II.fejezet-3 év után

Sziasztok, gimiseim! :*

Tudom, hogy nem lett ez lett a legjobb rész és nagyon sajnálom, de a héten egy csomó dolgozatot írtam. :(( Tényleg sajnálom... De azért jó olvasást nektek!

Skyler Brooks

Amikor az ember álmodik, minden olyan varázslatosnak tűnik. A színes világ, a megtörténhetetlen jelenségek, az emberek, akikkel csak itt tudsz találkozni. De mi van, ha rémálom gyötör, ahol egy szörnyeteg lapul meg a sötétség falai között? Mi van ha puskacső dörren és vér fröccsen rád? Mi van ha a múlt kísért így? Akkor is varázslatos gyönyörűség az álom, amibe a gondok elől menekülhetsz? Nem, mert kegyetlenül megtéveszti az elmédet. Mert a félelmedre hat, a legmélyebb elfojtott érzelmeidre és amikor felkelsz, csak a keserűség és a remegés marad utána.
A legelső dolog, ami megjelent a sötétségen keresztül az ő tekintete és az ő mosolya, amely lehengerelt. Nem szabad emlékeznem. De szeretnék. Menekülnöm kellene a múlt elől. De itt akarok maradni és érezni az érintését, a rég elfojtott szenvedélyt. Nem. El kell felejtenem, most azonnal. A múlt rossz emlékeire kell koncentrálnom. Az ajkait még mindig érzem a homlokomon... Nem gondolhatok rá. Most abba kell hagynom ezt. Azon nyomban.
A szememet erős fény világította meg, aztán barna szememmel felnéztem.
Anya mellettem ült, miközben én az ágyamon feküdtem. Apa az orvossal az ágy sarkában beszélgetett. A gépem képernyője elsötétült, a tévé sem szólt többet. Talán jobb is volt így...
Senki nem vette észre, hogy felébredtem és nem is akartam, hogy kiderüljön. Kellett egy-két pillanat, amíg rendesen átgondoltam néhány dolgot.
-Muszáj újra járnia a kezelésekre vagy legalább rá kell venniük arra, hogy együttműködjön velünk. Ha továbbra is elfojtja a bánatát és továbbra is pánikrohamokat kap, csak még nagyobb baj is lehet az ügyből. Tudniuk kell, hogy akkor muszáj lesz ennél sokkal erősebb nyugtatót felírnom-mondta doki.-A lánynak könnyen meg lehet változtatni a véleményét, és könnyen meg lehet törni, ami előidézi a pánikrohamokat.
Egy könnycsepp csordult ki a szememből. Próbálom visszafojtani a többit is, de idő kell, amíg lenyugtatom magamat. Egyikük sem vett észre, így még mindig el tudtam titkolni azt, hogy ébren vagyok.
-Nem kellett volna megnéznie azt az interjút...-mondta anya idegesen, mintha minden az ő hibája lett volna. Pedig nem.
-Nem te tehetsz róla-suttogta apa.-Úgy is megnézte volna.
Igaza volt. Akaratlanul is érdekelt, hogy mi van vele. Mindig megnézem őt, akárhol van. Nem tudom, miért vonz még mindig annyira, de három év elteltével is még mindig rá gondolok. Ez idő alatt alakult ki a pánikbetegségem is. Sosem hittem volna, hogy ennyire gyengének érzem majd magam minden egyes emberrel szemben. Sosem hittem volna, hogy szinte mindentől félni fogok. Majdnem egy év kellett hozzá, hogy eljussak odáig, ahol most vagyok. Most már azért bátrabbnak érzem magam, de nem eléggé.
A suliban megbámulnak, de nem tudják, ki vagyok. Hallottak a pánikrohamos lányról, de soha senki nem kérdezte meg, hogy minden rendben van-e velem. Nem is baj. Ott vannak a barátnőim és csak is ők számítanak nekem.

Pedig mennyire szeretnék úgy énekelni, mint régen. Néha elképzelem, ahogy megint ott állok a színpadon. Mikrofonnal a kezemben, a hátam mögött a dal a hangfalakból végigáramlik az egész teremben és a falakról visszaverődve én is meghallom a mámorító dallamot. Aztán akaratlanul is énekelni kezdek...

Régen az egyetlen reményem a túlélésre a zene volt. Meg a barátnőim. Ha ők nem lettek volna, most romokban lennék.
A szememet lassan felnyitottam és körbepillantottam a szobán. Dr. Kovács Tibor, a kezelőorvosom kedvesen mosolygott rám, miközben apáék is próbáltak a legjobban állni a helyzethez. Egy valamit mégsem tudtak. Hallgatni fogok a doki tanácsára, ideje megerősíteni a védelmi falaimat. Hiszen a romokban álló várt sem lehet várnak nevezni. Lehet, hogy most össze vagyok törve, de tudom mit kell most tennem.

Másnap estére már képes voltam úgy ránézni a fényképére, hogy nem lett pánikrohamom. Anyáék kezdetekben próbáltak lebeszélni esztelen ötletemről, de túl makacs vagyok ahhoz, hogy ne próbálkozzak. Nem akartam továbbra is gyógyszerekre bízni magam. Kényszerítenem kellett magamat arra, hogy a pánikot ki tudjam zárni az elmémből, de végül sikerült. Lehet, hogy nem volt jó ötlet kezdetekben, de estére már anyáék is megnyugodtak valamennyire.
Egész nap csöngött a telefonom. Olyan emberek is hívtak, akiket nem is nagyon ismertem. Olyan emberek, akikkel egy iskolába jártam, vagy egy faluban laktunk. Egy idő után, olyan düh öntött el, hogy kikapcsoltam a mobilomat. Egyedül a barátnőimmel beszélgettem az interneten.
Vera, mint mindig nagyon rosszul kezelte a pánikrohamaimat és most is ötvenszer megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Ötvenkettedjére már nem bírtam tovább.
-Vera, ha nem hagyod abba, most megyek el hozzád és fejbe váglak egy tepsivel. Higgadj le, minden rendben van!-mosolyogtam rá.
-De miattam kapcsoltad át a tévét és...
-Jobb is volt, hogy láttam-vágtam közbe, mielőtt valami hülyeséget mond.-Eddig sosem beszélt rólam nagy nyilvánosság előtt. Most tudtam teljesen elhatározni magamban, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy meggyógyuljak.
-Tényleg?-kérdezték egyszerre.
-Készen állok arra, hogy új életet kezdjek-vontam meg a vállam.-Továbbra is szedem a gyógyszert, továbbra is járok a pszichológushoz, de kevesebbet. Próbálom kontrollálni az egész pánikbetegséget és megpróbálom legyőzni. A tábor lesz az első, ahol kipróbálom az új módszert. A doki megtanított egy belégzéses-kilégzéses technikát, megpróbálom ezt felhasználni.
-Végre visszakapjuk a régi Lucát?-mosolygott Anna.-Hiányzott már a régi mosoly az arcodról.
-Nekem is-sóhajtottam fel.-Nem most fog történni, hogy meggyógyulok, de próbálkozom. Remélem minél hamarabb láthatjátok a régi énemet. Tudnotok kell, hogy mindent megteszek ennek érdekében.
Még beszélgettünk néhány lányos dologról, aztán mindannyian kijelentkeztünk és én rögtön elmentem aludni. A szemeim ólomnehéznek tűntek és pillanatok alatt újra belemerültem a sötétségbe. Nem telt el sok idő-legalábbis én így érzem-,amikor álmodni kezdtem.
Álmomban megint az a tévé interjú jelent meg.
Ott ült fekete dzsekiben, fehér pólóban, koptatott farmerban. Felzselézett hajjal és azzal a régi, édes mosolyával az arcán. A riporter vele szemben foglalt helyet és kérdezgette, mint mindig minden interjúalanyt. Nem tudom miről szólhatott az interjú, mert csak rá figyeltem. Valami megváltozott benne. Túlságosan sötét ruhákat hord, a tekintete pedig... Túl sötét. Régebben gyönyörű világoskék szeme volt, de ahogy most látom, az is megváltozott. Vajon mi történt vele az elmúlt három évben? Mitől lett olyan, amilyen most? Vajon a fiúk változtatták meg ennyire?
Álmomban ugyanaz a pillanat jelent meg, amikor a tévét átkapcsoltam. Ott ült, összenevetett a riporterrel, mintha már régóta barátok lennének. De a hangja és a tekintete elárulta, hogy valami nincs rendben vele. Túlságosan ismertem már őt annyira.
-Most, hogy hazamész, mit gondolsz, mi vár rád majd otthon?-kérdezte a riporter.
-Hónapok óta nem voltam otthon, de most jó lesz az egész nyarat a családommal tölteni. Valószínű meglátogatom az ismerőseimet és barangolok a városban a barátaimmal. Erre eddig nem volt időm, de most végre adódott egy lehetőség és én kihasználom, ráadásul van egy kis meglepetésem az otthoniaknak.
-Van Debrecenben egy különleges személy, akivel várod a találkozást? Ha igen, megtudhatjuk mi is?
-Igen-nevetett fel Zoli.-Egy lány. Luca. Alig várom, hogy újra láthassam.
-Netán szerelmes vagy belé?-mosolygott a riporter.
-Azt hiszem az érzéseimet inkább megtartom magamnak...
Zihálva ébredtem fel és akármennyire is szerettem volna visszaaludni folyamatosan csak az ő hangját hallottam. Így tehát az éjszakát azzal töltöttem, hogy eltereljem a figyelmem.
Előrángattam a tervező füzetemet és firkálgatni kezdtem bele. Egy ideig nem is figyeltem, mit csinálok, de aztán mikor megláttam a füzet szélére írt nagy „z” betű sokaságát rögtön eldobtam magamtól a füzetemet, mintha az megégette volna a kezemet. Zoli újra megfertőzte a gondolataimat és addig, amíg el nem tűnik újra a közelemből nem fogom tudni könnyen elfelejteni. Egy menedékem van: a tábor, ahová ő nem jön és mire hazajön én már nem leszek itt.
De ha visszajövök, meg kell birkóznom a jelenlétével egészen a nyár végéig. Lehet nem lesz könnyű, de a falaimat újra felépítem magam köré, hogy újból erős legyek, mint azelőtt. A tábor fog megszilárdítani és muszáj lesz túllépnem a múlton. Hiszen 3 év hosszú idő, rengeteg. A felejtés bár nem megy könnyen, de most muszáj lesz dobozkába zárni az érzéseim, mert ha szabadon hagynám szállni őket, mint a madarakat, akkor abból csak baj lenne...

Másnap reggel búcsút vettem anyáéktól és útnak indultam. Apáék meglepődtek, amikor vidám mosolyt erőltetve az arcomra jelentem meg reggel a konyhában. Anya még arra is rákérdezett, hogy hogyhogy kisminkeltem magam. Nos új kezdet, régi lány. Ezt a célt tűztem ki magam elé és az első tényező, hogy barátkoznom kell.
Amint beértem Debrecenbe, a nyugtató gyógyszeremmel a szervezetemben, megpróbáltam megbeszélni a tanárokkal a fontos információkat. És úgy látszik ők is meglepődtek hirtelen jött kisebb fajta bátorságomon. Megérkezett a többi tábori szervező is és én megpróbáltam kiosztani a feladatokat. Minden évfolyamhoz három kísérőt rendeltem, illetve megkértem őket, hogy mindenkit regisztráljanak le mielőtt felszállnak a buszra.
Megpróbáltam kedves lenni és figyelni hevesen dobogó szívemre, de közben szétvetett az ideg is.
Melegen mosolyogtam a diákok felé, miközben figyeltem, ahogy a többi segítő regisztráltatja az összes táborozót. Színes karszalagokkal jelöltük, hogy ki melyik segítőhöz tartozik, így nem lesz könnyű eltéveszteni a diákokat.
A tekintetem a sorban álló tömeg felé vezettem és a szívem szakadt meg, amikor megpillantottam a szőke hajtömeget. Marci arcán tisztán látszott, hogy nem aludt a napokban semmit. Szemei alatt sötét karikák látszottak, a szemhéja minden másodpercben lecsukódott pár pillanatra és olyan sápadt volt, mint a fal.
Könnyek gyűltek a szemembe, mert tudtam, hogy ez az egész az én hibám. Mert én miattam szenvedett.
Sírni lett volna kedvem, amikor egy lány lépett mellém azzal, hogy mindenki elindult a buszok felé és jó lenne, ha ellenőriznék mindent. Gyorsan letöröltem az arcomról gyengeségem jelét, majd halványan mosolyogva indultam el.
Éppen ellenőriztem volna a buszok csomagtartóját, amikor egy ismerős arc közeledett felém a tömegben. Teljesen lefagytam, amikor felismertem. A pánikroham újra kezdett felerősödni és úgy éreztem, hogy akár abban a pillanatban képes lennék összeesni.
Még mindig ugyanúgy nézett ki. Barna tincsei fel voltak zselézve, kék szemei pedig még mindig a vidámságtól csillogtak. Bőrdzseki volt rajta, fekete pólóval és hosszú farmernadrággal. Felénk igyekezett, zsebre vágott kézzel és egy hatalmas utazótáskával az oldalán, a lányok pedig úgy követték őt, mint egy tinibálványt és valamilyen szinten az is volt. Egy olyan fiú, akiért minden tinilány szíve megdobban, ha csak egy kicsit is. Az én szívem több mint négy éve érte dobog és még mindig képtelen vagyok elfelejteni a mosolyát, az érintését, a nevetését... Egyszerűen bevésődött az emlékeimbe, a szívembe.
Észrevett engem, mire megtorpant és levette a napszemüvegét. Mindketten meredten néztük egymást, miközben egyre többször merült fel bennem annak lehetősége, hogy talán el kellene futnom. Ennek ellenére szembenéztem vele, miközben ziháltam. A pulzusom az egeket verte és ezen már a gyógyszer is nehezen segített. Kék szeme kikerekedett, amikor meglátta mennyire rossz állapotban vagyok és elindult felém. Elfordultam tőle és elindultam az egyik buszsofőr felé.
Nem akartam beszélni vele, a múlt túlságosan felkavart ahhoz, hogy higgadtan beszélgessek vele. Ha tudná, mennyi minden történt a múltban, amiről nem tud. Ha tudná azokat a dolgokat, akkor biztosan elmenekülne... Hiszen ki lenne egy olyan lánnyal, mint én? Akinek alig vannak barátai, akinek szinte alig voltak pasijai, aki egyszerűen alig mer megszólalni.
Hamarosan megéreztem egy kart a vállamon, és akármennyire le akartam taszítani onnan a kezét, nem bírtam. Érintésének minden ismerős varázsa feléledt bennem. A pillangók a gyomromban repkedtek, a fejemben újra és újra lejátszódott az a bizonyos dal, és képek villantak be az elmúlt évekből. De ennek is hamar vége szakadt, ugyanis maga felé fordított, ezzel pedig tönkre tette a csodálatos álomvilágomat.
-Hé, Luca, nem ismersz meg?-kérdezte viccelődve, mire nagyot nyelve elfordultam tőle és aláírtam az egyik regisztrációs papírt.-Luca, mi a baj?
-Zoli, csak hagyj békén! Nem szeretném tudni, hogy most merre mész, nem akarom tudni, hogy hol lépsz fel és milyen műsort csinálsz. Csak engem hagyj békén-suttogtam idegesen.
-Hé, Luca, ne rontsd már el a bulit-kiáltotta és karjaival magához ölelt.
Pillanatokkal később megláttam egy fényképészt és egy riportert, aki épp felénk igyekezett. Épp el akartam fordulni, amikor egy furcsa dolgot vettem észre Zoli arcán. A fiú közelebb hajolt hozzám, mint eddig bármikor és arcán egy erőltetett vigyor jelent meg. Talán csak én vettem észre az álarca mögötti szomorú és ideges arcot? Vagy csak túl jól ismerem már őt? Zolinak még épp elég ideje volt ahhoz, hogy azt suttogja a fülembe, hogy álljak mellette és mosolyogjak halványan, mielőtt a két újságíró megérkezett hozzánk. A fiú arca, aki mellettem állt, hirtelen olyan érzelmeket mutatott, amit eddig biztos, hogy nem láttam rajta. Vidámságot, mérhetetlen boldogságot, ártatlanságot és... valami mást, ami furcsa, de egyben rémisztő is.
Zoli egyetlen érintése a hátam közepén és máris lángokban állt a testem. Valamit el akart érni nálam, de jó ég tudja mit. Halványan mosolyogtam magam elé, de úgy remegtem, mint eddig még soha. A mellettem álló fiú valószínűleg megérezte, hogy rosszul vagyok, ezért szorosabbra fonta körülöttem a kezét arra számítva, hogy el fogok esni.
Az újságírónak hitt nő, valószínűleg nem hivatásos, mivel alig múlhatott el 16. Valószínűleg a Szent Margit gimi újságjának dokumentált és kapott egy megfelelő alkalmat arra, hogy lekattintson egy fontos pillanatot a híres gitáros, Szántó Zoli életében.
-Szia, Zoli-köszönt neki a lány nyálasan, mire ő visszaköszönt.-Vettem a bátorságot és idejöttem hozzád egy tábor előtti kis interjúra, ami majd bekerül Szent Margit gimi újságába.
-Bocsi, Lizi, de ha nem bánod, később ejtsük meg azt az interjút. Most szeretnék egy kis időt a barátnőmmel tölteni-mutatott rám, majd egy csókot nyomott a homlokomra.-Tudod, elég keveset tudtunk találkozni az elmúlt időben.
Egy pillanat alatt a döbbent arcom hitetlenkedővé vált és a pánik kezdett elhatalmasodni rajta. A szemem előtt fehér foltok jelentek meg. Zoli érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, mert a következő pillanatban elvezetett onnan és együtt leültünk egy padra. Karjaival simogatta a kezemet, míg szemei az enyémbe mélyedtek. Ajkain a csábító mosoly ragyogott, ami minden egyes lánynál bevetett. Annak idején nálam is és akármilyen hihetetlen, de mindennél jobban szerettem volna, ha csak megölelne. De nem tette, csak figyelt azzal az idióta vigyorral, mintha bármelyik pillanatban valami hülye fotózáson venne részt.
Valamilyen szinten igenis nehéz lehetett számára a folytonos fotózások, koncertezések, főleg most, hogy még külföldre is kijutott, de azért neki is lehetne egy kicsit pihenni. Vagy nem engedik, vagy csak nem akar. Én mindkettőre tippelek. Csak azt nem értem, miért. Miért nem akar pihenni, és hazajönni a szüleihez és a barátaihoz? Mármint, ha még a barátai.
Hirtelen komolyodott el a tekintete, de az ajkain még ott ült a halvány mosoly.
-Mi volt ez az előbb, Luca?-kérdezte.
-Semmi. Biztos csak sokáig voltam a napon és ezért-bólogattam. Legalábbis próbáltam elhitetni vele, hogy csak ennyi a baj.
-Biztos?-nézett mélyen a szemembe. Hangosan nyeltem.
-Biztos-álltam fel hirtelen.-De megbocsáss még sok elintéznivalóm van. Én vagyok a táborvezető-mondtam, majd elsiettem otthagyva őt...