12. fejezet-Emptiness... Avagy a baleset estéje...

Sziasztok Szent Margit gimiseim! :)

Nos mint ígértem két igen után hoztam a következő részt. Be kell vallanom, hogy nemsokára vége a történetnek. Még nem tudom pontosan mennyi rész vagy három vagy kettő lesz még, plusz egy epilógus, valamint lehet, hogy lesz még pár rész a srácok jövőjéről és utána vége.

De az még nem most lesz, úgyhogy most nem is mondok többet. Itt a 12. fejezet!

A kövi fejezet két igen után érkezik ;) (Bal oldalt tudtok majd szavazni rá ;))

Jó olvasást!

Skyler Brooks :*

12. fejezet

Emptiness...

Avagy a baleset estéje...

Hetekkel később is ugyanolyan boldogok voltunk, mint mindig. Ketten voltunk a pletykák ellen és megnyugtató volt, hogy az iskolában pár nap alatt sikerült elfogadtatnunk az emberekkel a kapcsolatunkat. Senki nem beszélt ki minket annyira, hogy a barátom ki is akadjon miatta. Totál átlagos szerelmes párnak tűntünk és ez volt benne a legjobb. Életem legszebb napjai voltak a vele töltök napok és örömmel emlékszem vissza minden egyes vele töltött percre. Nem vittük túlzásba, lassan haladtunk, pedig tudtuk, hogy szerelmesek vagyunk egymásba és idő kérdése, hogy leboruljanak a falak előttünk.
A banda fellépései is kiválóan sikerültek, nagyobb volt köztünk az összhang, mint amire valaha számítottunk. Andris kilépése után a feszültség oldódott és Gergőék is könnyebben belefeledkeztek a zenébe, Bálint és én pedig alakítottuk a szerelmespárt, ami tetszett a közönségünknek, hiszen a szerelmes dalok a szívünkből szóltak.
A lányoknak is egyre jobbra fordult a sorsuk. Levi és Vivi nagyon szép párt alkottak, bár még mindig volt bennem kétely a srác iránt, de próbáltam ezen túllendülni. Bogi és Gergő túlestek a könyvesboltos „randin” és meglepő módon nagyon nagy összhangba kerültek egymással. Dávid és Liza pedig még mindig ott tartottak, hogy „ez ugyan több barátságnál, de nem akarják tönkre tenni jó kapcsolatukat”. Én mindig mondom nekik, hogy próbálják meg, de egyikük sem hallgat rám és egyik sem meri bevallani a másiknak, hogy mit érez a másik iránt. Néha a hajam tépkedem miattuk. Alejandro és Petra kapcsolata viszont még mindig változatlan.
-Kicsim-kiáltott ki Bálint a kocsiból miután becipeltem a mikrofon állványt a régi iskolám tornatermébe. Ő éppen a gitárjainkat hozta be, miközben apa is a saját cuccát pakolta be, hiszen a ma esti jótékonysági bálban ő lesz a zenész-szereld össze a cuccot, mi a srácokkal meg becipeljük a többit, oké?
Bólintottam, majd nekiláttam összedugni a vezetékeket és a kábeleket. Alig pár perc alatt sikerült összeraknom a felszerelést és már azt próbálgattam, hogy a hangfalak hogyan működnek. Nem voltam túlságosan szakértő ebben, viszont az évek folyamán megtanultam és ellestem egyet s mást apától, aki most elismerő pillantást vetett rám. Visszamosolyogtam rá, miközben a fiúk behozták a többi cuccunkat: a szintetizátoromat (pontosabban apu régi szintije), Tibi dobfelszerelését és a fiúk gitárjait. A mikrofonokat próbálgattam beállítani, miközben a fiúk letesztelték a hangszereiket, majd egy gyors próbadal után leültünk az apa mellé lefoglalt asztalhoz. Anya a lányokkal, Dáviddal és Levivel ült, valamint anya szülei, vagyis a nagyszüleim is ott voltak. Sokan voltunk, de tudtam, hogy a nagyszüleim csak ilyenkor láthatnak énekelni, hiszen általában mindig a suliban lépünk fel vagy valami olyan helyen, ahová ők már nem tudnának eljönni.
Bálint mellettem ült és a kezemet fogva beszélgetett a többiekkel, de olyan mosoly játszott az ajkain, ami az én arcomra is mosolyt csalt. Olyan boldogság fogott el a karjaiban, amit egy hónappal ezelőttig nem is ismertem. Nem akartam, hogy vége legyen, szerettem őt és ez az érzés mindennél erősebb volt.
Ekkor lépett az asztalunkhoz a volt tanárnőm.
-Jó estét tanárnő!-köszöntöttem a volt kémia tanáromat, Éva nénit. Nem változott, még mindig az a mosolygós, fiatalos nő, aki órákon keresztül képes volt nekem elmagyarázni a kémia rejtelmeit és próbálta felnyitni a szemem a számítások logikai megoldásaira. Tudjátok, hát a matek nem az erősségem és hát ilyen oknál fogva a kémia matematikai része is nehéz számomra. Ránézek egy feladatra és inkább rohannék ki a teremből, minthogy én ezt megcsináljam.
-Szia, Anabella-köszöntött mosolygva.-Mi újság? Látom most hoztál egy egész csapatot magaddal-pillantott a többiekre, akik kedvesen mosolyogtak ránk.
-Igen, a zenekar tagjait be is mutatom önnek-mondtam.-Nagy Tibor és Nagy Gergő, Tibor a dobosunk, Gergő pedig énekel és gitározik. Ő pedig Kerekes Bálint gitározik és énekel.
-Nagyon örvendek-mosolygott kedvesen a tanárnőm rájuk.-Látom Bálint és te együtt vagytok. Gratulálok-pillantott összefűzött kezeinkre. Hatalmasat dobbant a szívem, amikor a barátom megszorította a kezem.-Remélem nem bánjátok, de nekem mennem kell, hogy még egy-két ügyet elrendezzek a bál előtt.
Egyenként bólintottunk, majd miután a volt tanárnőm elment tovább nevettünk Tibi hülye viccein. Pillanatokkal később olyan történt, amit mai napig nem felejtek el.
Hirtelen fagytam le, amikor megpillantottam az ideges fiút. Szemei vörösek voltak a sírástól, arca hófehér volt és meggyötörten nézett ki. Soha életemben nem láttam még ennyire rosszul, ennyire megsebzetten. Haja csapzottan lógott a szemébe, ahogy ziháltan nézett, és azok a szemek most könnyel teltek meg. Nem értettem semmit.
-Mit keresel itt?-kérdeztem elhalkuló hanggal.
-Kérlek, hallgass meg engem...
-Azt kérdeztem mit keresel itt?-ismételtem meg a kérdésemet határozottan.
-Esküszöm, hogy van magyarázat, de egyszerűen csak szükségem van most a barátaimra, szükségem van rátok...-hajtotta le a fejét. Nem tudom miért, de a szívem ellágyult egy pillanatra, amikor megláttam rajta a szomorúságot. De akkor lettem igazán ideges, amikor megpillantottam a szeme alatt lévő sötét karikákat és a sápadt arcát.
Gergő is észrevehette, hogy valami nagyon nincs rendben vele, mert egy picit közelebb lépett hozzá.
-Andris, mi történt?-kérdezte halkan, miközben a háttérben az első vendégek beléptek a terembe és a tanárnőm megállította őket, hogy köszönjön nekik.
Andris leült az egyik székre, ami az asztalunknál volt és lehajtotta a fejét. Megbánónak és sebzettnek nézett ki. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett vele. Beletúrt a hajába, majd rám pillantott. Bálint keze megfeszült a derekam körül.
-Sajnálom, Bella, amit veled és a srácokkal tettem. Olyan rossz a tudat, hogy titeket megbántottalak és tudom, hogy amit most mondani fogok nem ok arra, hogy miért tettem ezeket veletek, de muszáj tudnotok mi történt...-suttogta.-Hónapokkal ezelőtt anyának balesete volt otthon és leesett a létráról. Olyan rosszul esett, hogy a gerince eltört és a fejét is elég komolyan beverte. A kórházban megműtötték, de mesterséges kómába helyezték. Az első pár hónapban még reménykedtem is, de ahogy egyre rosszabbodott az állapota, úgy én is egyre komorabb és dühösebb lettem a tehetetlenség miatt és ezt rajtatok vezettem le. Borzalmasan sajnálom, amit veletek tettem és tudom, hogy ez nem mentség, de... Tudom, hogy nektek elmondhattam volna ezt, de képtelen voltam róla beszélni, ezt meg kell értenetek. Ráadásul ugye Nórival is szakítottam emiatt, annak ellenére, hogy mennyire szerettem őt. Meg is értem, hogy nem akar visszafogadni, de próbálkozni fogok-mondta, aztán megállt egy pillanatra.-Azt hittem, könnyebb lesz, ha mindenkit fokozatoson ellökök magamtól, de most már értem, hogy mennyire szükségem van rátok.
A szívemet szorította a tény, hogy ilyet kellett átélnie, de a lelkem mélyén még éreztem a halvány haragot is iránta. Sose kellett volna ennyire magába zárkóznia, nem szabadna ennyire elfojtania magában ezeket. Ott lettünk volna neki, de ő mindannyiunkat eltaszított magától, velem kezdve. Nem mondom, hogy örülök neki, hogy ezt tette, de legalább megismertem miatta Bálintot és ez nekem nagyon is számít, mert szerelmes lettem.
-Anyukáddal mi történt?-kérdeztem halkan.
-Ma meghalt-suttogta. A szívem kihagyott egy ütemet. Istenem, szegény.
-Miért ide jöttél?-szólalt meg Bálint.
-Mert apa mellett nem tudtam volna ott maradni. Egyszerűen képtelen vagyok most ott ülni mellette és úgy tenni, mintha erős lennék. Eljöttem kiszellőztetni a fejem és akkor bejöttem hozzátok. Örülök neki, hogy most eljöttem ide. Legalább tudjátok az igazat.
Mielőtt bármit is mondhattunk volna neki, egy lány sietett be a terembe és amikor a tekintete megtalált minket, odasietett hozzánk. A fiúk összehúzott szemöldökkel néztek rá, aztán még jobban meglepődtek, amikor Bálint nyakába csimpaszkodott. Én akkor lepődtem meg igazán, amikor felismertem a lányt. Ő Kováts Júlia volt, a fiúk évfolyamtársa. A csaj egész normális „lenne”, ha éppenséggel nem viselkedne úgy, mintha ő uralná az egész iskolát. A srácok szerint minden évben indul a diákelnökségi posztra, de soha nem választják meg és nem is fogják, mert mindenki tudja mennyire elkényeztetett. Nos volt szerencsém látni mennyire.
Bálint szinte ellökte magától, majd értetlenül nézett rá.
-Mit akarsz?-kérdezte tőle számon kérően-Mit keresel itt?
-Kérlek szépen gyere vissza hozzám! Hagyd itt ezt a hülye csajt és légy újra velem!-indult el a barátom felé az a kis... Várjunk! Azt mondta újra? Már voltak egyszer együtt? Júlia Bálint barátnője volt?
-Tűnj el innen!-szólt rá Gergő idegesen a lányra.-Elég baj csináltál már.
-Te ne szólj bele-förmedt rá Júlia.
-De igenis beleszólhat, ahogyan én is-emelte meg Tibi a hangját.-Miattad majdnem teljesen összevesztünk egymással régebben. Miattad nem álltunk szóba a srácokkal majdnem egy hétig-morogta. Miről beszélnek ezek?
-Ebben egyetértek-motyogta Andris, miközben mindannyiunk elé lépett.-Tűnj el innen!
A lány idegesen felhúzta az orrát, aztán dühösen dobbantott egyet a lábával és kisietett. Megkövülten bámultam magam elé, miközben a lányok mellém léptek és mindannyian megszorították a karomat. A fiúk is rám pillantottak, Bálint hozzám akart lépni, de én elhátráltam a keze elől. Meglepődötten meredt rám, de nem próbálkozott.
-Nekem most el kell mennem. Bocsánat, de levegőre van szükségem-siettem ki a tornateremből, de még hallottam, ahogy a lányok követnek engem. Hátra sem bírtam nézni és menekülni akartam az egyetlen ember elől, akibe őszintén és viszonzatlanul szerelmes voltam.
Néha az egész élet egy nagy hülyeség. Kelletlenül idegesítő, hogy a dolgok néha nem úgy működnek, ahogy mi akarjuk. Nincs más választás, ilyenkor menekülni akarsz. Csak a gyönge emberek menekülnek a legnehezebb kérdések elől, pont mint ahogy én most, de elhihetitek cseppet sem érdekel. A gyöngeség mindig is az átkom volt. Először a lámpaláz, a fűző, a fűzővel járó pánikrohamok, amik akkor keletkeznek, ha bezártnak érzem magamat a korzettemben és még sorolhatnám mi tart vissza attól, hogy most meneküljek. Elegem volt.
A kinti hűvös levegő megcsapja az arcomat, miközben a könnyeim elerednek. Egyszerűen túl sok súly telepedett mostanában a vállamra, már nem bírom tovább. Az elmúlt hónapok voltak életem legszebb és legrosszabb hónapjai is egyben. Szinte egy hullámvasúthoz hasonlított az életem, egyszer boldog voltam, a másik pillanatban pedig bánat tükröződött az arcomon, de végig tartottam magam, most jött el az a pillanat, amikor az a bizonyos pohár betelt.
Hogy most miért borultam ki? Őszintén? Hát elmondom.
Kováts Júlia egy pimasz, elkényeztetett csaj... Nem is ez a bajom, hanem az, hogy az alatt a pár hónap alatt, mialatt Bálintot megismertem, nem voltak titkaink egymás előtt. Legalábbis azt hittem. Ő tudott mindent rólam és azt hittem ezzel ő is így volt, de úgy látszik, tévedtem. Bálint nem mondta el ezt az apró kis tényt, hogy ő a barátnője volt. Vajon miért hazudott nekem erről?
Tűsarkak kopogása hallatszott a hátam mögül, majd pillanatokkal később két barátnőm a vállamra hajtotta a fejét, míg a harmadik elém állt és megszorította az egyik kezemet. Liza tekintetével találtam magam szembe.
-Mi a baj?-kérdezte Bogi, aki a jobb oldalamon állt.-Mi történt? Bálint szinte alig bír magával odabent.
-Eltitkolta előlem, hogy ő a barátnője volt, ráadásul arról sem tudtam, hogy a srácok miatta vesztek össze. Értitek?-mutattam a tornaterem felé.-Az sem tudom, hogy most mit higgyek.
-Beszéljétek meg egymással-javasolta Liza, megértés csillant a szemeiben.-Lehet nem arról van szó, amire te gondolsz. Lehet nem is jelentett neki semmit az a kapcsolat.
-Szerintem meg igenis jelentett neki valamit... talán még mindig szereti...
-Na ezt most hagyd abba-jelentette ki Vivi, maga felé fordított és idegesen belenézett a szemembe.-Szeret téged. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy ez a fiú egy szakadékba is utánad ugrana. Talán tényleg nem mondta el neked, de szeret téged és talán csak a te érdekedben nem mondta el.
-Mindegy, hagyjuk! Nekem elegem van. Eléneklem azokat a számokat, aztán kibulizzuk magunkat-erőltettem magamra egy mosolyt, majd csoportos ölelésbe hívtam őket. Mindannyian viszonozták a mosolyomat, bár akkor még nem is sejtettük az este végét...

Amint beléptünk a tornaterembe, pillanatok sem kellettek, hogy a magába roskadt Bálint a fiúk és apám mellől felpattanva hozzám siessen, és a karjába zárjon. A kezeimet nem fektettem a hátára, mint ahogy szoktam és amikor ezt ő is észrevette, eltávolodott tőlem. Kétségbeesetten kereste a pillantásom, de én a termen pillantottam körbe.
Elég sokan eljöttek és ez apunak is jól fog jönni, nemcsak nekünk. Remélem sikerül nem összetörnöm egy szám közben egy ekkora tömeg előtt.
-Bella, kérlek...-kérlelt kétségbeesetten.
-Énekelni jöttem-suttogtam, miközben odamosolyogtam egy ismerősnek.
-De a szereplésünk után, megbeszélhetnénk?
-Esetleg-mondtam. El akartam menni mellette, de karjával maga mellett tartott.
-Ígérd meg, hogy a fellépés után rögtön eljössz velem egy nyugis helyre megbeszélni ezt.
-Megígérem-motyogtam, de nem néztem a szemébe. Elengedte a kezem, de tudta, hogy ígéretem mögött nem biztos, hogy valóság rejtőzik.
A barátaim mellé léptem. Vivi átkarolta a vállamat, miközben nekidőltünk a falnak és onnan figyeltük a fellépőket.
A volt tanárnőm intett apának, hogy kezdődhet a műsor. Tudtam, hogy az első fellépők a keringősök és pár diák a suliból, aztán mi jövünk. Nos, kezdjünk bele, mert ez lesz életem eddigi legnehezebb színlelése.
Az éneklés mindig is a lételemem volt. Sosem tudtam létezni nélküle és mindig is arra vágytam, hogy a hangommal mások életébe is színt vihessek. Szerettem jótékonysági bálokra járni, szerettem látni a gyerekek arcán azt, hogy szeretik a zenét. Nekem az fontosabb volt, hogy lássam őket, hogy élvezik a zenét és mindig is boldog voltam, hogy ez akkor is működhet, ha én énekelek.
Nem tanultam a zenét. Képtelen lennék arra, hogy kottát olvassak, de egyben biztos vagyok: a zene az életem és sosem fogom feladni.
A ma este után pedig végképp nem. Annak ellenére, hogy Bálinttal rohadtul nem jöttünk ki jól, fergeteges hangulatot csináltunk és ami a legmeglepőbb volt, hogy Andris is beállt egy pár számhoz zenélni. Még képtelenek voltunk megbocsájtani neki, de egyszer a barátunk volt és mindenkinek jár egy második esély és én szeretnék adni neki egy második esélyt, ahogy a srácok is.
A fellépés után nagyon sok vendég gratulált nekünk és további fellépéseinkről érdeklődtek, de én hagytam a fiúkat beszélni. A gondolataim folyamatosan arra felé terelődtek, ami a műsor előtt történt.
Bálintnak is jár egy második esély-döntöttem el magamban. Ő is csak ember és hibázhat, mégis olyan düh van bennem, ami ritkán fordul elő. Sosem hittem volna, hogy ő titkol el előlem valamit. Bíztam benne és a szerelmünkben, de most olyan hirtelen jött ez a hír, hogy képtelen vagyok másra figyelni. Muszáj megbeszélnem vele ezt, máskülönben bűntudatom lenne.
Amint a tekintetünk találkozik, a fejével az ajtó felé biccent és én bólintok. Elmegyek, hogy felvegyem a kabátomat, miközben Bálint engedélyt kér apától és anyától, hogy legalább egy órára elvihessen engem. Mindketten bólintanak, hiszen bíznak abban, hogy elrendeződnek a dolgaink. Apáék ugyan nem kedvelték annyira Bálintot, mint én, de tudták, hogy boldog vagyok vele és nekik fontosabb vagyok én, mint bármi a világon. És bármennyire is tagadták, láttam rajtuk, hogy tetszik nekik Bálint kitartása.
Egy-egy puszit adok mindkettőjüknek. A barátaimnak integetek, majd belekarolok Bálintba, miközben mindenki azt kérdezi tőlünk, hogy hova megyünk. Bálint válaszol rájuk és kihallom a hangjából, hogy ideges. Pontosan úgy, ahogy én is.
A kinti levegő hűvösebb, mint amikor utoljára kint voltam és akaratlanul is összébb húzom a kabátot magamon. Most is menekülni szeretnék, mert gyönge lettem a sok mázsás súlytól, ami a szívemet nyomta. De pár órával ezelőtt a könnyek elmosták a fájdalmamat, most már csak az üresség tátong bennem és a fájdalom.
Ahogy beülök Bálint kocsijába, tudom, hogy hova fogunk menni. A rétre. A rétünkre. Oda ahová a randinkon vitt, mert az a mi helyünk és valószínűleg ott akarja ezt megbeszélni.
Kikanyarodik az útra és perceken belül már el is indulunk az úton. Nem szólalunk meg, az autóban a csend uralkodik. Én az ablakon bámulok kifelé, de fél szemmel észreveszem, hogy Bálint a kormánykereket szorongatja. Várom, hogy megszólaljon, de nem teszi. Csak csendben vezet, miközben a feszültség egyre jobban érezhető közöttünk.
Végül pár perccel később megszólal.
-Nagyon jó voltál ma este. Jó volt látni téged a saját közegedben, otthonosan mozogtál, ösztönösen csináltál mindent és ezt annyira jó volt látni-mosolygott rám halványan.-Büszke vagyok rád.
-Nem kell ezt tenned. Ne tégy úgy, mintha semmi sem történt volna.
-Bella, én...
-Magyarázd meg-kértem.-Mondd el, miért nem meséltél róla, mikor mindegyik másik barátnődről meséltél vagy legalábbis megemlítetted. De róla semmit sem meséltél, azt meg végképp nem, hogy a fiúkkal összevesztél miatta.
-Mit mondjak róla? Egy elkényeztetett liba-emelte egy kicsit meg a hangját.-Egy ideig együtt voltunk, ennyi.
-Hazudsz. Hallom a hangodon-pillantok ki az ablakon újból. Be akarom zárni előtte a lelkemet, mert nem akarom, hogy megint összetörjön.
-Oké, jó-adja be a derekát.-Nem akartam elmondani, mert még számomra is kínos. Pár évvel ezelőtt kidobtam őt, mert egyszerűen nem bírtam elviselni a zsarnokoskodását, ezért visszavágott. Egy terhességi tesztet tett le a padomra, ami pozitív volt. Azt sem tudtam mit csináljak, majdnem egy hónapig hülyített azzal, hogy gyerekünk lesz, aztán amikor anya javaslatára elvittem a család dokijához, megállapította, hogy nincs és nem is volt gyerek Júlia hasában. A fiúkkal összevesztünk, de amikor kiderült a hazugság, akkor minden megoldódott, aminek nagyon örültem, hiszen a legjobb barátaim voltak. Nem akartam ezt elmondani, mert ez kínos nekem. A srácok pedig felelőtlennek neveztek, ezért vesztünk össze, akkoriban igazuk is volt. Sajnálom, hogy nem mondtam el.
Kissé megesett rajta a szívem, de aztán eszembe jutott a pillanat, amikor Júlia megölelte őt a bál előtt.
-Azt azért elmondhattad volna, hogy Miss Elkényeztetett Júlia a barátnőd volt-morogtam neki.-És természetesen közölhetted volna azt is velem, hogy még mindig őt szereted és vele akarsz lenni.
Levegő után kapott, miközben próbálta vezetni az autót a kanyargós úton.
-Fejezd ezt be, Bella!-kiáltott rám.-Téged szeretlek, nem őt. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy hiszed, hogy őt szeretem. Nem bizonyítottam még elégszer, hogy téged szeretlek?
-Akkor miért nem meséltél erről?-kérdeztem könnyes szemmel.-A srácok tudtak róla. A kapcsolatunk elején nem voltunk jóba az igaz, de egyszer barátok voltunk és nem meséltél erről.
-El kellett volna mondanom, oké?-nézett rám a szemembe.-El kellett volna mondanom, de féltem, hogy elhagysz, hisz ki lenne egy olyannal, akit ilyen könnyen átvágtak?
A könnyeim kibuggyannak, a torkom elszorul, ahogy a kezemet az arcára simítva pillantok rá. Nem az ő hibája, hogy ennek a kígyónak mindenki bedőlt, nem az ő hibája, hiszen azt hitte, hogy igazat mond. Ki hitte volna, hogy valaki ilyennel hülyéskedik. Elhiszem, hogy félt ettől, de én mellette maradok akármi is fog történni.
-Szeretlek, Bálint és nem foglak elhagyni ilyen hülyeségek miatt. Sajnálom, hogy túlreagáltam ezt. Csak az első barátommal is a hazugságok és a titkok miatt szakítottunk és félek, hogy téged is elveszítelek-sírtam el magam.
-Én is szeretlek és nem fogsz elveszíteni soha-pillant rám lágy tekintettel.
Hirtelen egy szarvas lépett ki az útra a sötétségből mielőtt mindketten észrevehettük volna. Bálint ijedten elrántotta a kormányt, miközben megpróbált fékezni, de az autó végigcsúszott az úton, aztán nekiütközött egy fának. Az ablaküveg darabokra tört, miközben a kocsi eleje hatalmas csattanással felgyűrődött. Mindketten felkiáltottunk, aztán csend támadt körülöttünk.
A fejemet beverhettem, mert a tarkómon végigfolyt valami nedves és meleg, valószínűleg vér. A tekintetem elhomályosult, mindenem fájt és éreztem, hogy a szemem lassan lecsukódik. Sötétség borított be engem és nem láttam mi történik velem. Hallottam, ahogy a Bálint a nevemet ismételgeti, de aztán mély és csendes álomba zuhantam, amibe nem volt semmi, csak üresség...