Tudom, hogy nem ez lett a legjobb rész, de mivel már nincs sok hátra a sztoriból úgy döntöttem, hogy már felteszem a részeket. Az utolsó fejezetet vagy pénteken vagy szombaton teszem majd fel. Hétfőn pedig jön az epilógus. Aztán még talán lesz két rész a srácok jövőjéről és a sztorinak hivatalosan is vége lesz.
Nos tudom nem ez lett a legjobb rész, de a befejező részt, majd jobbra írom. ;)
Jó olvasást!
Skyler Brooks :*
13. fejezet
Pain...
Avagy ennyire még nem fájt...
Az az ember, aki az ürességet és a fájdalmat túléli, az hőssé válik az én szememben. De mit ér a győzelem, ha az élet véges? Az ember nem tudja, mi történik vele majd a jövőben, ismeretlenek a jövő történései, nem láthatjuk őket egy tükrön át. A jós sem tud valódi tényeket jósolni, sosem tudhatjuk mi a jövő. Ki kell várnunk, hogy az élet milyen csapásokkal térít le minket eleve elrendelt utunkról és milyen áldásokat ad, hogy újra visszatérjünk életünk megszokott menetéhez.
Fényesség. Ez az első, amit látok, amikor a szememet felnyitom, de az erős fény miatt inkább újra becsukom. Fájdalom nyilall a lábamba, amikor meg akarom mozdítani. Felszisszenek. Olyan fájdalmat érzek, mintha tengernyi kis tű szurkálná a lábamat és mintha valami szorítaná az izmaimat.
Körülöttem hirtelen nyüzsgés támad, hangokat hallok, de az érzékszerveim nem működnek még annyira jól, hogy fel is fogjam, hogy mit mondanak mellettem. Mindenféle hangot hallok, de egy se tiszta.
Képek jelennek meg a szemeim előtt. A bál, az este, Júlia, a veszekedés, az eltitkolt kapcsolat, Bálint és a baleset. Mind-mind olyan hirtelen jut eszembe, hogy a szívverésem az egekbe szökik. A szemem kipattan és én kétségbeesetten nézek szét a szobában.
Kórházban vagyok.
Anya az ágyam mellett ül és könnyein keresztül pillant rám. Apa tekintete is elhomályosul, aztán észreveszi mennyire felidegesítettem magam. Rajtuk kívül nincs más a szobában és akkor már biztos vagyok benne, hogy Bálint is itt fekszik s kórházban.
-Kicsim, nyugodj meg-kérte anya tőlem halkan. Kezével megszorította az enyémet.-Ne idegesítsd fel magad!
-Hol van?-kérdeztem rekedtesen hangon.-Hol van Bálint? És mióta vagyunk itt?
Próbáltam nyugtatni magam, hogy biztos nincs semmi baja, de ahogy a balesetet egyre többször visszajátszom a fejemben, rá kell jöjjek, hogy ezt egyikünk sem tudta volna megúszni sérülések nélkül.
-Bálint jól van-mosolygott rám anya.-Itt van ő is a melletted lévő kórteremben, kisebb agyrázkódása volt, meg a jobb karján megrepedt a csontja, de ennyi. Amúgy tegnap hoztak be titeket, most reggel kilenc lehet.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor anya megnyugtatott, hogy nincs komolyabb baja.
-És velem mi történt?-kérdeztem behunyt szemekkel.
-Nos-kezdett bele apa halkan-neked eltört a bal lábad, megműtötték, mert elég komolyan el volt törve és emiatt fizikoterápiára van szükséged, de az nem több, mint három hét és ha minden jól megy a ballagásra újra az iskolában lehetsz Bálint mellett.
-Ő átjöhet hozzám vagy én átmehetek hozzá? Látni szeretném-kértem behunyt szemekkel. Még fáradt voltam egy kicsit, de mindenképpen szerettem volna beszélni vele.
-Beszélek vele és az orvossal, szerintem megengedik, hogy átjöjjön hozzád. Addig beengedem hozzád a többieket, míg megkeresem a dokit-mondta apa, majd homlokon csókolt. Egy pillanattal később a barátnőim léptek be és egyenként öleltek meg, még el is sírtak magukat, de béna viccekkel vidítottam fel őket és boldogan hallgattam a nevetésüket. Mindannyian fáradtnak és nyúzottnak néztek ki, valószínűleg anyáékkal együtt ők is bent maradtak éjszakára.
-Menjetek haza, pihenjétek ki magatokat-suttogtam.-Ha bármi baj van rögtön telefonálunk, de minden rendben lesz, oké?-szorítottam meg Vivi kezét, majd Bogiét és Lizáét.
-Még itt maradunk egy kicsit, rendben? Kint megvárjuk, amíg beszéltek Bálinttal, aztán még visszajövünk egy kicsit.
Bólintottam, majd kiléptek az ajtón és én anyával az oldalamon vártam arra, hogy Bálint megérkezzen. Türelmetlen voltam, de a szerelem győzött a józan gondolkodásom felett.
Úgy 3 perc múlva nyílt az ajtó és egy kerekesszék gördült be a szobámba. Apa jelent meg mögötte és rögtön intett anyának, hogy menjen ki vele. Istenemre mondom, hogy a szívverésem rögtön felgyorsult, de aztán megnyugtattam magam, amikor a keze az enyémért nyúlt és megcsókolta a kézfejemet. Sírni lett volna kedvem a megkönnyebbüléstől. Arcán láttam jó néhány vágást és a kézen is volt jó pár, a homlokánál volt egy erős ütés helye, valószínűleg ő is beverhette valahová, valamint a bal keze be volt gipszelve, de a lényeg, hogy komolyabb baja nem volt. Mármint első pillantásra.
Kezemet felemeltem, az arcához érintettem és ő belesimult az érintésembe. Behunyta a szemeit, amikor megérintettem az arcán lévő sebeket, de nem hajolt el, hanem hagyta, hogy megsimogassam. Ép keze között tartotta a másik kezemet és egy-egy csókot nyomott rá néha-néha. Percekig lehettünk így, amíg ő el nem húzódott. Kerülte a tekintetemet.
-Annyira örülök, hogy jól vagy-suttogta maga elé meredve.-El nem tudod képzelni mennyire aggódtam érted.
-Én is aggódtam érted. Jobban, mint azt hinnéd. De látom, hogy jól vagy és ez a legfontosabb.
-Sosem bocsájtom meg magamnak, ami az éjjel történt-mondta a fejét rázva.
-Nem a te hibád volt.
Újból megrázta a fejét, majd rám pillantott. Szemében a fájdalom, a keserűség, a mérhetetlen szenvedés csillogott, és én azt sem tudtam mit csináljak. Nem tudtam mit mondjak neki, nem tudtam mivel nyugtassam meg, mert úgysem hallgatott volna rám. Makacs volt úgy, ahogy én.
-Beadtam a jelentkezésem több budapesti egyetemre is.
-Ó, tényleg?-lepődtem meg, mert erről nekem egy szót sem mesélt. Eddig az volt a terve, hogy ahelyett, hogy a távoli pesti egyetemek helyett a közelben jelentkezik valahová.
-Igen. Végső esetre szántam a pesti egyetemeket, de a döntésem megváltozott. Budapestre megyek tanulni.
-Hát akkor gondolom alig fogunk találkozni-szomorodtam el.-De majd megoldjuk valahogy-biztattam magamat és őt is. Budapest elég messze van innen ahhoz, hogy csak hétvégente vagy esetleg csak szünetekben találkozzunk.-Vannak akiknek sikerült távkapcsolatban élniük... Talán nekünk is menne.
-Nem akarok távkapcsolatot. Nekem az nem menne.
-Akkor? Mit szeretnél?
-Talán jobb lenne, ha csak barátok lennénk. Tudod hosszú volt a tegnap este, amíg te aludtál, volt időm gondolkodni és talán jobb lenne ez mindkettőnknek a tegnap után.
Idegesen fordultam el tőle, a szívem a mellkasomban már ki akart ugrani, pedig már darabjaiban heverve volt és a fájdalom szorongatta a mellkasom. Kirántottam a kezem a szorítása közül, egyetlen pillanat kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mire akar kilyukadni. Menekülni akartam innen, vagy szerettem volna, ha ő tűnik el a szobámból.
-Nem akarom, hogy rosszban legyünk, nem akarlak elveszíteni.
-Már akkor elveszítettél, amikor kimondtad azt, hogy nem akarod velem a távkapcsolatot. Már akkor elveszítettél. Szerinted akkor milyen kapcsolatunk legyen?-tártam ki a karomat.-Nem tudok odaköltözni hozzád, mert még csak tizenhat vagyok, én ide járok suliba, te pedig több mint 70 kilométerre leszel. Ha nem távkapcsolat, akkor milyen kapcsolatunk legyen?-Nem tudott megszólalni. A földet bámulta és meg sem szólalt. Itt telt be a pohár.-Tudod mit, akkor legyél valaki mással boldog... Hogy lehettem ekkora hülye-morogtam magamra.-Megint bedőltem a jófiú imidzsnek és összejöttem egy sráccal, aki majdnem két hónap után dobott. Hát szép vagyok, gratulálok magamnak. Én úgy néz ki, hogy csak pár hónapig bírom a pasikkal.
-Nem te okos vagy és gyönyörű és...
-Nem kérek a magyarázatodból-förmedtem rá, mire elhallgatott.-Nem akarsz távkapcsolatot, nem akarsz velem lenni. Rendben, de a közelembe ne merj jönni, mert nagyon megbánod. A srácokat nem hagyom cserben a bandában, de csakis a bandáról beszélek veled és semmi másról. Úgyis már csak a nyárra vannak terveink a bandával, hiszen utána ti mind különböző helyekre mentek továbbtanulni.
-Bella, kérlek, én...
-Tűnj el a szobámból-morogtam. Éreztem, hogy a düh szétáramlik az ereimben, az arcom ég és a szívverésem felgyorsult. Rosszul érzem magam és tudom, hogy nem jó, hogy felzaklattam magam.-Menj ki innen!
Kelletlenül elhátrált az ágyamtól a tolókocsijával, majd kigördült a szobámból. Amint az ajtó
becsukódott mögötte, könnyeimnek utat engedve zokogtam fel. A fájdalomtól súlyos mellkassal gondolok vissza az elmúlt hónapokra, hogy mit tehettem, hogy most ő is elhagy. Mit tehettem, hogy akibe igazán szerelmes voltam, el akar hagyni? Minden olyan zavaros és fájdalmas. Homályos a látásom a sírástól és legszívesebben a falba verném a fejemet, hogy mekkora hülye voltam újból. A sok hitegetés csak egy újabb álca volt. Egy újabb álca, aminek én lettem az áldozata. Milyen hülye is voltam, hogy bedőltem a kisded játékainak. Talán a Júliával való viszonyáról is hazudott, magam sem tudom mit higgyek.
Annyi minden történt majdnem három hónap alatt. Bálint kezdeti csúfolódása, bunkóságba ment át, majd egyszer csak gyengédségbe és féltésbe. Az Andrissal való szakításom után meg csak még inkább megváltozott, mintha kicserélték volna. A homlokpuszik, a támogatása és a megnyerő személyisége miatt egy hónap alatt beleszerettem. A félelem, ami az első randink előtt volt bennem, semmihez nem volt fogható. Féltem, hogy valami hülyeséget csinálok, de meglepő módon az volt életem legjobb randija, mert utána még elmentünk vacsorázni és Bálint ott is hozta az ismeretlen udvarias és kedves oldalát. Nem voltunk hétköznapi pár, de épp ezt szerettem bennünk, hogy mi ketten olyan különleges párost alkottunk. De mint minden ez sem tarthat örökké.
Volt már úgy, hogy azt hittétek minden jól megy, minden tökéletes, de aztán ez a kép pillanatok alatt szertefoszlott? A fájdalom jön és veled marad. Tudnod kell kezelni és elfojtani. Nekem most meg kell erősítenem a hitemet, mert mostantól kezdve nem fog más érdekelni csakis az, hogy túléljem ez a kegyetlen érzést.
Letöröltem a könnyeimet és miután a lányok beléptek a szobámba már csak vörös szemem tanúskodott arról, hogy sírtam. Mindannyian meglepetten pillantottak rám.
-Mi történt?-kérdezte Bogi, miközben leült mellém.
-Szakítottunk-vontam meg a vállam közömbösen, miközben egy másik énem legszívesebben üvöltött volna.
-Ti szakítottatok? Ti akikről mindenki azt hitte, hogy halálosan szerelmesek vagytok egymásba?-kérdezett vissza Vivi. A homlokát ráncolta, furcsállta a helyzetet, de nemcsak ő, hanem mindannyian.-Mit mondott neked pontosan Bálint?
-Hogy Budapestre akar menni egyetemre és nem akar távkapcsolatot.
-Jesszusom, de hülye ez a gyerek-kezdett el káromkodni Vivi.
-Komolyan kivágom az ablakon-mondta Liza, mire halványan elmosolyodtam.
-Hagyjátok! A lényeg, hogy mihamarabb túl legyek rajta-mondtam akadozó hangon. Elszorult a torkom a visszafojtott sírástól, de éreztem, ahogy egy könnycsepp akaratlanul is végiggördült az arcomon.-És persze az is fontos, hogy felépüljek. Szeretnék minél hamarabb visszamenni a suliba.
-Idióta vagy? Mázlid van, hogy nem kell Fenyvesi óráján ott lenned-forgatta meg a szemeit Liza. Információk Fenyvesiről: amikor az s vagy az sz betűket kiejti egy szóban, mindig sípol a hangja és egy tény: a fizika tanárunk, tehát elég sokszor ejti ki azt, hogy sebesség. Gondolom értitek milyen gyönyörű óráink vannak.
-Komolyan, ha még egyszer előadást tart nekem a körmozgásról inkább kirohanok vagy kiugrok az ablakon-borzongott meg Vivi az emlékek hatására. Mindannyian felnevettünk.
-Ezzel egyetértek-mosolyodott el Bogi. Csipogott a telefonja és rögtön meg is nézte miről van szó.-Nekem mennem kell, itt vannak apáék értem. Vigyázz magadra!-kötötte a lelkemre.-Holnap délután bejövök meglátogatni téged, pihenj sokat. Sziasztok!-ölelte át a lányokat, majd kisietett a szobából.
-Akarod, hogy beszéljünk Bálinttal?-kérdezte Liza halkan.
-Nem. Ha ő ezt akarja, akkor ezt kapja. Fájni fáj,-szipogtam-de túl leszek rajta, mert a barátaim itt vannak nekem és már annyiszor tört össze a szívem egy év alatt, hogy képes vagyok legyőzni a fájdalmat.
Körülbelül 3 héttel később...
A fájdalom mulandó lehet, ha könnyen túl tudod élni az első heteit. De nekem sehogy sem ment. A gyógytorna alatt folyamatosan ő járt a fejemben és az utolsó hozzám intézett mondatai. Talán jobb lenne, ha csak barátok lennénk. Mindig ez az egy mondat ismétlődött a fejemben, ez az egyetlen hülye mondat. Ha eszembe jut könnyebben dühös leszek és valamilyen szinten miatta akarok jól teljesíteni a gyógytornán. Meg akarom mutatni mennyi mindenre képes voltam egymagamtól is és hogy nem hagytam el magam csak amiatt, mert ő szakított velem.
A rehabilitáció egészen jól megy, már egészen szépen tudok járni a műtött lábammal, igaz hogy még kötés van rajta, de egyre jobb és jobb lesz. Mankóval szoktam közlekedni a kórház folyosóján, ritka de van olyan is, amikor a lányokkal együtt egy kicsit kimegyek a levegőre is.
Bogiék szinte mindennap bejönnek hozzám, de azért van olyan nap, amikor sokat kell tanulniuk, ezért nem tudnak mellettem lenni, de nem is haragszom emiatt. Nekik is van életük, saját céljuk és a suliban való jó teljesítés is közéjük tartozik. Van olyan nap, amikor bejönnek hozzám tanulni, így én is követni tudom az anyagokat. Legalábbis nagyjából.
Gergőék is bejöttek néha a lányokkal. Az első héten, amíg Ő is itt volt, őt is meglátogatták, de mikor kikerült már csak hozzám néztek be. Sosem kérdeztek rá mi történt Bálint és köztem. Valószínűleg már tudták Bálinttól. Nem hozták szóba és így könnyebb volt velük másról beszélgetni.
Bálint húgai is meglátogattak engem, ahogy az anyukája is bejött pár percre. Örültem nekik, de ők többet érdeklődtek a Bálinttal való viszonyomról. A végén már azt sem tudtam, hogy küldjem el őket úgy, hogy egyiküket sem bántsam meg. Az utolsó héten már csak egyszer jöttek be, de akkor már nem jött szóba a volt barátom.
A harmadik héten pénteken, vagyis ma már képes voltam mankó nélkül is sétálni pár métert, bár elég lassan lépkedtem még, de ment. Az orvos utasítására csakis mankóval járhatok majd suliba egyelőre. Ne terhelhetem még annyira a lábamat a műtét után, de azért ne szabad csak egy helyben ülnöm egész nap. Ennyi volt a feltétele annak, hogy hazajöhessek és én belementem. Gyűlöltem a kórházakat.
De délután már hazamehetek. Végre.
Olyan jó lesz már a saját ágyamban aludni, a saját szobámban lenni. Végre otthon leszek és ott annyit sírhatok majd éjszaka, kíváncsi tekintetek nélkül, amennyit akarok...
Otthon az volt az első dolgom, hogy leüljek az ágyamra. Körbepillantottam a szobában.
Minden olyan volt, ahogy itt hagytam. A falra felszerelt parafatáblámon ott voltak a lányokkal és a bandával készült közös képeink, rajzok és emlékek, amelyek mind az első Szent Margit gimis éveimre emlékeztetnek. A gólyatáboros karszalag, az iskola báljaira kapott belépők és még annyi más minden. Az első év, aminek még nem volt vége, de az egyre csak közeledett.
Jövő héten hétfőn újra bemegyek a sulimba, újra beülök a padba. Csütörtökön pedig részt veszek a ballagáson. Beállok a sorfalba, tiszteletemet teszem, aztán a lábamra hivatkozva eltűnök onnan, amilyen gyorsan csak tudok. Vele csak annyit fogok beszélni, amennyi a bandához kell. Ha eltereli a szót az egyik fülemen be, a másikon ki. De bárcsak ilyen egyszerű lenne.
Végigdőltem az ágyon és csendben sírtam a párnámba. Már így lehettem egy ideje, amikor az ágy besüppedt mellettem. Anya keze jelent meg a vállamon, majd megpillantottam vörösre festett haját. Gyengéden végigsimított az arcomon.
-Nem ennél valamit, kincsem?-kérdezte, mire megráztam a fejem.-Enned kellene valamit. Le fogsz gyengülni.
-Nyugi, anyu. Jól vagyok. Csak most még nehéz.
-Tudom, kicsim, de minden rendben lesz. A fiúk néha idiótán tudnak viselkedni, de egy idő után rájönnek arra mit hibáztak és megpróbálnak mindent rendbe hozni.
-Úgy érzem, hogy mi már menthetetlenek vagyunk-vontam meg a vállam. A remény lángja már teljesen kiégett bennem, még szikra se maradt belőle.-Valószínűleg ő már izgatott az érettségi miatt, aztán meg izgul a haverjaival együtt, hogy sikerült-e bejutnia az egyetemre.
-Ne higgy annyira a látszatnak-rázta meg anya a fejét.-Tudod a kórházban, miután kijött a szobádból egy pillanatra levetette az álarcot, amit viselt és én láttam benne, hogy nem is igazán olyan erős, mint azt mindenki hinné.
Megpuszilta a homlokomat, majd arra hivatkozva, hogy kaját kell csinálnia, kilépett a konyhába. Dermedten bámultam magam elé anya beszéde után, de valahogy sehogy sem akart összeállni a kép és egy idő után már nem is érdekelt.
Nem gondolok többé rá. Nem leszek olyan, aki állandóan azon gondolkodik, hogy mi lehet a másikkal. Nem esek abba a csapdába, amibe Ádámmal is beleestem. Túl kell élnem...
A telefonom rezegni kezdett. Jelezte, hogy facebook üzenetem érkezett. Döbbenten meredtem a képernyőre, amikor megláttam a feladót. Bálint húga volt, Kami.
Kamilla Kerekes: tudom, hogy nem beszéltek a bátyámmal, de lehetetlen őt elviselni... ha rá tudnád beszélni arra, hogy ne viselkedjen ilyen hülyén, annak nagyon örülnénk... Kérlek, tedd meg nekünk. Bálint nem olyan, mint amikor veled volt...beszélj vele, beszéljétek meg :(( hiányzol nekünk! :'((
Rögtön válaszoltam nekik.
Én: sajnálom, hogy így viselkedik, de én már egyszer beszéltem vele..nem hallgatott rám.. Mindent megtettem, amit tudtam... Ti is hiányoztok nekem, üdvözlöm a szüleiteket! Mondd meg nekik, hogy minden jót kívánok nekik, ha már többet nem találkozunk, ti pedig bármikor elértek engem, számíthattok rám :*
Kamilla Kerekes: te is számíthatsz ránk, szeretünk :*
Elmosolyodtam az üzeneten. Amíg Bálinttal voltam, a húgai közel kerültek hozzám és nagyon megszerettem őket, ők ezt viszonozták is.
Én: én is szeretlek titeket :*
Fényesség. Ez az első, amit látok, amikor a szememet felnyitom, de az erős fény miatt inkább újra becsukom. Fájdalom nyilall a lábamba, amikor meg akarom mozdítani. Felszisszenek. Olyan fájdalmat érzek, mintha tengernyi kis tű szurkálná a lábamat és mintha valami szorítaná az izmaimat.
Körülöttem hirtelen nyüzsgés támad, hangokat hallok, de az érzékszerveim nem működnek még annyira jól, hogy fel is fogjam, hogy mit mondanak mellettem. Mindenféle hangot hallok, de egy se tiszta.
Képek jelennek meg a szemeim előtt. A bál, az este, Júlia, a veszekedés, az eltitkolt kapcsolat, Bálint és a baleset. Mind-mind olyan hirtelen jut eszembe, hogy a szívverésem az egekbe szökik. A szemem kipattan és én kétségbeesetten nézek szét a szobában.
Kórházban vagyok.
Anya az ágyam mellett ül és könnyein keresztül pillant rám. Apa tekintete is elhomályosul, aztán észreveszi mennyire felidegesítettem magam. Rajtuk kívül nincs más a szobában és akkor már biztos vagyok benne, hogy Bálint is itt fekszik s kórházban.
-Kicsim, nyugodj meg-kérte anya tőlem halkan. Kezével megszorította az enyémet.-Ne idegesítsd fel magad!
-Hol van?-kérdeztem rekedtesen hangon.-Hol van Bálint? És mióta vagyunk itt?
Próbáltam nyugtatni magam, hogy biztos nincs semmi baja, de ahogy a balesetet egyre többször visszajátszom a fejemben, rá kell jöjjek, hogy ezt egyikünk sem tudta volna megúszni sérülések nélkül.
-Bálint jól van-mosolygott rám anya.-Itt van ő is a melletted lévő kórteremben, kisebb agyrázkódása volt, meg a jobb karján megrepedt a csontja, de ennyi. Amúgy tegnap hoztak be titeket, most reggel kilenc lehet.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor anya megnyugtatott, hogy nincs komolyabb baja.
-És velem mi történt?-kérdeztem behunyt szemekkel.
-Nos-kezdett bele apa halkan-neked eltört a bal lábad, megműtötték, mert elég komolyan el volt törve és emiatt fizikoterápiára van szükséged, de az nem több, mint három hét és ha minden jól megy a ballagásra újra az iskolában lehetsz Bálint mellett.
-Ő átjöhet hozzám vagy én átmehetek hozzá? Látni szeretném-kértem behunyt szemekkel. Még fáradt voltam egy kicsit, de mindenképpen szerettem volna beszélni vele.
-Beszélek vele és az orvossal, szerintem megengedik, hogy átjöjjön hozzád. Addig beengedem hozzád a többieket, míg megkeresem a dokit-mondta apa, majd homlokon csókolt. Egy pillanattal később a barátnőim léptek be és egyenként öleltek meg, még el is sírtak magukat, de béna viccekkel vidítottam fel őket és boldogan hallgattam a nevetésüket. Mindannyian fáradtnak és nyúzottnak néztek ki, valószínűleg anyáékkal együtt ők is bent maradtak éjszakára.
-Menjetek haza, pihenjétek ki magatokat-suttogtam.-Ha bármi baj van rögtön telefonálunk, de minden rendben lesz, oké?-szorítottam meg Vivi kezét, majd Bogiét és Lizáét.
-Még itt maradunk egy kicsit, rendben? Kint megvárjuk, amíg beszéltek Bálinttal, aztán még visszajövünk egy kicsit.
Bólintottam, majd kiléptek az ajtón és én anyával az oldalamon vártam arra, hogy Bálint megérkezzen. Türelmetlen voltam, de a szerelem győzött a józan gondolkodásom felett.
Úgy 3 perc múlva nyílt az ajtó és egy kerekesszék gördült be a szobámba. Apa jelent meg mögötte és rögtön intett anyának, hogy menjen ki vele. Istenemre mondom, hogy a szívverésem rögtön felgyorsult, de aztán megnyugtattam magam, amikor a keze az enyémért nyúlt és megcsókolta a kézfejemet. Sírni lett volna kedvem a megkönnyebbüléstől. Arcán láttam jó néhány vágást és a kézen is volt jó pár, a homlokánál volt egy erős ütés helye, valószínűleg ő is beverhette valahová, valamint a bal keze be volt gipszelve, de a lényeg, hogy komolyabb baja nem volt. Mármint első pillantásra.
Kezemet felemeltem, az arcához érintettem és ő belesimult az érintésembe. Behunyta a szemeit, amikor megérintettem az arcán lévő sebeket, de nem hajolt el, hanem hagyta, hogy megsimogassam. Ép keze között tartotta a másik kezemet és egy-egy csókot nyomott rá néha-néha. Percekig lehettünk így, amíg ő el nem húzódott. Kerülte a tekintetemet.
-Annyira örülök, hogy jól vagy-suttogta maga elé meredve.-El nem tudod képzelni mennyire aggódtam érted.
-Én is aggódtam érted. Jobban, mint azt hinnéd. De látom, hogy jól vagy és ez a legfontosabb.
-Sosem bocsájtom meg magamnak, ami az éjjel történt-mondta a fejét rázva.
-Nem a te hibád volt.
Újból megrázta a fejét, majd rám pillantott. Szemében a fájdalom, a keserűség, a mérhetetlen szenvedés csillogott, és én azt sem tudtam mit csináljak. Nem tudtam mit mondjak neki, nem tudtam mivel nyugtassam meg, mert úgysem hallgatott volna rám. Makacs volt úgy, ahogy én.
-Beadtam a jelentkezésem több budapesti egyetemre is.
-Ó, tényleg?-lepődtem meg, mert erről nekem egy szót sem mesélt. Eddig az volt a terve, hogy ahelyett, hogy a távoli pesti egyetemek helyett a közelben jelentkezik valahová.
-Igen. Végső esetre szántam a pesti egyetemeket, de a döntésem megváltozott. Budapestre megyek tanulni.
-Hát akkor gondolom alig fogunk találkozni-szomorodtam el.-De majd megoldjuk valahogy-biztattam magamat és őt is. Budapest elég messze van innen ahhoz, hogy csak hétvégente vagy esetleg csak szünetekben találkozzunk.-Vannak akiknek sikerült távkapcsolatban élniük... Talán nekünk is menne.
-Nem akarok távkapcsolatot. Nekem az nem menne.
-Akkor? Mit szeretnél?
-Talán jobb lenne, ha csak barátok lennénk. Tudod hosszú volt a tegnap este, amíg te aludtál, volt időm gondolkodni és talán jobb lenne ez mindkettőnknek a tegnap után.
Idegesen fordultam el tőle, a szívem a mellkasomban már ki akart ugrani, pedig már darabjaiban heverve volt és a fájdalom szorongatta a mellkasom. Kirántottam a kezem a szorítása közül, egyetlen pillanat kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mire akar kilyukadni. Menekülni akartam innen, vagy szerettem volna, ha ő tűnik el a szobámból.
-Nem akarom, hogy rosszban legyünk, nem akarlak elveszíteni.
-Már akkor elveszítettél, amikor kimondtad azt, hogy nem akarod velem a távkapcsolatot. Már akkor elveszítettél. Szerinted akkor milyen kapcsolatunk legyen?-tártam ki a karomat.-Nem tudok odaköltözni hozzád, mert még csak tizenhat vagyok, én ide járok suliba, te pedig több mint 70 kilométerre leszel. Ha nem távkapcsolat, akkor milyen kapcsolatunk legyen?-Nem tudott megszólalni. A földet bámulta és meg sem szólalt. Itt telt be a pohár.-Tudod mit, akkor legyél valaki mással boldog... Hogy lehettem ekkora hülye-morogtam magamra.-Megint bedőltem a jófiú imidzsnek és összejöttem egy sráccal, aki majdnem két hónap után dobott. Hát szép vagyok, gratulálok magamnak. Én úgy néz ki, hogy csak pár hónapig bírom a pasikkal.
-Nem te okos vagy és gyönyörű és...
-Nem kérek a magyarázatodból-förmedtem rá, mire elhallgatott.-Nem akarsz távkapcsolatot, nem akarsz velem lenni. Rendben, de a közelembe ne merj jönni, mert nagyon megbánod. A srácokat nem hagyom cserben a bandában, de csakis a bandáról beszélek veled és semmi másról. Úgyis már csak a nyárra vannak terveink a bandával, hiszen utána ti mind különböző helyekre mentek továbbtanulni.
-Bella, kérlek, én...
-Tűnj el a szobámból-morogtam. Éreztem, hogy a düh szétáramlik az ereimben, az arcom ég és a szívverésem felgyorsult. Rosszul érzem magam és tudom, hogy nem jó, hogy felzaklattam magam.-Menj ki innen!
Kelletlenül elhátrált az ágyamtól a tolókocsijával, majd kigördült a szobámból. Amint az ajtó
becsukódott mögötte, könnyeimnek utat engedve zokogtam fel. A fájdalomtól súlyos mellkassal gondolok vissza az elmúlt hónapokra, hogy mit tehettem, hogy most ő is elhagy. Mit tehettem, hogy akibe igazán szerelmes voltam, el akar hagyni? Minden olyan zavaros és fájdalmas. Homályos a látásom a sírástól és legszívesebben a falba verném a fejemet, hogy mekkora hülye voltam újból. A sok hitegetés csak egy újabb álca volt. Egy újabb álca, aminek én lettem az áldozata. Milyen hülye is voltam, hogy bedőltem a kisded játékainak. Talán a Júliával való viszonyáról is hazudott, magam sem tudom mit higgyek.Annyi minden történt majdnem három hónap alatt. Bálint kezdeti csúfolódása, bunkóságba ment át, majd egyszer csak gyengédségbe és féltésbe. Az Andrissal való szakításom után meg csak még inkább megváltozott, mintha kicserélték volna. A homlokpuszik, a támogatása és a megnyerő személyisége miatt egy hónap alatt beleszerettem. A félelem, ami az első randink előtt volt bennem, semmihez nem volt fogható. Féltem, hogy valami hülyeséget csinálok, de meglepő módon az volt életem legjobb randija, mert utána még elmentünk vacsorázni és Bálint ott is hozta az ismeretlen udvarias és kedves oldalát. Nem voltunk hétköznapi pár, de épp ezt szerettem bennünk, hogy mi ketten olyan különleges párost alkottunk. De mint minden ez sem tarthat örökké.
Volt már úgy, hogy azt hittétek minden jól megy, minden tökéletes, de aztán ez a kép pillanatok alatt szertefoszlott? A fájdalom jön és veled marad. Tudnod kell kezelni és elfojtani. Nekem most meg kell erősítenem a hitemet, mert mostantól kezdve nem fog más érdekelni csakis az, hogy túléljem ez a kegyetlen érzést.
Letöröltem a könnyeimet és miután a lányok beléptek a szobámba már csak vörös szemem tanúskodott arról, hogy sírtam. Mindannyian meglepetten pillantottak rám.
-Mi történt?-kérdezte Bogi, miközben leült mellém.
-Szakítottunk-vontam meg a vállam közömbösen, miközben egy másik énem legszívesebben üvöltött volna.
-Ti szakítottatok? Ti akikről mindenki azt hitte, hogy halálosan szerelmesek vagytok egymásba?-kérdezett vissza Vivi. A homlokát ráncolta, furcsállta a helyzetet, de nemcsak ő, hanem mindannyian.-Mit mondott neked pontosan Bálint?
-Hogy Budapestre akar menni egyetemre és nem akar távkapcsolatot.
-Jesszusom, de hülye ez a gyerek-kezdett el káromkodni Vivi.
-Komolyan kivágom az ablakon-mondta Liza, mire halványan elmosolyodtam.
-Hagyjátok! A lényeg, hogy mihamarabb túl legyek rajta-mondtam akadozó hangon. Elszorult a torkom a visszafojtott sírástól, de éreztem, ahogy egy könnycsepp akaratlanul is végiggördült az arcomon.-És persze az is fontos, hogy felépüljek. Szeretnék minél hamarabb visszamenni a suliba.
-Idióta vagy? Mázlid van, hogy nem kell Fenyvesi óráján ott lenned-forgatta meg a szemeit Liza. Információk Fenyvesiről: amikor az s vagy az sz betűket kiejti egy szóban, mindig sípol a hangja és egy tény: a fizika tanárunk, tehát elég sokszor ejti ki azt, hogy sebesség. Gondolom értitek milyen gyönyörű óráink vannak.
-Komolyan, ha még egyszer előadást tart nekem a körmozgásról inkább kirohanok vagy kiugrok az ablakon-borzongott meg Vivi az emlékek hatására. Mindannyian felnevettünk.
-Ezzel egyetértek-mosolyodott el Bogi. Csipogott a telefonja és rögtön meg is nézte miről van szó.-Nekem mennem kell, itt vannak apáék értem. Vigyázz magadra!-kötötte a lelkemre.-Holnap délután bejövök meglátogatni téged, pihenj sokat. Sziasztok!-ölelte át a lányokat, majd kisietett a szobából.
-Akarod, hogy beszéljünk Bálinttal?-kérdezte Liza halkan.
-Nem. Ha ő ezt akarja, akkor ezt kapja. Fájni fáj,-szipogtam-de túl leszek rajta, mert a barátaim itt vannak nekem és már annyiszor tört össze a szívem egy év alatt, hogy képes vagyok legyőzni a fájdalmat.
Körülbelül 3 héttel később...
A fájdalom mulandó lehet, ha könnyen túl tudod élni az első heteit. De nekem sehogy sem ment. A gyógytorna alatt folyamatosan ő járt a fejemben és az utolsó hozzám intézett mondatai. Talán jobb lenne, ha csak barátok lennénk. Mindig ez az egy mondat ismétlődött a fejemben, ez az egyetlen hülye mondat. Ha eszembe jut könnyebben dühös leszek és valamilyen szinten miatta akarok jól teljesíteni a gyógytornán. Meg akarom mutatni mennyi mindenre képes voltam egymagamtól is és hogy nem hagytam el magam csak amiatt, mert ő szakított velem.
A rehabilitáció egészen jól megy, már egészen szépen tudok járni a műtött lábammal, igaz hogy még kötés van rajta, de egyre jobb és jobb lesz. Mankóval szoktam közlekedni a kórház folyosóján, ritka de van olyan is, amikor a lányokkal együtt egy kicsit kimegyek a levegőre is.
Bogiék szinte mindennap bejönnek hozzám, de azért van olyan nap, amikor sokat kell tanulniuk, ezért nem tudnak mellettem lenni, de nem is haragszom emiatt. Nekik is van életük, saját céljuk és a suliban való jó teljesítés is közéjük tartozik. Van olyan nap, amikor bejönnek hozzám tanulni, így én is követni tudom az anyagokat. Legalábbis nagyjából.
Gergőék is bejöttek néha a lányokkal. Az első héten, amíg Ő is itt volt, őt is meglátogatták, de mikor kikerült már csak hozzám néztek be. Sosem kérdeztek rá mi történt Bálint és köztem. Valószínűleg már tudták Bálinttól. Nem hozták szóba és így könnyebb volt velük másról beszélgetni.
Bálint húgai is meglátogattak engem, ahogy az anyukája is bejött pár percre. Örültem nekik, de ők többet érdeklődtek a Bálinttal való viszonyomról. A végén már azt sem tudtam, hogy küldjem el őket úgy, hogy egyiküket sem bántsam meg. Az utolsó héten már csak egyszer jöttek be, de akkor már nem jött szóba a volt barátom.
A harmadik héten pénteken, vagyis ma már képes voltam mankó nélkül is sétálni pár métert, bár elég lassan lépkedtem még, de ment. Az orvos utasítására csakis mankóval járhatok majd suliba egyelőre. Ne terhelhetem még annyira a lábamat a műtét után, de azért ne szabad csak egy helyben ülnöm egész nap. Ennyi volt a feltétele annak, hogy hazajöhessek és én belementem. Gyűlöltem a kórházakat.
De délután már hazamehetek. Végre.
Olyan jó lesz már a saját ágyamban aludni, a saját szobámban lenni. Végre otthon leszek és ott annyit sírhatok majd éjszaka, kíváncsi tekintetek nélkül, amennyit akarok...
Otthon az volt az első dolgom, hogy leüljek az ágyamra. Körbepillantottam a szobában.
Minden olyan volt, ahogy itt hagytam. A falra felszerelt parafatáblámon ott voltak a lányokkal és a bandával készült közös képeink, rajzok és emlékek, amelyek mind az első Szent Margit gimis éveimre emlékeztetnek. A gólyatáboros karszalag, az iskola báljaira kapott belépők és még annyi más minden. Az első év, aminek még nem volt vége, de az egyre csak közeledett.
Jövő héten hétfőn újra bemegyek a sulimba, újra beülök a padba. Csütörtökön pedig részt veszek a ballagáson. Beállok a sorfalba, tiszteletemet teszem, aztán a lábamra hivatkozva eltűnök onnan, amilyen gyorsan csak tudok. Vele csak annyit fogok beszélni, amennyi a bandához kell. Ha eltereli a szót az egyik fülemen be, a másikon ki. De bárcsak ilyen egyszerű lenne.
Végigdőltem az ágyon és csendben sírtam a párnámba. Már így lehettem egy ideje, amikor az ágy besüppedt mellettem. Anya keze jelent meg a vállamon, majd megpillantottam vörösre festett haját. Gyengéden végigsimított az arcomon.
-Nem ennél valamit, kincsem?-kérdezte, mire megráztam a fejem.-Enned kellene valamit. Le fogsz gyengülni.
-Nyugi, anyu. Jól vagyok. Csak most még nehéz.
-Tudom, kicsim, de minden rendben lesz. A fiúk néha idiótán tudnak viselkedni, de egy idő után rájönnek arra mit hibáztak és megpróbálnak mindent rendbe hozni.
-Úgy érzem, hogy mi már menthetetlenek vagyunk-vontam meg a vállam. A remény lángja már teljesen kiégett bennem, még szikra se maradt belőle.-Valószínűleg ő már izgatott az érettségi miatt, aztán meg izgul a haverjaival együtt, hogy sikerült-e bejutnia az egyetemre.
-Ne higgy annyira a látszatnak-rázta meg anya a fejét.-Tudod a kórházban, miután kijött a szobádból egy pillanatra levetette az álarcot, amit viselt és én láttam benne, hogy nem is igazán olyan erős, mint azt mindenki hinné.
Megpuszilta a homlokomat, majd arra hivatkozva, hogy kaját kell csinálnia, kilépett a konyhába. Dermedten bámultam magam elé anya beszéde után, de valahogy sehogy sem akart összeállni a kép és egy idő után már nem is érdekelt.
Nem gondolok többé rá. Nem leszek olyan, aki állandóan azon gondolkodik, hogy mi lehet a másikkal. Nem esek abba a csapdába, amibe Ádámmal is beleestem. Túl kell élnem...
A telefonom rezegni kezdett. Jelezte, hogy facebook üzenetem érkezett. Döbbenten meredtem a képernyőre, amikor megláttam a feladót. Bálint húga volt, Kami.
Kamilla Kerekes: tudom, hogy nem beszéltek a bátyámmal, de lehetetlen őt elviselni... ha rá tudnád beszélni arra, hogy ne viselkedjen ilyen hülyén, annak nagyon örülnénk... Kérlek, tedd meg nekünk. Bálint nem olyan, mint amikor veled volt...beszélj vele, beszéljétek meg :(( hiányzol nekünk! :'((
Rögtön válaszoltam nekik.
Én: sajnálom, hogy így viselkedik, de én már egyszer beszéltem vele..nem hallgatott rám.. Mindent megtettem, amit tudtam... Ti is hiányoztok nekem, üdvözlöm a szüleiteket! Mondd meg nekik, hogy minden jót kívánok nekik, ha már többet nem találkozunk, ti pedig bármikor elértek engem, számíthattok rám :*
Kamilla Kerekes: te is számíthatsz ránk, szeretünk :*
Elmosolyodtam az üzeneten. Amíg Bálinttal voltam, a húgai közel kerültek hozzám és nagyon megszerettem őket, ők ezt viszonozták is.
Én: én is szeretlek titeket :*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése