1. fejezet-The Day... Avagy annak a napnak a kezdete, amikor találkoztam velük...

Sziasztok, Szent Margit gimiseim! :)
Az első fejezet egy kicsit még unalmas, csak egy ilyen bevezető szerűség, de remélem azért továbbra is velem fogtok tartani, elvégre még csak most kezdődnek az izgalmak.
Ebben a részben találkozhattok több új szereplővel is, akiket majd később a karakterek odalon is megpillanthattok. ;) Valamint kérlek szavazzatok oldalt arra a bandanévre, ami nektek tetszik, fontos szerepe lesz a történetben ;)

Ui: A történetben szereplő személyek és helyek kitaláltak.

Jó olvasást! :*

 

1.fejezet

The Day

Avagy annak a napnak a kezdete, amikor találkoztam velük...

-Szia-kocogtatta meg a vállamat valaki, megfordultam és egy fiú állt mögöttem.

-Szia-köszöntem vissza, majd elvettem a visszajárót a büféstől és már indultam volna el, amikor a fiú elkapta a karom és próbált marasztalni. Nagyot sóhajtva álltam félre a sorból, majd az ajtó mellett állva megvártam, míg vett magának egy Snickers csokit meg egy tábla Milkát. Amint mellém lépett, odanyújtotta nekem a Milka csokoládét, mire meglepetten pillantottam rá.

-Fogadd el, kérlek-suttogta nekem, miközben kiléptünk az aulába. Nemlegesen ráztam a fejemet, miközben ő egyre csak ott tartotta előttem a csokit, amit vett. Amit nekem vett.

-Nem tehetem. Még a nevedet sem tudom-blöfföltem. Tudtam ki ő, csak egyszerűen nem hittem abban, hogy tényleg megszólított és, hogy tényleg hozzám beszél.

-Bálint. Kerekes Bálint-motyogta. Megfogta a kezem, belehelyezte a csokoládét, majd elsietett a B épület irányába. Mire észhez tértem az első sokkból, ő már sehol sem volt, pedig még meg sem köszönhettem neki az édességet. A kezemben tartott csokira pillantottam, aminek a hátoldalán egy kis papír volt, egy férfi kézírásával. Bálint kézírásával. Az üzenetben ez állt: Sok sikert mindenben! And you are amazing!

-Köszönöm, Kerekes Bálint-motyogtam halkan és a srác után pillantottam. Felpattintottam a telefontokomat és beletettem a kis papírt, hogy még véletlenül se veszítsem el...

Az ébresztő óra hülye csörgésére ébredtem, ami a madarak hangját utánozva csicsergett és nem hagyta, hogy visszamerüljek a legédesebb álmomba vagy legalábbis azt hittem, hogy a legédesebb álmomba. Idegesítő volt ez a hülye ébresztő, legszívesebben földhöz vágtam volna a telefont, hogy soha többé ne kelljen meghallanom ezt a hangot, de azt tudtam nagyon jól, hogyha eltöröm, akkor apa le fogja ordítani a fejem és szobafogságot kapok, ami valljuk be tizenöt éves létemre elég gáz lenne.

Elhúztam a telefonomon az ébresztőórát, majd kikeltem az ágyamból és fáradtan elindultam, hogy neki kezdjek a szokásos teendőimnek, amit még hulla fáradtan is képes vagyok megtenni annak érdekében, hogy jól nézzek ki. Mint a szokásos tiniteendők: fogmosás, hajfésülés, arcmosás és halvány smink. Átlagos tini voltam, akinek az élete nem igazán volt érdekes.

Aztán hirtelen eszembe jutott az álom. Te jó ég! Mit keresett az az idióta az álmomban és egyáltalán miért adott nekem csokit? Ti értitek ezt? Nem bírom Bálintot és most meg vele álmodok. Értelmetlen és egyben borzalmas az a tény, hogy a legédesebb álmomnak neveztem, amiben ő szerepelt.

Apropó, el sem hiszem, hogy már több, mint két hónapja járok a Debreceni Szent Margit Gimnázium és Kollégiumba. Júniusban volt a nyolcadikos ballagásom, aztán most meg itt vagyok kilencedikesként és mindennap elindulok az gimibe.

De nehogy azt higyjétek, hogy a gimi olyan, mint a tévében leadott gimis-szerelmes tinifilmekben, amikben a tinik szerelmesek lesznek és minden egyes napjuk azzal töltik, hogy tanulnak egy órát és másnapra már meg is vannak. Aha, hát ki kell ábrándítsalak titeket, a gimi nagyon nem ilyen. Ezerrel hajtanak minket és igazából ritkán van egy olyan hét, amikor azt tudom mondani, hogy nincs dolgozat. Ezen kívül pedig a szerelem az egyik legrosszabb dolog a gimiben. Igen, jól olvasod, a szerelem. Az a kétségbeesett érzés, amikor a szívedet a vágy kígyója marja meg, amikor a zöld szemű szörnyeteg beköltözik a fejedbe és folytonos hülyeségeket sugdos a füledbe. Az a mámoros érzés, amikor a felhők fölött vagy három méterrel és nem is akarsz onnan lejönni senki és semmi kedvéért. És persze ne beszéljünk a gyomrodban repkedő pillangókról, meg a kellemes bizsergésről, ami átjár, ha látod őt vagy ha a közelében vagy. Természetesen ne felejtsük ki a vöröses árnyalatú arcot sem, ami a zavartságod jele. Ez az összes érzés egy olyan tinilány érzelmei, akinek plátói szerelme van.

Honnan tudom mindezt? Mert érzem. Nap mint nap érzem, ahogy belülről felemészt ezt a vonzódás (talán már szerelem, fogalmam sincs), ami sosem teljesedhet ki. Tudom, hogy ő meg én sohasem jöhetnénk össze. Basszus, ő most végzős, én pedig egy kilencedikes vagyok, aki iránt egyetlen egy tizenkettedikes sem érdeklődne. Csak rám kell nézni. Átlagos kávébarna haj, csokibarna szem és természetesen szeplők sokasága, ami állandóan ott van az arcomon és még a púder sem tünteti el. A szemem alatt a fáradtságtól fekete karikák jelennek meg. Mindenben átlagos voltam és emiatt sajnos a fiúk sem nagyon tekintgettek felém, legalábbis ez volt az én véleményem.

Az osztálytársam velem szemben egy nagyon helyes 12. a-s sráccal az oldalán jelenik meg nap mint nap és akárki láthatja mennyire aranyosak együtt, egymásra vannak hangolódva és megértik egymást. A lánynak pedig nagyon szép és nagyon jó alakja van, szép arca és persze jó humora. Ez kell a srácoknak.

-Na ezzel szemben nekem...-álltam a tükör elé és belenéztem.

-Kicsim, mi a baj?-lépett be anya. Vöröses haja, mint mindig most is ki volt vasalva és néhány fekete tincs is elővillant vállig erő hajzuhatagából. A szeme mint mindig most is fáradtan csillogott, de tisztán látszódott a szürkés-kékes-zöldes árnyalat. Komolyan mondom, anyának volt a családunkban a legszebb szeme. Érdekes színe volt, de egyben gyönyörű szép is. Egyszerűen imádtam a szemét, kár hogy én nem örököltem ezt a szemszínt.

-Semmi-hajtottam le a fejem, majd felvettem a cipőmet, utána pedig a korzettemet, amit a gerincferdülésemre hordok. Hogy miért vettem fel előbb a cipőt, mint a korzettet vagy más néven fűzőt?

Most azon jár az eszed, hogy mi az a korzett? Na igen, ez egy olyan dolog, amit kevesen ismernek. A másik neve már ismerősebben hangozhat nektek. Fűző. Biztos hallottátok már, ugye? Na de ez nem olyan fűző, mint amit régen oly gyakran a nők ruhájánál összehúztak. Ó, még csak a közelébe sincs annak a fűzőnek. A korzett általában fehér, ritkán mintás anyag. Műanyagból készül és a saját testalkatodra mintázták, készítettek. Az a fűző csak rád jó, senki másra. Persze az emberek furcsának találják és megnéznek, hogy mégis mi az, ami rajtad van. Ne foglalkozz velük! Ha van fűződ, tisztességesen hordjad, mert kell a korzett, hogy szebb legyen hátad, hogy lehessen gyermeked és sorolhatnám még az okokat. Az emberek csak a kinézetre mennek és persze ebbe a korzett is beletartozik. Hát igen, nekem is van és hiába fogadom meg a saját tanácsom, nekem egyáltalán nem megy ez ilyen könnyen. Legbelül úgy érzem, hogy a fűző miatt senki nem közeledik hozzám. Az a srác, akit kedvelek, ügyet sem vet rám, de lehet hogy csak túlreagálom. Amúgy tulajdonképpen nem tudok lehajolni benne. Igen, jól olvastad. Nem tudok lehajolni benne, sőt mivel valamiért nem veszem jól a levegőt futásnál, így szinte alig kapok benne levegőt, amikor futok. De legalább az az egy reményem van, hogy még javulhat a hátam és nemsokára lekerülhet rólam ez a páncél.

Gyorsan felkaptam a telefonom. Az egyik alkalmazás, amit letöltöttem, minden nap ad valami kis üzenetet, valami biztatót általában. Mikor ma megnyitottam az egyetlen olyan dolgot hozta ki, ami levakarta a mosolyt az arcomról: Mit érzel? Hogy mit érzek? Elég sok mindent. Szerelmet, vágyat, dühöt, szenvedést és egyéb dolgokat, de az istennek sem vallanám be senkinek azt, hogy mekkora háború dúl bennem. Jó persze vannak olyanok, akik ismerik a legnagyobb titkaimat, de többé kevésbé nem mindenkinek árulom el az életemet. Aki azt akarja, hogy az életem összes pillanatát ismerje, annak ki kell érdemelnie. Nem akárki az az ember, akire én rábízom a titkaimat.

Hogy milyen titkaim vannak nekem pontosan? Hát... Ha szeretnétek elmesélem nektek az egyetlen és leghatalmasabb titkomat. A titkot, amit eddig csak én tudtam, eddig csak én ismertem meg persze a legjobb barátnőim, akik szám szerint heten vannak. Jaj, kifelejtettem az unokatesómat, akire néha a fogadott tesómként gondolok, néha viszont legszívesebben fejbe vágnám. De most nem ez a fontos. Tehát? Hol is tartottam? Ja igen... A történet elején vagyis egy olyan délutánon, amikor megismertem végre személyesen is, Molnár Andrist és az idegesítő barátját, Kerekes Bálintot.

-Hogy én mennyire utálom a matrózblúzt viselni. Maga a kinézete nem lenne rossz, de az ujját egyszerűen gyűlölöm. Nem lehet feltűrni az ujját, de én meg szeretem, ha fel van tűrve...-nyavalyogtam anyának miután felvettem a blúzt. Ma lesz a karácsonyi műsor a Debreceni Szent Margit Gimnázium és Kollégiumban és persze az ünneplő ruha kötelező mindenkinek. Vagyis értsd, ha nem jössz ünneplőbe leszidnak és mindig emlékeztetni fognak téged erre a pillanatra.

A Szent Margit gimit egyébként imádom. Tele van rejtelmekkel, titkokkal, hosszú barátságokkal, aranyos szerelmekkel, meg persze reménytelenekkel is, de az egyik legjobb a suliba, hogy tele van helyes fiúkkal. Mármint ezek most a diákélet fontos elemei. Az iskola amúgy elég klassz, persze rengeteg tanulnivalónk van, de elég jó átlagom van. Egyedül az angol megy nehezen, pontosabban közepesre állok belőle. Nyugatassatok meg, hogy az még jó? Ugye igazam van?

-Szerintem meg jól áll neked a matrózblúz-motyogja anya, miközben beköti a kis masnit a mellkasomnál.

-De akkor is-morogtam.-Annyira fura vagyok benne, így sohasem...-Hirtelen elhallgattam.

-Mi sohasem?-kérdezett vissza anya mosolyogva. Tudta már nagyon jól, hogy hogyan folytatódik ez a mondat.-Hogy sohasem fogsz tetszeni senkinek? Pontosabban Andrisnak?

-Anya-kiáltottam rá, miközben mégegyszer utoljára megigazítottam magamon térdig érő szoknyámat és felvettem a telitalpú cipőmet.

-Dehát nagyon jól tudod, Anabella, hogy ez nem így megy-mondta anya komoly hangon. Ha a teljes keresztnevemen szólított, akkor már régen baj volt. Mindig csak akkor hívott Anabellának, amikor nagyon kiakart oktatni.-A fiúk nem olyanok, hogy percről-percre esnek szerelembe. Amúgy meg nem a múltkor mesélted,hogy ez a gyerek egy nőfaló és minden lánnyal flörtöl?

-De igen.

-Akkor meg mit akarsz tőle?-értetlenkedett.

-Anya, te tudhatnád a legjobban, hogy nem olyan könnyű elfelejteni egy fiút, aki tetszik neked.

-Ezt tudom. De nem szabad minden fiúba beleszeretni és ha ő nem érdeklődik irántad el kell engedned őt, amilyen gyorsan csak tudod-magyarázta, mintha valami pszichológus lett volna.

-Bella-kiáltotta apa, aki már a bejárati ajtónál várt rám.-Gyere, haladjunk, mindjárt lekésed a buszt.

Gyorsan magamra kaptam fekete pulcsimat és meleg kabátomat, majd egy anyának adott puszi után elindultam ki apához. A kocsiban persze megígértette velem, hogyha dogát írok, akkor az jól fog sikerülni és persze százszor rákérdezett arra, hogy tanultam-e.

-Apa-forgattam a szemeimet.-tudod nagyon jól, hogy tanulok.

-Akkor jól van.

Újból megforgattam a szemem. Apa mindig is azt várta tőlem, hogy tanuljak, mégis mindig azt mondta, hogy magam miatt tanulok, a saját felelőséggemre. De tudtam nagyon jól, hogy nem örült a hármas dolgozatoknak vagy feleléseknek, én pedig mindig az alábbi magyarázatok egyikével békítettem ki:

1.-A tanár nem magyarázta el, akkor szerinted, hogy tanuljam meg?

2.-Nem voltam ott az órán, mert hiányoztam és emiatt lett rossz. Tudod nagyon jól, hogy nekem akkor jó, ha ott vagyok az órán.

3.-Ezt nem értettem, de rajtam kívül senki más, akkor szerinted miért lett ilyen rossz?

Na kb. ez megy nálunk, amikor rossz jegyet viszek haza és magyarázkodok miatta. Apának erre egyetlen válasza szokott lenni:

-Tanuljál-jelenti ki ilyenkor és közben parancsolóan rám néz.-Nem veszem le a fejed. És nem érdekelnek mások, hogy tanulnak, csak te tanuljál.

Sóhajtva adtam egy puszit az arcára és elköszöntem tőle, majd kipattantam a kocsiból, hogy beálljak a buszmegállóba. Fekete nadrágot vettem fel, mert borzalmasan hideg volt és még nem lett volna jó ötlet rögtön szoknyát venni fel, hiszen a december az egyik leghidegebb hónap.

A busz megállt előttem és én felléptem, miközben egy szabad helyet kerestem magamnak. A régi osztálytársaim mögött és persze az unokatesóm mögött volt egy hely, így oda dobtam le magam, majd feltettem magam mellé a táskám, hogy a régi barátnőmnek is foglaljak helyet, miközben már is kerestem elő a füllhallgatóm, hogy még véletlenül se kelljen meghallgatnom az előttem ülő fiúk biológiai eszmecseréjét.

Hogy miről beszélhettek azt nem tudom, de nagyon nem is érdekelt, az alapján amit hallottam. Olyan dolgokat tudnak, amikre jelen pillanatban nem is voltam kíváncsi. Jobban idegesített az, hogy ma öltönyben látom Őt.

-Mi újság?-fordult hátra az unokatesóm, Tomi.

Hát mit ne mondjak... Tomival az első iskolai naptól fogva egy busszal járok. Nagyon jó fej, meg elég sokat beszélgetünk, de van olyan, amikor a vicceivel az agyamra megy és ilyenkor egyszerűen képes lennék inkább leszállni a buszról vagy kirohanni a suliból. Igen, egy suliba járunk, csak ő az 9. a osztályba jár és matek-fizika-infó szakra, míg én 9. b-s vagyok és humán tagozatos.

Tominak egyébként középbarna haja van, ami általában valamiért mindig össze-vissza van kuszálva. A magasságára pedig nem tudok mit mondani. Igazából 9. évfolyamon egyetlen magas fiú sincs. A legtöbben alig magasabbak tőlem. Ezzel sajnos Tomi is így van. Kicsit alacsonyabb, talán 2-3 cm. De mindegy is nem a magasság számít, legalábbis én sosem a külsőre megyek. Jó persze az is számít, de a belső tulajdonságok még jobban. Ha meg tudsz érteni valakit, akkor az az egyik legcsodálatosabb dolog a világon.

-Semmi különös-vontam meg a vállam közömbösen.

-Még nem írtál rá, ugye?-forgatta meg a szemeit.

-Egyszer már megtettem, amikor boldog születésnapot kívántam neki, de nem írt vissza, akkor minek írjak neki még egyszer?

-Mondjuk, hogy közelebb kerülj hozzá?-mondta Tomi úgy, mintha ez olyan természetes dolog lenne.

-Ez nem ilyen egyszerű kedves Tomi...-suttogtam, majd bedugtam a füllhallgatómat és elkezdtem zenét hallgatni.

A zenei ízlésem egyáltalán nem hasonlított a korombeli fiatalokéhoz. Nem szerettem a rockot, nem szerettem az új fajta diszkó zenét, amit oly gyakran hívtunk “tuc-tuc” zenének. Nem voltam oda a rappért. Nekem az a fontos, hogyha egy énekest jó hanggal áldott meg az ég és jó dalokat énekel. A többi nem számít. Sorolhatnám kik azok az előadók, de elég csak párat megemlítenem ahhoz, hogy kitaláljátok az ízlésemet: Selena Gomez, Ed Sheeran, One Direction, Bruno Mars... De meghallgatom még Avril Lavigne, Christina Perri, Keane, Celine Dion és Kelly Clarkson számait is.

Most éppen a Keane egyik legismertebb dala a Somewhere only we know szólt a fülemben és előszeretettel dúdoltam a dallamot, ami átjárta a testem és még éreztem az ereimben is. A dallam a szöveggel együtt olyan, mintha egy kerek egész történetet mesélnének el. A dallam mutatja az érzelmeket, a hangulatot, a szöveg mesél, elmondja mi történt, nyilvánvalóvá teszi a dallam mondanivalóját. Egy dal állhat dallamból, de egy dalszöveg nem állhat dallam nélkül. A dalszöveghez mindig kapcsolódnia kell egy dallamnak, amit elengedhetetlen hogy ismerjünk ahhoz, hogy eltudjuk énekelni.

Váltott a zenelejátszó és az egyik kedvenc számom következett. Több százszor hallgattam meg ezt akkor, amikor Andrisról kiderült, hogy egy nőcsábász-legalábbis a forrásaink szerint. Kelly Clarkson-Because of you című dalát beállítottam ismétlésre és behunytam a szemem. Ez a dal mindig is az erőt sugározta nekem egy-egy rossz napom reggelén. Volt hogy állandóan ezt hallgattam, mondjuk nem is bánom annyira, mert imádtam ezt a számot.

A következő megállóban a régi barátnőm, Viola is felszállt. Váltottunk pár szót a suliról, miután leült mellém, de aztán mindketten elkezdtünk zenét hallgatni.

Kipillantottam az üvegablakon és figyeltem a tájat. Odakint hideg volt, esős idő volt és fújt a szél. Utáltam ezt az időt, rosszul voltam tőle. Egyszerűen ilyenkor úgy elcsesződött a hangulatom, hogy ritka volt az, amikor egy esős nap képes vagyok nevetni. Ráadásul szerda volt, hét közepe, amikor a legrosszabb óraink voltak. Mindent egybevéve rohadt rossz nap elébe nézek.

A városba érve már látni lehetett a munkába igyekező autósok sorát, az embereket, akik esernyővel a kezükben siettek az utcán, hogy elérjék a helyijárat buszokat. Látni lehetett a diákokat, akik hátizsákokkal a hátukon rohantak át az úttesten, amikor a zebránál zöldre váltott a lámpa. És láttam, ahogy a szerelmes párok egyetlen esernyő alatt, kézen fogva sétálnak. Néha megcsókolják egymást, de aztán boldogan mennek tovább.

Legalább ők élvezik ezt az esős időt. Mondjuk nekik valamilyen szinten mégiscsak könnyebb, hiszen ott vannak egymásnak. És itt vagyok én, akinek a volt pasija ott ül a buszon és még köszönni se köszön neki. Komolyan én meg a kapcsolatok puszipajtások vagyunk.

Elkaptam a tekintetem az ablakon túli világtól, amikor valaki megérintette a vállam. Régi barátnőm biztató mosolyát láttam meg. Kicsit közelebb hajolt és megölelt, majd leszállt az első megállóban. Miután Viola leszállt, a mellettem lévő szabad helyre Tomi huppant le és kihúzta a füllhallgatót az egyik fülemből.

-Miért nem mész oda hozzá?

Újból megforgattam a szemem.

-Tomi, ezt már annyiszor elmagyaráztam, de úgy látom még mindig nem tudod felfogni. Félek attól, hogy elutasít és persze attól is, hogy nem akar velem lenni.

-De legalább megtudnád, hogy van-e esélyed-világított rá egy tényre, ami teljesen igaz volt, de én sosem fogok odamenni hozzá. Van egy olyan érzésem, hogy csak megszégyenítene az egész suli előtt. Inkább élek úgy, hogy csak bámulom, minthogy egész iskola rajtam röhögjön. Már csak az kellene.

-Bagoly mondja verébnek-mondtam jelentőségteljesen, mire elhallgatott.

Sajnos, szegény Tominak bejött az egyik régi barátnőm, de a lány nem táplált hasonló érzéseket a srác iránt, így Tominak kissé nehéz volt a közelünkben lenni, hiszen barátnőm mégsem megy el mellőlem, ha találkozik velem és nagyjából kb. minden nap találkozunk vele a buszmegállóban.

-De ez nem jó-kelt ki magából halkan.-Így vissza tudsz vágni.

-És ez milyen rohadt jó érzés-nevettem el magam, majd felkaptam a táskámat a vállamra és megnyomtam a mellettünk lévő stop gombot. A következő megállónál kellett leszállnunk.

Fáradtan indultunk el a Szent Margit gimi felé. Tomi viccei reggelenként vagy lefárasztották az agyam vagy jókedvre derítettek. Jelen pillanatban borzalmas állapotban voltam és inkább csak haza akartam menni. Egyszerűen idegzetem nem volt a mai napot végigcsinálni.

A Szent Margit gimi egy hatalmas citromsárga épület volt. Rögtön a bejárat mellett egy kicsi szobor állít emléket iskolánk névadójáról Szent Margitról, valamint az iskola egyik falára egy festményt is készítettek róla. Hátborzongató, ahogy akkor figyel, amikor kint az udvaron futunk, mintha követne a tekintete.

Maga a suli két részből áll. Az 'A' épületben található a legtöbb tanterem és néhány speciális labor is. Például a fizika labor vagy a kémia labor. A 'B' épületben pedig a tornaterem, a kondi, az öltözők, az iskola orvos, a könyvtár, még néhány tanterem és természetesen a két infó terem. Valamint van még egy klub, ahová én nem igazán járok be, mert ott általában vannak és nem szeretek idegen társaságban lenni. Igazából egész klassz terem lenne, gépek vannak benne, fotelek, egy vetítő és persze egészen modernizált környezet van. Kényelmes.

Na visszatérve az 'A' épületre. A mi legtöbb óránk itt van, kevés olyan óránk van, amit a másik épületrész falai között töltünk. Maga az épület téglalap alakú és két emeletes. Mindkét emeleten folyosók vannak és le lehet látni az aulára. Olyan mintha erkélyek lennének, de ezt igazából legtöbbször a suliban galériának hívják. Legalábbis én így hallottam. Na mindegy. Tehát a galériák miatt be lehet látni majdnem az egész 'A' épület területét és ez igazából hasznos, mert rögtön rátudunk jönni arra, hogy hol lesz óránk. Valamint a helyes pasik bámulása a másik ok, amiért szeretem ezt a helyet, hiszena szünetekben csodálatos kilátásunk van.

Tomi kinyitotta nekem az iskola bejárati ajtaját, mint ahogy mindig kiszokta. Ez már ilyen udvarias szokás nála. Kedvesen megköszöntem neki, majd köszöntem a portás bácsinak, aki mint mindig most is fekete köpenyben és szemüvegében bámulta a monitort. Halkan visszaköszönt, de mi addigra szinte már szinte az aulába voltunk.

-Ennek a bácsinak állandóan fázis késése van-jegyezte meg Tomi. Arckifejezése azt árulta el, hogy furcsállta ezt az egész helyzetet. De már ismertük a portást, tudtuk, hogy mindig későn köszön.

Halkan felkuncogtam, miközben elindultunk az emeltre.

A mi termünk a Tomiék mellett van. Az a-sok terme viszont ki van díszítve, a miénk pedig szinte teljesen üres. Olyan furcsa ez számomra. Mármint hogy a mi osztályunkon kívül, ha bármelyik osztályra ránézek, mind összetartóak, de ránk ezt a szót egyáltalán nem lehet használni. Elkezdtünk klikkesedni és ez nagyon nem jó.

-Milyen órád az első?-kérdezte Tomi, miután levágtam a táskámat a galérián elhelyezett egyik asztal tetejére.

-Asszem föci-motyogtam, miközben gondolkodtam.-Igen, föci. Amire szinte megint nem tanultam.

-De te sosem tanulsz Békési tanár úr órájára-emlékeztetett, mire helyeslően bólintottam és otthagytam, hogy betegyem a kabátomat a folyosón található szekrénybe. Amikor visszaértem Tomi már a töri könyvéből tanult.

-Töri doga első órában?-tippeltem, miközben lehuppantam a vele szemközti padra, háttal a lépcsőnek.

Rám mosolygott.

-Második óra.

-Majdnem-nevettem el magam, majd hirtelen eluralkodott rajtam a fáradtság és lehajtottam egy pillanatra a fejem az asztalra. Az egyik fülembe bedugtam a füllhallgatót és elindítottam a One Direction-Little Things című számát. Az egyik kedvencem volt tőlük.

-Ugye nem alszol? Mert kellene segítség-kezdte az unokatesóm.

-Tomi-emeltem fel a fejem fájdalmasan. Kivettem a táskámból a töri füzetem, majd odaadtam neki, hogy olvasgassa. Nem árt neki egy kis művelődés.-Tessék.

Visszatettem a fejem a padra, miután megköszönte és pihentem volna tovább, amikor hirtelen valaki megfogta a vállamat. Annyira megijedtem, hogy már majdnem sikítottam, de még épp időben takartam el a számat. Nem lett volna valami jó ötlet sikítani a nulladik óra kellős közepén. Hátra fordultam, hogy megpillanthassam ki volt az, de már előre sejtettem. Persze, hogy Sarah tud ennyire megijeszteni.

Nemes Sarah egy osztálytársam volt, akinek az apukája magyar volt, de az édesanyja angol. Egyszer eljött még hozzánk, szeptemberben és a szülei jöttek el érte. Na az anyukája kiszállt a kocsiból és angolul beszélt nekem. Körülbelül semmit nem értettem abból, amit mond. Persze az alap mondatok mentek, de a bonyolultabbakkal már gondom volt. Ekkor derült ki, hogy az édesanyja nem sok mindent tud magyarul, néhány szó és ennyi. Ezért Sarah és az apukája fordították nekünk, amit mond, meg amit mi mondtunk. Nem csodálom, hogy Sarah szín ötös angolból.

Az egyéni stílusát viszont bírom. Nem fél megmutatni ki is ő valójában. Fekete harisnya volt rajta, kék rövidnadrággal és egy fekete feliratos pólóval, aminek nem tudom, hogy mi volt a jelentése, de nem akartam megkérdezni tőle. Az ő stílusa, az ő ízlése, neki kell, hogy tetszen. Rövid, vállig erő, barna haja volt és fekete keretes szemüvege. Gyakran hordott magánál lapot, amire vagy rajzolt vagy szövegeket írt le. Sarah már csak ilyen, de én bírtam annak ellenére, hogy elég sok mindenben különböztünk. Nagyon jól kijöttünk.

-Halálra ijesztettél-motyogtam, miközben megpróbáltam lecsillapítani eszeveszetten dobogó szívemet.

-Ez volt a cél-mondta, majd leült mellém.-Kész az angol fogalmazásod?

-Azt hiszem igen, de inkább hagyjuk. Tanultál kémiára?

-Igen-mondta unottan.-Az a tanár mindig engem csesztett, amióta egyszer rossz dolgozatot írtam neki... "Sarah tanult!" "Sarah úgy látszik nem tanult!"-utánozta Kelemenné tanárnő hangját. Felnevettem.-De most nem?

-De igen-helyeseltem.

Percekig csend vett minket körül, aztán megérkeztek a többiek is. Na akkor sorjában mindenkit bemutatok nektek.

Kocsis Petra és Szilágyi Bianka (alias Bia) a legjobb barátnők. Amióta év elején megismerkedtek egymással és a két lány megtudta, hogy ugyanaz a kedvenc énekesük és a kedvenc bandájuk, szinte elválaszthatatlanok. Együtt járnak el koncertekre, suliban egész nap együtt vannak és minden szünetben mellettünk állnak. Nevetünk, tudjuk egymás titkait. Pontosabban azt is, hogy Petra bele van zúgva a spanyol származású, Alejandroba, aki cserediákként éli mindennapjait a 11. c osztályban.

Váradi Vivien vagy ahogy csak mi hívjuk Vivi az egyik legjobb barátnőm. Tudja szinte az összes titkomat és én is majdnem tudom az ő összes titkát. Az ízlésünk sok mindenben hasonlít, egyedül zenei téren különbözünk, de amúgy ott is van jó pár olyan eladó, akiket mindketten szeretünk.

Vivi egyébként olyan magas, mint én. Világos barna haja a derekáig ér le és általában vagy összeköti vagy kiengedi. Szürkéskék szeme van és amikor nevet kicsi apró ráncok jelennek meg a szeme alatt. Egyébként egy évvel idősebb tőlem, de hát az szinte nem is számít, hiszen jól kijövünk, megtaláljuk a közös hangot, tanácsokat adunk egymásnak, meghallgatjuk egymást, együtt tanulunk és igazából számomra csak ez számít. Az egyik legjobb barátnőm egyike és ő is humán tagozaton van.

Vajda Boglárka alias Bogi, szintén humán tagozatos barátnőm. Ő vele a nyáron ismerkedtem meg, sőt még akkor, amikor meg lettek a felvételi eredmények. Facebookon kezdtünk el beszélgetni és elég sokszor, később találkozókat is szerveztünk és már a gólyatábor előtt legjobb barátnők lettünk.

Boginak hosszú, a háta közepéig érő szintén világosbarna haja volt. Hozzá társult a türkiz színű szeme, ami nagyon szép. Arcára általában halvány sminket tesz, de ez inkább csak alapozó és szempillaspirál, de amúgy ennyi. Sosem szokta túlzásba vinni a sminket és ez egy jó tulajdonság. Ő is egy évvel idősebb nálam.

Na de még mindig nem értem a végére.

Nem hagyhatom ki a sorból természetesen Kardos Elizát sem, akit elég sokszor becézünk Liza becenéven. Vele is a suli előtt beszéltem először, facebookon megkeresett és elkezdtünk beszélgetni. Később a suliban elég sokszor kerültünk egymás mellé a szünetekben és kiderült, hogy nagyon sokban egyezik az ízlésünk. Ilyenek a könyvek, a zene és más egyéb. Na jó ő nem szereti az 1D-t annyira és jobban kedveli a fantasy könyveket, mint én, de nem szabad mindenben egyezni az ízlésünknek.

Egyébként olyan hosszú a haja, mint nekem. Derékig erő, de neki világosbarna haja van, míg nekem kávébarna. Érdekes zöldes árnyalatú szeme és általában kontaklencsét hord, nagyon ritka, amikor felveszi a szemüvegét. Bár azt szokta mondani, hogy otthon sosem használja a kontaklencsét, gondolom azért, mert a szeme elfárad egy egész kontaklencsében töltött nap után. De egy valamiben semmi nem akadályozhatja meg, amikor csak tud állandóan rajzol. Az élete szinte a rajz és sosem lenne képes arra, hogy feladja. Ez olyan, mint nekem az éneklés. Bolondulok érte.

Elizára, Bogira és Vivire mindig számíthattam. A legjobb barátnőim voltak, már majdnem több mint fél éve ismertem őket és annyira megszerettem őket, hogy most már egy nap is furcsa lenne anélkül, hogy ők nem lennének mellettem és nem hallanám, ahogy Liza minden témából a könyveknél jut ki, nem lehetnék ott, amikor Bogi támogat minket és felvidít akármilyen bajunk van és persze az is iszonyat furcsa lenne, ha nem beszélgethetnénk végig a fizika órákat Vivivel vagy nem lehetnék ott, amikor szünetekbe a korlátnak dőlve épp valami maradandó dologról elmélkedünk.

Igen és ennek a kis csapatnak én voltam a negyedik tagja. Hogy én milyen vagyok? Nehéz megmondani. Gyakran hordok álarcot az emberek előtt, ritkán mutatom meg az igazi személyiségem. Nem sok ember látott már be a páncélom mögé.

-Bella-szólalt meg Vivi.-nem akarom már most elrontani a kedved, úgyhogy kérlek ne fordulj hátra.

Barátnőm figyelmeztetése ellenére, így is, úgy is megfordultam. A lábam földbe gyökerezett, amikor megpillantottam Őt. Mint minden fiú ő is öltönyt viselt, kék nyakkendő lógott a nyakában. Sötétbarna haja mint mindig most is fel volt zselézve. Fekete ünneplő cipőt vett fel és akkor tette le a táskáját a mellettünk lévő asztalra, amikor felnéztem. És tudjátok mi volt az egészben a legrosszabb? Az, hogy még egy pillantást sem vetett a mi társaságunkra, pedig szinte ott ültünk mellette.

-Úgy érzem, hogy rohadt jó nap elé nézünk...-mondtam gúnyosan, majd végigpillantottam a társaságomon. Felkaptam a táskámat és besiettem a 102-es terembe vagyis a termünkbe. Már most elegem volt ebből a napból. Pedig ez még csak a kezdet volt.

Milyen lett? Véleményeket kérek! :)