, hogy ezt be is bizonyítsa neki.
Elkapta a lány derekát, karjait köré fonta, arcát a lány feje mellé hajtotta, és hangosan ki-be lélegzett attól az idegességtől, ami akkor feszítette a mellkasát. A lehelete súrolta a lány arcát, amelytől Auróra egész testében megborzongott. Sosem volt még egyikőjük sem ilyen közel ahhoz, hogy elszakadjon nála az a bizonyos cérna, de Viktor ki akarta élvezni, hogy a karjában tarthatja a lányt, mert nem tudta, milyen jövőjük lesz ezután.
De elszánta magát, hogy nem titkolja tovább a szerelmét, ezért ott abban a pillanatban, színt vallott és nemcsak a lánynak, de saját magának is.
-Nem vagyok mindig jó ember, de mindent megtennék azért, hogy téged biztonságban tudjalak. Szeretlek, és fontosabb vagy nekem a világ összes dolgánál és kibaszottul szeretném, ha melletted ébredhetnék és azt is, hogy csak az enyém legyél-mormolta Viktor.
Auróra nem bírta tovább, hangosan zokogni kezdett. Nem bírta elviselni a tényt, hogy évek óta kerülgetik egymást, és csak egy véletlen beszélgetés miatt jöttek elő belőlük az elfojtott érzelmek. Auróra elszakította magát a fiú ölelésétől és belenézett könnyektől homályos tekintetével a fiú szemébe. Látta, hogy ő neki is csillog kissé a szeme, emiatt még jobban sírni kezdett, de ajkát a fiúéhoz érintetette. Sosem csókolózott még ezelőtt, de most nem tudta volna elképzelni ezt a pillanatot anélkül, hogy ajkai nem érinthetik Viktorét.
A fiú kissé döbbenten figyelte a lány reakcióját, de aztán minden tiltakozás nélkül csókolt vissza. Többé már nem kellett félnie attól, hogy a lány nemet mond neki. Legalábbis egészen addig bízhatott ebben, amíg nem csinál valami hülyeséget. Tisztelte a lányt, mindennél jobban szeretett volna vigyázni rá.
De az önuralma a föld alatt volt kilométerekkel lejjebb.
Felkapta a lányt az ölébe, aki a dereka köré fonta a lábát. Így ültek le az ágyra, ahol tovább csókolóztak, és bár a fiú alig tudta visszafogni magát, nagyon jól tudta, hogy nem szabad sietni. Elvileg mire való a sietés? Semmire. Itt áll előttük egy egész élet, még az is lehet, hogy évek múlva is együtt ülnek majd kézenfogva közös házuk teraszán. A jövő kifürkészhetetlen, soha senki nem tudhatja biztosan, hogy mi fog történni évek múlva.
Auróra még mindig remegett a boldogságtól, amely körbevette. Nem ilyennek képzelte a csókolózást, álmaiban nem hitte, hogy ennyire boldog lehet egyetlen csóktól. A képzelete mégis elindult az agya hátsó zugában és egy kerek egész megfogalmazott szöveggé állt össze.
Leállította Viktort, majd gyorsan lehuppant a gép elé, miközben érezte magán a fiú értetlen tekintetét.
-Mi a baj?-kérdezte tőle Viktor.
-Csak le kell írnom valamit.
És gépelni kezdett:
Legalábbis hosszú ideig azt hittem, hogy lehetetlen, hogy ő is szeressen, de ha harcolsz érte, akkor minden megváltozik. Minden virág kinyílása egy-egy boldog percet eredményez. És hogy mi az, amitől olyan sokszor megdobbanhat a szívünk? A mosolya. A mosoly, amitől a világon minden a legszebb.
A szerelem száz színű, néha fekete, néha világos, néha pedig színes fergeteg. Mint a hulló levelek egyszer ők is tönkremehetnek, de mikor tavasszal a virág újra nyílni kezd, emlékezz arra, hogy az élet mindig is lehet szebb a feketeségtől.
Eközben Viktor keze újból köré fonódott és alig bírta ki, hogy ne remegjen a keze a billentyűzet felett.
-Azt hiszem, a miénk is száz színű lehet-suttogta a fiú és a lány mosolyogva jött rá, hogy mennyivel szebb lesz az élete, ha az ő szívében is kinyílik a száz színű virágtenger.