Sziasztok, Szent Margit gimiseim! ;)
Egy kicsit előbb hoztam a részt, mert holnap dolgom van és nem nagyon leszek net közelbe...
Nos itt is a második fejezet, nem várakoztatlak titeket. ;) Légyszíves tegyetek meg annyit, hogy a bal oldalon lévő kérdésre válaszoltok, fontos lenne a történet szempontjából. Köszönöm!
2.rész
Meets my idiots
Avagy a különös találkozás Vele...
A folyosón figyeltem a srác minden mozdulatát. Izmos volt, a mellette álló haverja is, de Ő sokkal izmosabb volt. Esküszöm annyira jól nézett ki, hogy az már hihetetlen. Olyan elegáns volt még így is, hogy emiatt kissé megremegett a térdem és csak ott állt, karjaival a korlátra támaszkodott és nevetett a haverja egyik poénján.
Hogy mit tudtam róla? Naná, hogy körülbelül semmit. Tudtam, hogy Molnár Andris a neve, a 12. D tanulója, általános tagozatra jár és a mi osztályunkkal szemben lévő terem az ő osztályáé. Meg hogy egy nagy nőcsábász. Kb. ennyi volt az információm róla.
A bámulás az még senkinek nem ártott, egy félisten velünk szemben állt a korlátnak támaszkodva, nevet és viccelődik. Ki hagyná ki ezt a csodálatos látványt, ha még öltönyben is láthatja ezt a félistent? Andris felnevetett és egy pillanatra elkaptam a galérián körbepillantó tekintetét, aztán már újra a haverjai felé fordult. A torkomon akadt a szó egy pillanatra és megráztam a fejem.
Négy hónap. Bella. Négy hónap. Felejtsd el őt-ismételte egy gonosz kis hang a fejemben egymás után újra és újra. Én pedig engedtem neki és kissé szomorkásan ránéztem a mellettem álló Vivire, aki halványan elmosolyodott és megölelt.
-Nyugi, nem sokat kell már kibírnod. El fog tűnni-suttogta.
-Addig én belehalok a mosolyába-mondtam, majd elfintorodtam és eltoltam magamtól.-Na ez borzasztó nyálasan hangzott.
-Hát kicsit-mutatta meg a hüvelyk és a mutató ujja között mennyire is volt nyálas ez az egy meggondolatlan mondatom. Felnevettem és ő is velem kacagott, ám pár pillanat már csak keserűen mosolygott és valamit folyamatosan bámult a hátam mögött. Tudtam mit látott és azt is tudtam mit érzett.
-A szerelem kegyetlen érzés, mert belül a lélek meghalhat. De akár lehet örömteli is, ilyenkor vagyunk a legboldogabbak-mosolyogtam.-De mindig van egy apró dolog, ami miatt a lelked tud boldog is lenni és ez nem mindig a szerelem.
-Ezt ki mondta?-kérdezte, elgondolkodva azon, hogy melyik írótól származhat ez a bizonyos mondat.
-Én-kacagtam fel.-Ezt most találtam ki.
-Ja-nevetett fel.-Akkor jó.
A következő óránk matek volt és én igazából nem figyeltem arra, hogy hogyan kell megcsinálni a függvényes feladatot, inkább az órát bámultam szüntelenül és arra vártam, hogy mehessünk haza. Az asztalon néha halkan doboltam a ceruzámmal úgy, hogy Kecskés tanárnő ne hallja meg. Egy dallam volt a fejemben és alig vártam, hogy hazaérjek, hogy le tudjam játszani apu szintetizátorján.
Amint a csengő megszólalt, belepakoltam a táskámba és indultam is le a 'B' épülethez. Mögöttem Vivi jött.
-Ma velük leszünk tesin, ugye?-kérdeztem rá és tudta kire gondolok.
Maros Levente, avagy Levi a 11. a tanulója, biológia-kémia tagozatra jár. Zenész srác, aranyos és helyes pofival, barna felfelé zselézett hajjal és kék szemekkel. Mint minden srác az ő szerelése is farmernadrág, póló, dzseki és bumm. Kész van a tökéletes laza srácnak kinéző fiú, akiért a fél suli oda van, köztük az egyik legjobb barátnőm. De van egy óriási hibája a gyereknek: van barátnője és más lányokra rá se néz. Ne értsétek félre, nagyon aranyosak és nem akarom szétválasztani őket, de a barátnőm szenved miatta és ez engem elég rosszul érint.
-Igen-hajtotta le a fejét egy pillanatra.
-Elég volt-emeltem egy picit meg a hangom, de aztán rögtön halkabban beszéltem, miután pár ember érdekes pillantást vetett rám.-Akarod, hogy fejbe vágjam?
-Jó lenne, de nem-nevetett keserűen.
-Tudod mit, tilos kimondani a nevét. De annak a nevét is, aki éppen itt megy el mellettük-mondtam nagyon halkan, miközben Andris szaladt el mellettünk a folyosón a 'B' épületben lévő klub irányába.
-Biztos lyukas órája van-elmélkedett a hátam mögött Liza oldalra döntött fejjel.
-Tilos kimondani a nevét és róla beszélni-mondtam el neki a fogadalmunkat.
-Ugye tudod, hogy úgyis megszegjük?-kérdezett vissza.
-Persze, de jó volt kimondani-röhögtem el magam és nevetve léptünk be az öltözőbe, ahol tovább folytattuk a beszélgetést, miközben megpróbáltunk átöltözni tesire. Szálltak a poénok és a különböző beszólások, amiken mi csak nevettünk. Különösen akkor amikor elkezdtünk kitalálni titkos neveket a fiúknak.
-Hmmm... Talán Levinek lehet mondjuk L-javasolta Liza, mire mindhárman felnevettünk. Én már a fejemet fogtam.-Jobb nem jut eszembe.
-Hát ennyi erővel akkor tudjuk ki...
-Voldemort-kiáltotta mögöttünk Sarah, mire újból ránk tört a nevetés. Na jó, szerintem ma semmi értelmeset nem fogunk kitalálni. Egy a fáradtság miatt, kettő a hangulatunk eddig elég rossz volt és csak most kezdtünk el poénokat gyártani, három körülbelül ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy kihalunk. Ezt Vivi találta ki. Amikor egyszer nagyon fáradt volt egy sulis reggel, azt mondta, hogy ő rögtön kihal. Először senkinek nem esett le, de aztán már sírva röhögtünk padra hajtott fejjel. Kicsit se nézhettünk ki hülyéknek, de nem baj. Ez a mi formánk.
-Ti átöltöztök?-kérdezte Petra, mire a legtöbben bólintottak, így ő is elkezdte átvenni a tesi cuccát, ami általában a sulis, piros pólóból és egy fekete leggingsből állt.
-Ma ugye nem futunk odakint?-kérdezte a hátam mögött Hajni. Ő is humán tagozatos volt, elég normális is, többször is beszélgettem már vele, egész jó fej volt.
-Nem hiszem-ráztam meg a fejem, aztán Bogi felé fordultam, aki a padon ült. Mondta, hogy most épp meg van neki és fáj a hasa és ezért nem tesizik, de azt nem mondta, hogy ennyire fáj neki. Oda sétáltam hozzá és leguggoltam elé. Nagyon fehér volt és a hasát szorongatta, biztos nagyon görcsölhetett neki.
-Vettél már be valamit?-kérdeztem.
-Igen, de nem használ-suttogta és már majdnem elkezdett sírni.
-Nem lenne jobb, ha kicsit sétálnál vagy kimennél levegőzni, hátha az megnyugtatna? Figyelj, gyere, beszélek Kardossal és elmegyünk sétálni.
Bólintott, majd felállt és belém kapaszkodva a hasát szorítva indultunk el a tesitanárhoz, aki éppen a másik tesitanárral beszélgetett. Amint megérkeztünk mellé, rögtön aggódni kezdett, és megkérdezte Bogitól, hogy jobban érzi-e magát. Elmondtam, hogy mit szeretnék kérni, és azt mondta, hogy nyugodtan menjek. Igazából azzal érveltem, hogy nem voltam rajtam a fűző anélkül meg nem igazán jó ötlet tesizni.
-Menjetek ki, sétáljatok egy kicsit-bólintott. Megköszöntük neki, majd lassan elindultunk ki. Bogi szinte alig tudott menni, és éreztem, ahogy többször is összerándult a fájdalomtól mellettem.
-Ennyire rossz?-kérdeztem.
-Hát sajnos nekem eléggé szokott fájni akkor, amikor meg van.
-Gondolom. Látom, hogy nem jól vagy, de nem gondolunk most a fájdalomra-biztattam magabiztosan és vidámságot erőltettem magamra. Az volt a legjobb, hogy az eső elállt, ugyan hideg volt egy kicsit és ahhoz képest, hogy lehűlt a levegő nagyon jó idő volt, pedig már decembernél jártunk, és mégis 15 fok körüli volt a hőmérséklet.-Hmm... Beszélgessünk másról. A fiúkkal hogy állsz?
-Hát... Van egy-kettő srác, aki úgy a koliban közeledik hozzám, de még úgy érzem, hogy nem állok készen egy kapcsolatra.
-Ez érthető-bólintottam-,hiszen a szerelem van, amikor csak úgy jön, mint a villámcsapás, máskor meg hosszú ideig tart, amíg kialakul.
-Igen. Gondolom nálad csak úgy jött ez a szerelem, ugye?-kérdezett rá az Andris felé táplált érzelmeimre.-Egyébként milyen szerelmesnek lenni?
Mi a szerelem? Egyszer olyan gyönyörű, mint a rózsa. Máskor, mint a kígyóméreg, ami fojtogat. Lehetetlen megtudni mi okozza ezeket az érzéseket, de csak jönnek, hirtelen, és nem múlnak el csak úgy napról napra, egyre több ez az érzés. Többet ér, nagyobb, erőteljesebb. Addig nő még szinte már alig látsz ki a rózsaszín felhők közötti réseken. Kellemes bizsergés önt el, ha a nevét hallod, és kivirágzik az élet. Mindent színesben látsz, minden pozitív és egyszerre negatív is, attól függ milyen szempontból nézzük. Van, amikor sötét felhők gyülekeznek a fejünk felett pesszimista légkört és gondolatokat hagyva maguk után és van, amikor kisüt a nap és elönt minket a boldogság. Vagy esetleg van egy fekete, mély gödör ahonnan látod a fényt, ami kihúzhatna onnan és vagy sikerül neki vagy nem.
Engem nem sikerült kihúznia a fénynek a gödörből. Én beleestem életem egyik legnagyobb hibájába: szerelmes lettem belé, és most akármennyire próbálkozom nem tudom őt kitépni a szívemből. Négy hónap, ennyi van és eltűnik az életemből. Örökre. Vajon lesz elég erőm ahhoz, hogy elengedjem őt vagy a fájdalom utat tör magának a könnyeimen keresztül?
-Bella-szólított meg Bogi.-Jól vagy?-kérdezte aggódva.
-Persze-mosolyogtam rá.-Csak kissé elgondolkodtam. Hogy milyen a szerelem? Igazából elég klassz érzés tud lenni, ha kapsz visszajelzést. De vegyük például engem és Vivit, mi nem kapunk visszajelzést és ettől érezzük olyan szarul magunkat.
-Andris pedig nagyon kedves fiúnak nézett ki-mondta Bogi elgondolkodva.
-Igen, de mint mindenki, ő is álarcot visel. Jól titkolja milyen ember is valójában.
-De ne gondolj így rá, lehet, hogy élőben más ember.
-De ha ezt mondták róla...
-De ezek pletykák. Nem szabad a pletykákra hallgatni. Ha meg tényleg hiszel nekik, akkor meg felejtsd el azt a szerencsétlent, nem érdemel meg téged.
-Hidd el, bárcsak ilyen könnyű lenne-szomorodtam el. Ezután Bogi érezte, hogy jobb nem feszegetni ezt a témát és inkább másról kezdtünk el beszélgetni. Szóba jött a spanyol tanára, aki egy tuskó az elmondása alapján. Vagyis ti mit gondoltok arról a tanárral, aki kiadja azokat a feladattípusokat, amiket meg kell tanulniuk a témazáróra azt mondja, hogy nem lesz benne hallgatásos feladat és mindezek ellenére más feladatokat tesz bele és persze lejátssza a hallgatásos feladatot? Ja és plusz olyan szavakat tesz bele a dolgozatba, amit még életükben nem hallottak. Komolyan, hogy lehet ilyen egy tanár? És még csodálkozik, hogy hármas meg kettes dolgozatok írnak a diákok.
Aztán szóba került az én hőn szeretett, Antalné tanárnőm, aki angolt tanít nekem. Ugyanez van, mint Boginál. Kiadja a témát, de nem abból írunk. Feladja a fogalmazást, de nem is nézzük meg és amit a legjobban imádok: azt hiszi minden egyes szót tudunk angolból. Komolyan, ha nem lenne szükségem az angol középfokúra, akkor nem is lennék itt, de sajnos muszáj.
-Na és mi van az expasiddal?-kérdezett rá.
-Ádám szimplán egy kis hülye. Én tőlem aztán azt csinál, amit akar. Nem foglalkozok vele, az ő élete, de az kicsit szarul esik, hogy beszélgettünk, tudunk egymásról dolgokat és erre annyira se képes, hogy köszönjön. Nem kell leülni mellém, sőt nem is akarom, hogy leüljön mellém, de azért annyi jól esne tőle, hogy 'Szia'.
-Hát gondolom. Figyelj jó lesz az.
-Tudom-mosolyogtam rá.-Jobb már?-kérdeztem miután már majdnem visszaértünk a bejárathoz.
-Igen-bólintott.
-Figyelj, elmegyek átveszem vissza az ünneplőt mindjárt jövök.
-Oké.
Besiettem az öltözőbe és gyorsan visszavettem a szoknyámat. Éppen vettem le a tesipólót, amikor hirtelen valaki benyitott, és én felkaptam a pólómat, hogy fedetlen bőrömet és a melltartómat eltakarjam a kíváncsi tekintetek elől. Nem volt elég, hogy a bőröm a fűző miatt néhol pirosas, de a hátam tele volt pattanásokkal. Nem hiszem, hogy bárki is kíváncsi lett volna egy ilyen látványra.
Megfordultam, hogy lássam ki nyitotta rám az ajtót és egy döbbent tekintetű srácot láttam meg. Kissé zilált volt a haja, szája elnyílt és úgy nézett ki, mintha még sosem látott volna fehér embert. Amúgy ennek ellenére nagyon helyes volt. Világosbarna haja volt, amihez szürkéskék szem társult. Öltönyt viselt, mint minden másik fiú az iskolában, de rajta kifejezetten jól állt. Az arcvonásai kicsit ismerősek voltak nekem, mintha már láttam volna őket valahol, de nem tudtam volna megmondani honnan ismerem ezt fiút. Nem volt borosta az arcán, látszott, hogy borotválkozott. A lábam megremegett, amikor egy pillanatra megéreztem óceán illatú parfümjét, de aztán elöntött a méreg.
Az arcom vörösen kezdett égni a dühtől és attól, hogy zavarban voltam. Számat összepréseltem, majd a fiú felé sétáltam pár lépést.
-Megkérhetlek, hogy kimenj innen?-sziszegtem neki.-Amint látod, öltözök.
A srác megrázta a fejét, mintha most ébredt volna fel egy álomból, majd még egyszer végignézett rajtam. A lábamtól egészen az arcomig. Zavartan álldogáltam egy darabig arra várva, hogy kimenjen, ehelyett egy pillanat alatt kaján vigyor terült el az arcán és lehuppant a padra, ami előtt állt.
-Nem megyek ki. Tudod élvezem a látványt-motyogta vissza nekem azzal az idióta vigyorral az arcán.
Kezdett felmenni nálam a pumpa, ami egyáltalán nem volt rendjén. Hiszen ritka az, amikor én nagyon beidegesedek és ez a gyerek, akármilyen szexi, felidegesített. Most komolyan miért nem megy ki ez az idióta?
Talán ha szépen megkérném-szólalt meg egy hang a fejemben és csábos mosoly jelent meg az arcomon. Közelebb sétáltam a fiúhoz és kedvesen lemosolyogtam rá. Az ő arcán pedig még mindig az az idióta, öntelt vigyor volt.
-Kérlek, kimennél? Szeretnék átöltözni?
Úgy tűnt fontolgatja az ötletet, mert az állát a tenyerébe támasztva nézett fel rám, miközben játékosság csillant a szemében. Azt mondom, ha nem lett volna ilyen faragatlan tuskó, még tetszett is volna ez az aranyos csillogás. De jelen pillanatban csak arra vágytam, hogy ez hülye eltűnjön innen és nyugodt körülmények között be tudjam kenni a vállam ott, ahol az új fűzőm feltörte.
De persze Mr. Beképzelt Srác nem így gondolta, ugyanis megrázta a fejét. Kicsit közelebb hajolt, és megfogta a magam előtt tartott póló anyagát. Elkezdte maga felé húzni, de az egyik szabad kezemmel ráütöttem a kezére.
-Mit képzelsz magadról?-morogtam.
-Tudod, elvehetnéd onnan azt a pólót, láttam már ilyet.
Ekkor telt be a pohár. A kezemet hirtelen lendítettem, és egy másodperc múlva, hatalmas csattanással eltaláltam az arcát, mire ő halkan felszisszent és odakapta a kezét. Mérgesen nézett fel rám, de aztán a szemében megjelent valami más is... Talán tisztelet és némi büszkeség? Nem tudom.
-Ezt miért kaptam?-kérdezte viccelődve öntelt vigyorral.
-Nem tudom, hogy van-e barátnőd, és azt sem tudom, hogyan szoktál randizni hívni lányokat, de az én véleményem szerint nagy szerencséd nem lehet-szóltam be neki.
-Nem is ismersz engem-kérte ki magának.-Azt sem tudod, ki vagyok.
-Tudod mit, ha azt szeretnéd, hogy megismerjelek, akkor most szépen kimész és utána beszélgethetünk, ha szeretnél.
-És mi van, ha nem megyek ki?
-Okos vagy, magadtól is rá fogsz jönni-vigyorogtam rá gúnyosan. Esküszöm sosem voltam még ilyen... Nem is tudom, mi a jó szó erre... Á, megvan. Lekezelő. Még sosem voltam ennyire lekezelő, de ez a gyerek... Húú, tényleg nagyon felhúzott.
-De mondd már el légyszi-kérte szívatva engem. Összefonta a karját a mellkasa előtt és hátra dőlt.
-Ha nem mész, kapsz ennél nagyobb pofont is. Azt biztosra veheted.
-Oké, oké-tartotta fel a kezét, miközben alig bírta visszafogni a röhögést. Mi ebben annyira vicces?-Nem akarom felhúzni a Hercegnőt! Ez lesz az új beceneved. Hercegnő. Cuki.
-Ne nevezz, Hercegnőnek!-sziszegtem rá.-Tűnés kifelé.
Felröhögött, majd integetett nekem és kislisszolt az ajtón. A táskámhoz szaladtam, és kivettem a testápolót belőle, majd bekentem a vállamat vele. Kamillás krém volt, ami a gyulladásokra nagyon jó volt. Még anya vette nekem azelőtt, hogy elkezdtem volna hordani a második fűzőmet. Ez mindig használt nekem, meg a hintőpor volt, ami még valamennyire segített.
Magamban morogva vettem fel a matróz blúzt, ami egész nap rajtam volt, miközben visszaidéztem az előbbi pillanatokat. Igazából cseppet sem sajnáltam azt a pofont. Ha visszamehetnék az időbe, nagyobbat kapna tőlem, ami kétszer akkora lenne, mint amilyet kapott. Még azt sem érdemli meg, hogy valamikor is köszönjek neki a folyosón. És egyáltalán miért nevez Hercegnőnek? Mi ez a hülye becenév? Hívja a barátnőjét-már ha van neki-Hercegnőnek. Nem is ismer engem, akkor meg minek becézget engem?
Elindultam ki a folyosóra és földbe gyökerezett a lábam arra a látványra, amit láttam. Andris nem messze állt tőlem öltönyben, zsebre dugott kézzel és éppen... Tudjátok kivel beszélgetett? Azzal a hülye gyerekkel, aki az előbb bent volt az öltözőben. Azzal az idiótával, akit pofon vágtam. És az egészben a legmegalázóbb az volt, hogy hangosan nevettek valamin, amit biztos az öltönyös mondott Andrisnak.
Talán rólam beszélt neki? Ugye nem mondta el neki a benti jelenetet? Meghalnék, ha elmondta volna neki. Inkább kirohanok a világból.
De várj, ha ismeri Andrist, akkor ők... A fenébe! Hát, hogy nem vettem észre. Ő az osztálytársa, akit már többször láttam vele beszélgetni. A francba! Nahát, Bella neked is csak ilyen szerencséd lehet. Felpofozod azt a srácot, aki annak a srácnak a haverja, aki tetszik neked. Pacsit neked, sőt piros pontot, sőt ötöst. Egyértelműen üldöz a balszerencse ma.
Már indultam volna vissza az öltözőbe, amikor a srác utánam szólt.
-Hercegnő, gyerek csak ide.
Mérgemben már azt sem tudtam mit csinálok először. Vagy higgadtan odamegyek és beszélek velük, vagy odamegyek hozzájuk, és felpofozom ezt az idiótát itt mindenki szeme láttára. Végül a józan eszem döntött, és műmosollyal az arcomon közeledtem feléjük. Andris végre most először az életében végignézett rajtam és elismerő mosoly villant fel az arcán. Büszke voltam magamra, hogy kaptam tőle egy mosolyt.
Megálltam azelőtt az idióta előtt, és erőltetett vigyorral pillantottam fel rá.
-Mit szeretnél?
-Azt mondtad, ha kijövök onnan, akkor utána beszélgetünk. Nos, itt vagyok, beszélgessünk-húzta ki magát és kissé hadart.-Ja igen, Andris, ő...-nézett rám segítségért.
Hitetlenkedve bámultam rá, majd megráztam a fejem.
-Bella vagyok-pillantottam Andrisra, aki biccentett nekem. Elmosolyodtam, majd visszafordultam az idióta felé.
-Hmm... Szép név, Bellácska-vigyorodott el. Hogy az a... Honnan találta ki, hogy utálom, ha Bellácskának hívnak? Ez a gyerek olvas a gondolataim között vagy csak ennyire jó emberismerő? Hátborzongató, az biztos.
-És te neked mi a neved?-kérdeztem rá a tőlem telhető legkedvesebb hangon. Nem fogok Andris előtt gorombán viselkedni vele.
-A nevem Kerekes Bálint.
Aztán újból Felé fordultam.
-Molnár Andris vagyok-nyújtotta felém a kezét.
-Fodor Annabella-mosolyogtam.
-Hmm... Fodor... Érdekes név-jegyezte meg Bálint.-Fodor Annabella-ejtette ki a száján a teljes nevemet és az volt a furcsa, hogy a szívem valamiért ekkor hatalmasat dobbant, de talán ez csak amiatt volt, mert itt állt mellettem Andris kb. 20 cm-re és éreztem a parfümje illatát. Talán emiatt volt ez a szívdobogás.-Tetszik ez a név-kacsintott rám.
Biccentettem, hogy értettem, majd Andrisra pillantottam, aki szintén engem bámult. Egymásra mosolyogtunk és én majdnem belehaltam ebbe a mosolyba, viszont tudtam, hogy mennem kell, hiszen Bogi várt rám odakint. Nem akartam őt magára hagyni, viszont szerettem volna még egy kicsit itt lenni mellettük.
De aztán keserűen elmosolyogtam.
-Nekem mennem kell a barátnőm, már vár rám.
Mindketten bólintottak, majd elköszöntünk egymástól (Bálint persze az új becenevemet használta), én pedig siettem Bogihoz, aki pont akkor lépett be a tornaterem előtti folyosóra bevezető ajtón.
-Ennyi ideig tartott átöltözni?-viccelődött, miközben rám kacsintott.
-El sem fogod hinni kivel beszélgettem az előbb. Jó mondjuk pár szót váltottunk, de most már hivatalosan is ismerem és annyira jó illata van és...-hadartam, de aztán közbe vágott.
-Na mondd már.
-Andrissal-suttogtam, mire kikerekedett a szeme, aztán elvigyorodott.
-Na mondtam én, hogy jó lesz-simított végig a karomon.-Gyere meséljük el a többieknek is.
Ezt a részt már nem részletezném, hiszen ilyenkor minden kérdés előjön vagy ötvenszer. "Mit mondott?" "Milyen volt a parfümje?" "Rád mosolygott?" és így tovább és így tovább. Összegzésként annyit tudok mondani, hogy a lányok szó szerint ugráltak örömükben amiatt, hogy én boldog voltam. Mert határozottan az voltam.
Egy órával később a színpad mellett ültem és idegesen doboltam a lábammal a dalom ritmusát, miközben a szöveg folyamatosan ismétlődött a fejemben egymás után. Karácsonyi témájú dalt kellett választanom, karácsonyi dolgokkal tele írva. Természetesen a dal a szeretetről, a boldogságról és persze a hóról szól. Egy karácsonyi műsorban való szerepléshez ez pont illik.
10 éves korom óta énekelek, meglepően sokat változott azóta a hangom. Még emlékszem arra, ahogy fehér ingben, összekötött hajjal, kicsi szoknyában a színpadon állok esetlenül, egy helyben, egy mikrofont szorongatva a kezemben és azt sem tudtam mit kellene csinálnom ott, hogy mi lenne a természetes. Minden ott, egy Ki Mit Tud? című sulis versennyel kezdődött, ahol ugyan csak második lettem, de onnantól fogva folyamatosan fellépésekre járkáltam. Az akkori énektanárnőm már a műsor után megkeresett azzal, hogy nem-e lenne kedvem szólót énekelni az öregek napján előadott műsorba. Elvállaltam, úgy voltam vele, hogy most egy fellépés ide vagy oda, de szeretnék kiállni legalább még egyszer, utoljára. Azt hittem az a fellépés utolsó volt, de nem így lett. Jött a következő és következő. Versenyek, bálok, anyák napjára rendezett műsorok, karácsonyi rendezvények, falunapok és így tovább.
Az élet azóta viszont sokat változott. Eltelt több, mint öt év és még mindig énekelek, folyamatosan járok fellépésekre a környéken, a decemberi hétvégéim szinte tele voltak fellépéssel. Előző héten a falunkba volt karácsonyi műsor, valamilyen gyertyagyújtás keretében, ezen a héten a sulis karácsony, jövő héten a mellettünk lévő faluban lesz egy kis összejövetel, és két héttel ezelőtt egy másik faluban volt egy kis karácsonyi ünneplés, amire vendégelőadóként lettem hívva. Ezen a kis összejövetelen alig volt olyan ember, akit ismertem, így szinte mindenkinek meglepetést okoztam a hangommal. Gyakran mondták nekem, hogy gyengébbre számítottak tőlem, hiszen egy tizenöt éves lány hangja nem valami erős és kifejezetten tiszta, de a visszajelzésekből azt vettem észre, hogy jól énekelek és ezért folytattam, mert szerettem volna megmutatni magamat az embereknek, hogy megismerjenek engem, a lelkem, azt a lányt, aki az álarc mögött van, aki tényleg valójában én vagyok.
Még öt perc volt a kezdésig és én még bőven a műsor a vége felé voltam, így két választásom volt, vagy körbe pillantok a teremben és nézem a felsőseket vagy az évfolyamtársaimat vagy választhatom azt is, hogy halálra idegeskedem. Igazából mindkettőt választottam. A teremben körbe pillantva kissé elöntött a pánik, ilyen nagy számú közönség előtt soha nem énekeltem. Sosem voltam arra képes, hogy a hirtelen pánikrohamaimból lenyugtassam magam, ezért felálltam és elindultam hátra a folyosó mögé. A kezem remegett és le kellett volna nyugtatnom magam, de nem ment. Folyamatosan az volt az eszemben, hogy ki kell állnom egy több, mint hétszáz fős iskola előtt, amiről videó készül és ami később az interneten landol majd, az iskola YouTube csatornáján. Ennek a gondolatnak a hatására még idegesebb lettem.
Már azon voltam, hogy beszaladok a pár méterre lévő mosdóba és ki nem jövök onnan, aztán hirtelen megjelent mellettem valaki olyan, akire nem is számítottam. Bálint a férfi WC ajtaja felé tartott, amikor megpillantott és kérdőn összevonta a szemöldökét.
-Te miért vagy itt?-kérdezte halkan, miközben elém sétált. Egy hang se jött ki a torkomon, teljesen lefagytam.-Minden rendben?-kérdezte kissé aggódva, hiszen szerintem már úgy néztem ki, mint aki ebben a pillanatban össze fog esni.
-Miért érdekel?-vágtam vissza közömbösen, mire hátrált pár lépést, de én hangosan felsóhajtottam.-Utálom bevallani, de félek kiállni.
-Miért? Te is fellépsz?-kerekedett el a szeme.
-Igen, de nagyon félek.
-Énekelsz?
-Igen-bólintottam, mire ő biccentett nekem.
-Aha, hát... Akkor sok szerencsét vagy mi-legyintett és elindult a férfi mosdó felé. Idegesen megforgattam a szemem, majd gúnyosan felvihogtam.
-Hát kösz az erőteljes biztatást...-motyogtam magam elé, mire egy pillanatra a háta fölött hátra fordult hozzám.-Ez aztán biztatás volt a javából, Kerekes-mondtam, majd felálltam és elsiettem.
Nem kellett már sokat várnom, hiszen perceken belül bemondták a nevemet és a tömeg előre megtapsolt-pontosabban a fenti galérián ülő barátnőim kezdtek el tapsolni, az iskola diákjai és tanárai pedig folytatták. Mosolyogva léptem fel a színpadra. Tudtam, hogy akármi lesz, mosolyognom kell és nem hagyhatom abba az éneklést, folytatnom kell, akkor is ha elrontom. Tudtam, hogy akkor nem lenne jó a produkcióm, ha abbahagynám és lefagynék. Akkor csak mindenfelől lesajnáló pillantásokat kapnék, ami rosszabb attól, hogy röhögnének rajtam. Figyelnem kellett arra, hogy minden rendben legyen.
És minden rendben volt. A zene elindult, én pedig a kezembe fogtam a mikrofont, miközben bólintottam a hangosító srácnak, aki a keverő mögött állva figyelt engem, hogy hallom-e magamat a hangfalban. Halvány mosollyal az arcomon bólintottam, aztán körülöttem mindent kizárva egy pillanatra behunytam a szemem és elkezdtem énekelni. Első pillanatokban csukott szemmel énekeltem, aztán kinyitottam és körbe néztem a galériákon, végül az aulán. Az igazgató büszke mosollyal bólogatott, a diákok kedvesen rám mosolyogtak, mikor a tekintetem megállt rajtuk, aztán megláttam Őket. Andris és Bálint halkan beszélgettek egymással és folyamatosan engem néztek. Olyan volt, mintha engem tárgyaltak volna ki, bár arról fogalmam sem volt, hogy miről beszéltek. Amikor észrevették, hogy figyelem őket, hatalmas mosolyt erőltetettek az arcukra. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és a dal végéig nem is néztem feléjük.
Miután az utolsó hangot is kiénekeltem, meghajoltam és örültem annak, hogy a közönségemnek tetszett az előadásom. Büszke voltam magamra, hogy összeesés nélkül végig tudtam énekelni a dalt ennyi ember előtt. Magabiztos ültem le a többi fellépő mellé, akik megdicsértek engem, én pedig megköszöntem mindegyikőjüknek.
Már azon voltam, hogy elmegyek a mosdóba megmosni egy kicsit az arcom, amikor Bálint felállt a sor széléről és odajött hozzám egy pillanatra. Leguggolt elém és elmosolyodott. Kérdőn pillantottam rá.
-Szép volt, Hercegnő-motyogta úgy, hogy rajtam kívül más ne hallja, aztán olyan gyorsan, ahogyan jött, elment a hátsó ajtók felé...
Na így ismerkedtem meg velük. Azóta hetek teltek el, már a téli szüneten is túl voltunk. Bálint pedig szinte alig akar elmenni a közelemből, folyamatosan szivat engem és még Facebookon sem hagy néha békén. Egyszerűen éreztetek már úgy, hogy fel tudnátok robbanni? Komolyan olyan, mint a ragasztó. Levakarhatatlan. És már nemcsak engem idegesít ez, hanem a barátnőimet is. Ezért úgy döntöttem, hogy ma beszélek vele. Vagy leszáll rólunk vagy megint kap tőlem egy pofont, de most a haverjai szeme láttára.
Az ötödik szünetben éppen az egyik padnál ültem, teljesen egyedül. Arra számítottam, hogy Bálint odajön majd megint csesztetni engem, és én majd szépen elküldöm őt. Ám azt egyáltalán nem vettem bele a számításba, hogy Andrissal az oldalán jelenik meg. Mi a...?
Bálint egy fekete pólót viselt, amin valami mesefigura volt, hozzá egy fekete nadrágot vett fel és ugyanazt a szürke tornacipőt, mint a múltkor. Vele ellentétben Andrison kék farmer, kék rövid ujjú póló és barna sportcipő volt. Hmm... Mindketten jól néztek ki, de Andris nekem egy hangyányit jobban bejött. Bár Bálint sem volt olyan rossz...
Mit beszélek én itt össze-vissza? Az előbb még azt akartam, hogy szálljon le rólam, most meg magamban elismerem, hogy helyes. Te jó ég! Lázas vagyok vagy valakitől elkaptam valami betegséget? Mert én csak akkor szoktam ilyen hülyeségeket összebeszélni, ha beteg vagyok. Talán jó ötlet lenne lemenni az orvoshoz egy kivizsgálásra. Biztos meghülyültem.
Andris mellém huppant le, míg Bálint velem szembe ült le a padra. Ő felkönyökölt az asztalra, míg a mellettem ülő haverja a kezeit a mellkasa előtt fonta össze és annyira közel ült hozzám, amennyire csak lehetett, amit eléggé furcsának találtam, hiszen egy héttel ezelőtt beszéltem vele utoljára és akkor is csak pár szót. Túl hamar kicsöngettek akkor és nem nagyon tudtunk beszélgetni, de megígérte, hogy még fogunk beszélgetni. Ez azért elég aranyos volt tőle.
Andris rám mosolygott, mire viszonoztam a gesztusát.
-Gyerekek, ne most enyelegjetek már-szólalt meg Bálint.-Azt máskor kellene. Most hivatalos ügyben jöttünk ide, ugye tudod Molnár...-morgott, mintha tényleg valami nagyon fontos dologról lenne szó, és amikor Andris hirtelen elkomolyodott és megköszörülte a torkát, már tudtam valami tényleg komoly dologról akarnak beszélgetni.
Mit gondoltok a srácok miért mentek oda Bellához? :)
Skyler Brooks
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése