III.fejezet-A tábor

Sziasztok! :*

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem tudtam feltenni hamarabb, de nagyon sok minden közbe jött a héten. Szinte otthon sem voltam, és nem volt időm semmire. Viszont most itt van az új rész, remélem mindenkinek nagyon tetszeni fog :* Nem a legjobb lett, de igyekezetem ;) Ha bármilyen kérdésetek van, írjatok kommentben.

Ui: Tristan blogjáról se feledkezzetek el: Zuhanás a karjaidba! Eddig nem is rossz ;)

Jó olvasást!

xoxo Sky ;)

A meleg nyári nap a busz ablakán keresztül forrósította fel a busz utasterét, miközben körülöttem hangos nevetés és beszélgetések zaja keveredett egymással. Mellettem Beka ült és éppen valami könyvről mesélt nekem, amit a nyár első felében olvasott. Nagyon szerettem volna megérteni a története lényegét, de a gondolataimba merülve a zöldellő természet részleteit, az elsuhanó tájat figyeltem. Néha láttam, ahogy egy-egy fa árnyékot vetett a földre, ahogy néhány madár a nagy messzeségben szállt magason, néha pedig a mellettünk elsuhanó kocsik sokaságát figyeltem. Ennek ellenére legtöbbször csak bámultam magam elé.
A gondolataim viszont nagyon is éberek voltak, folytonosan újabb és újabb emlékkel és ténnyel álltak elő, meg a „mi lett volna, ha..?” típusú kérdésekkel, amiktől nem tudtam szabadulni. Ráadásul most, hogy újra érezhettem mindent elsöprő érintését a derekamon, az érzéseim újra előtérbe helyeződtek a józan ésszel szemben.
Elnevettem magam, amikor egy vicces jelenet játszódott le a szemeim előtt.
Emlékszem egyszer Zoli megkergetett engem nyáron a strandon és beleestem a medencébe, de őt is rántottam magammal. Együtt nevettünk a szerencsétlenségünkön, közben pedig egymást öleltük a vízben. A nap akkor is forrón tűzött és mai napig emlékszem gyorson dobogó szívére. Azt hallgattam, miközben mellkasára hajtva a fejem, a többieket figyeltem. Olyan boldog voltam akkor, mint soha. A legjobb barátaimmal voltam és a szerelmemmel.
-Hé-kiáltott nekem Zoli, mire rápillantottam. Gyönyörű kék szemében az élet szenvedélyének szikrája lobogott.-Boldog vagyok, hogy ugyanabba a suliba megyünk.
-Én is-mosolyogtam.-A legjobb barátommal járok egy suliba. Mivel érdemeltem ezt ki?
-Talán azzal, hogy a legjobb barátod a szexi mosolyával meggyőzte a felvételiztető tanárt-kacsintott rám. Nem tudta a titkom. Nem tudta, hogy szerelmes voltam belé és nem is akartam, hogy megtudja.
-Ó, mi ez itt?-furakodott közénk Levi.-Mit csinál a szerelmes gerlepár?
Zoli hirtelen vágta fejbe a legjobb haverját, aki igencsak hátra esett a vízbe. Mindketten röhögni kezdtünk, amikor a barna hajú fiú felemelkedett a víz alól. És hogy miért is volt olyan nevetséges ez a jelenet? Nos azért, mert Levi haja akkoriban még nagyon hosszú volt és akkor úgy nézett ki, mint egy csapzott macska.
-Tanuld meg, hogy ne szórakozz Lucával-röhögött Zoli.
Zoli karjai egész nap a derekam köré fonódtak és egyáltalán nem engedett el, csak ha nagyon muszáj volt. Akkor még boldogok voltunk, még nem jártunk gimibe, még nem lett belőle a menő srác és még barátok voltunk.
Így visszagondolva az életem csupán hibák sorozatából áll. Én vagyok a hibás azért, amiért elment. Én vagyok a hibás azért, amiért nem kerestem. Én vagyok a hibás a múltamban elkövetett dolgokért és ő még csak meg sem szólalhat. Zoli mindvégig kedves volt velem, de mikor elmondta, hogy az álmait akarja követni, én minden meghallgatás nélkül kiűztem az életemből, megérdemeltem, hogy nem szólt hozzám többet. És az utolsó nap, amikor még utoljára beszélhettem volna vele, ő elutasította a közeledésemet és otthagyott engem. Csakis az én hibám, hogy nem hallgatott meg.
Hirtelen éreztem meg magamon Beka érintését, majd pillanatok alatt meghallottam, hogy valaki zihált. Az a valaki, én voltam.
-Higgadj le, Luca-kérte a barátnőm.-Ne idegesítsd fel magad! Minden teljesen rendben van, itt vagyunk veled. A lányok is itt vannak mögöttünk, a táborozókkal is minden rendben van. Nem történt semmi, maradj nyugodt.
-Beka-suttogtam, miközben próbáltam normálisan lélegezni.-Kérlek keresd meg a gyógyszerem a táskámból.
-Oké, már is adom-mosolygott rám halványan, miközben felkapta a táskámat. Próbáltam kontrollálni a légzésem, de elég nehézkesen ment és a tudatalattim legszívesebben elmenekült volna innen, futásnak akartam eredni, hogy végre friss levegőn lehessek.
-Hé, Luca-állt meg mellettünk az egyik számomra eddig alig ismert tanárnő, akinek folyton elfelejtettem a nevét. Aggódó arca közelebb hajolt az enyémhez.-Minden rendben van?
-Igen, minden szuper-próbáltam mosolyogni. Még mindig ziháltam.
-Nem kéne kimenned a friss levegőre? Megállítsuk a buszt? Esetleg nem szeretnél átülni máshová?
-Nem, tökéletes itt.
-Én is átülhetek máshová-ajánlta fel Beka, de miután hevesen nemet intettem a fejemmel, végül inkább mellettem maradt és a kezembe adta a gyógyszeres dobozomat. Csakhogy egy valamire nem gondoltam, amikor felszálltam a buszra.
-Nincs nálam víz-mondtam halkan, mire Beka a kezembe nyomta az ő üvegét. Gyorsan bevettem egy szem gyógyszert, majd visszaadva megköszöntem a palackot a barátnőmnek. Eközben a tanárnő, akinek a nevére még mindig nem emlékeztem, idegesen méregetett engem.
-Biztos ne álljunk meg?-kérdezte.
-Nem-ráztam a fejem.-Már sokkal jobban érzem magam-hazudtam.
-Rendben, de szóljatok, ha bármi probléma merül fel.
Bólintottunk, aztán elment.
Két hang a hátam mögött megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mire Beka válaszolt másik két legjobb barátnőknek. Aggódó hangjuk viszont megint mosolygásra késztetett. Olyanok, mintha az őrangyalaim lennének, néha még egy percre sem hagynak magamra. De legtöbbször a legjobb barátnőimként viselkednek, ami jól jön a kínos fiús szituknál, illetve a halom pletykaáradat elleni védekezésnél. Nem egyszer volt már olyan, amikor a lányok szinte az életemet mentették meg. Mára már sokkal többek mint barátok, mára már a testvéreim lettek.
-Mi idegesítette fel ennyire?-hallottam meg Vera hangját.
-Nem tudom-rázta meg a fejét Beka.-Csak hirtelen kitört rajta.
-Egy emlék volt-suttogtam csillapodó légzéssel.-Egy emlék Zoliról.
-Ne gondolj rá, ezzel csak ártasz magadnak-fogta meg a vállamat előre nyúlva Anna.
-De több mint két hónapot ki kell bírnom vele egy városban, több mint két hétig pedig a közvetlen közelemben lesz.
Miután Zolit otthagytam a beszélgetés után, elindultam, hogy felszálljak a buszra, de az osztályfőnököm, Rita tanárnő, megállított. Emlékeztetett arra, hogy a táborban idén különleges vendéget várnak, ami mondjuk úgy megtiszteltetés lesz a Szent Margit giminek, tehát nagyon figyeljek oda mindenre. Biztosítottam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, csak jó lenne tudnom, mégis milyen vendégek érkeznek. Pont azt a pillanatot választotta Zoli, hogy mellém lépjen, amikor Rita tanárnő bejelentette, hogy idén a Memory, Szántó Zoli zenekara tart velünk a balatoni kirándulásra. Elképedtem, lesokkolódtam és egyben képes lettem volna összeesni. Bárki másra számítottam, de rájuk nem. Mindenki mást elfogadtam volna, de őket nem. Még mindig nem vagyunk barátok, még mindig rosszban vagyunk, még mindig nem feledtük el a múltat, pedig mennyivel könnyebb lenne az életünk...
Zoli csak mosolygott rám, de az arcát, a mosolyát, a szemét már a sötétség uralta. Nem mosolygott őszintén, kiveszett belőle az élet, elszállt, mint egy kalitkából szabaduló madár. Már nem az a fiú volt, akit ismertem, de még mindig éreztem azt a mindent elsöprő érzést iránta. Ott állt előttem egy teljesen új emberként, az új álarcával, de akármennyire kerestem benne a régi éne elhunyt szikráját, már sehol sem találtam.
-Nem önmaga-ráztam a fejem.-Valami nem stimmel vele.
-Ennek a srácnak sosem volt ki a négy kereke-nevetett fel gúnyosan Vera.-Nyomorék volt attól kezdve, hogy otthagyott téged.
-De az én hibámból...-kezdtem, de barátnőm újból leintett.
-Ne kezdd megint ezt a dumát. Hagyd ezt abba! 3 évig nem tud haragudni senki arra, akit szeret. Pedig ha szeretett volna, akkor hívott volna vagy írt volna SMS-t. De nem csinált semmit, csak kellette magát a tévében, miközben te itthon szenvedtél miatta. Meg sem érdemel téged, még csak azt sem érdemli meg, hogy foglalkozz vele-mondta.-Itt van Marci, az egyik legjobb barátod lett, szinte majdnem mindent tudtok egymásról és szeret téged. Képtelen lenne elhagyni téged, még akkor is, ha te nem úgy gondolsz rá. Vele ellentétben, Zoli nem illik hozzád, az egyik legkedvesebb emberhez a földön. A tábor megfelelő lehetőséget nyújt neked arra, hogy megismerkedj emberekkel. A tábor szervezője vagy, ki ne ismerkedne meg ezzel a lánnyal? Ügyes és okos vagy, és a szíved mélyen a legbátrabb ember vagy a világon. Együtt megoldjuk ezt a két hetet, a seggfejjel meg nem foglalkozunk, oké?-mosolyog rám.
-Oké-suttogtam. Ezért ők a legjobb barátnőim. A testvéreim. Mert ők azok, akik boldoggá tesznek engem és megvédenek a sötét démonaimtól.

Mikor a busz megérkezett, mást sem láttam csak gyönyörű tájat, hatalmas épületeket, óriási medencét és a Balaton távolról látható gyönyörű kékségét. Meseszép. A Szent Margit giminek egy saját, kialakított táborhelye volt itt, amelyet más középiskolákkal, gimnáziumokkal összefogva épített az iskola, így minden évben minden iskolából érkeznek táborozók ide. 10 fős faházak voltak, plusz jó néhány 2 fős faház, illetve egy másik hatalmas épület, amiben fogalmam sincs mi volt. Látom még a távolból a medencét, illetve nem messze tőle egy kicsi röplabda pályát.
A diákok el kezdtek leözönleni a buszokról, miközben ők is rácsodálkoztak a helyre, bár voltak akik már inkább csak álltak és vártak. Ők valószínűleg már az előző években is voltak itt a táborban. Én is leszálltam a buszról, majd az egyik tanárra hagytam, hogy a buszsofőrökkel megbeszélje a hazaút részleteit, én pedig a több mint 100 főből álló csapatot elirányítottam a füves területre egy fa árnyékába.
-Oké, szóval...-kezdtem kicsit halkan, mire egy-két ember a tömegből felkiáltott, hogy nem-e lehetne kicsit hangosabban. Megpróbálva kizárni a külvilágot, kicsit megemeltem a hangom, de csak annyira, hogy mindenki hallhasson.
-Szóval... Először is kiadjuk mindenkinek a szobáját. Még a tábor előtt megkérdeztünk titeket-csuklott el a hangom-hogy kivel lennétek szívesen egy szobába, így kialakítottunk 10 fős csoportokat, így fogtok a faházakban lenni. Fiúk és lányok együtt nem lehetnek egy szobába, fél 12-kor pedig minden este mindenkinek bent kell lennie, a tanárok fognak ellenőrizni titeket, illetve én is. Mindjárt kiosztjuk, hogy ki, melyik szobában lesz. Ott hátul lehet megkérdezni a lányokat és a fiúkat, ők lesznek a vezetőitek, figyeljetek rájuk és sose tévesszétek szem elől őket-mondtam az előttem lévő papírt bámulva, mintha olvasnék. A vicc, hogy a papír üres, de legalább elvonta a figyelmem a tekintetekről és az egyre gyorsabb légzésemről.-Pakoljatok ki és délután 13-kor itt találkozunk. Senki ne hiányozzon.
Hirtelen mindenki elindult a szervezők felé és nekem volt egy kis időm kifújni magam, csillapítani a légzésemet és a szívverésemet. Egy pillanatig sikerült lehiggadnom, aztán Zoliék léptek mellém. Mindannyian ugyanazt a bőrdzsekit viselték a derekukra kötve. Ez náluk egy kabala, ha jól tudom. Általában mindenhol viselik őket, nehogy véletlenül balszerencse érje őket. De hogy ebből a pletykából mi igaz és mi nem, azt nem tudom. Jelen pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy itt álltak előttem, mindannyian.
Lengyel Péter, a banda gitárosa volt. Elég helyes srác, feketés-sötétbarnás, felzselézett haja és gyönyörű kék szeme volt, az izmai pedig még a fekete trikója alatt is jól látszódtak. És persze nem lehetett nem észrevenni a három tetoválást a jobb karján, amikről azt sem tudtam mit jelentenek.
Zalai Levente, a dobos volt. Magas srác, akinek a kék szemébe lógtak szőke tincsei. Ő is izmos, erős, de ő úgy nézett ki, mintha valami nagyon rossz dologba került volna bele. A karjait tetoválások borították és fogalmam sincs mit jelentettek az egyes tetoválások.
-Nos és mi hová kerülünk?-kérdezte Peti elég jogosan. Mivel nem tudtam, hogy hárman lesznek, csak egy fővel számoltam, akit beosztottam az én szobámba, de arra viszont egyáltalán nem gondoltam, hogy mennyire zavaró ez így fiúkkal.
-Még van egy ház, ami két ágyas és egy valaki alhat az enyémben-suttogtam halkan, nagyot nyelve.-Sajnálom, de ezt most csak így tudom megoldani, minden ház tele van.
-Stipi-stopi a te házad-mondta a három fiú egyszerre, mire kicsit elkuncogtam magam. Akkor meg már szinte nevettem, amikor szigorúan, megjátszott dühvel néztek egymásra. Annyira viccesek voltak, hogy még a könnyem is kicsordult a kacagástól.-De én akarok ott aludni-mondták egyszerre határozottan.
-De én ismertem őt, úgyhogy ezért stipi-stopi-karolta át a derekam Zoli. Döbbenten tekintettek el egy másik irányba, mintha nagyon érdeklődnék egy hatalmas fa iránt, ami körülbelül 2 méterre állt tőlünk, pedig igazából csak az tudott érdekelni, hogy mielőbb kiszabaduljak innen. Nem mintha nem lett volna jó érzés, hogy a keze a hátamon volt, de ideges voltam miatta. Ideges voltam, hogy mégis miért viselkedik így ennyi év után, mintha mi sem történt volna.
-De...-kezdte Levi, viszont Zoli szigorú tekintete láttán elnémult.-Mi jól elleszünk az utolsó szabad házban is, meg is kérdezzük, hogy melyik is az-bólintott, majd elrángatta a haverját otthagyva engem kettesben Zolival.
-Nos-fordult felém a mellettem álló srác.-Esetleg meg is mutathatnád a házat, amiben 2 hétig együtt alszunk majd.
Nagyot nyelve indultam el hatalmas bőröndömmel meg a gitárommal az oldalon, miközben csak azért imádkoztam, hogy ne kérdezzen tőlem semmit. Ha megtenné, tuti elbőgném magam, főleg most így, hogy még kedves is hozzám azok után, amiket utoljára mondtam neki. Vagy arra már nem is emlékszik? Elfelejtette azokat a gyötrelmes, fájó szavakat, amelyeket aznap délután kimondtam? Ilyen könnyen túllépett a múlton? Vagy csak magába tervezgeti azt, hogy mikor fog tönkretenni?
A mi házunk a tábor túlsó végén lesz egy magányos kis házikóban, a kövekkel kirakott út végén, míg a tanárok elől lesznek, hogy tudjanak figyelni azokra a diákokra, akik a kapun akarnának kisurranni. Egyszerű megoldás, reméljük be is fog válni. A banda másik két tagja két házzal arrébb lesz tőlünk, így könnyebb lesz majd beszélniük egymással. Útközben nem nagyon szóltunk egymáshoz, én pedig már alig vártam, hogy a tűző napról végre bemehessek a hűvös házba, ahol majd ugyan csak egy pillanatra is, de leülhetek a puha ágyra és addig míg Zoli kipakolja a saját cuccot, kicsit pihenhetek. Remélhetőleg nincsen kedve beszélgetni velem. Bevallom őszintén jelen pillanatban inkább én is elhalasztanám ezt a beszélgetést. Úgy is lesz még rá alkalom, hogy tisztázzunk egy-két dolgot, hiszen két héten keresztül össze leszünk zárva egy szobába. Hurrá, milyen jó lesz.
A kicsi házat nem volt nehéz észrevenni, már messziről jól látszott a fa vöröses színe, illetve a fából készült tető is. Aprócska ház volt, de éppen elég ahhoz, hogy legyen benne fürdő, egy pici konyha és egy háló, a hálóban két ágy, amelyek alig voltak egymástól 1 méterre. A szobában volt még egy tükör, illetve négy kisebb szekrény. Nekem ez pont megfelelő. Ráadásul internet is volt minden házban, úgyhogy nagyon szuper ez a hely.
Amint beléptünk a hálószobának kialakított kicsi részbe, Zoli meg sem kérdezve engem levágta a csomagját az egyik ágyra, ezzel kijelentve, hogy ez az övé. Én ledobtam a magam cuccát a másik ágyra, majd kivittem a kajákat a hűtőbe, közben magamon éreztem perzselő tekintetét. Követte a mozdulataimat, ahogyan lépek, ahogyan mozdulok, és szinte lesben állva várta, hogy mikor kell rohannia segíteni egy törékeny porcelánbabának. Utánam jött a konyhába, mintha egyedül nem találnék vissza a hálóba és nekidőlt a konyhapultnak, amíg betettem a hűtőbe a szalámikat és egyéb ételeket, amelyeket anya csomagolta az útra és a táborra. Egyre jobban kezdett idegesíteni fürkésző tekintete, emiatt idegesen felé fordultam.
-Ha lehet ne csináld ezt, oké? Rendben, egy szobába leszünk, de ne szóljunk egymáshoz, csakis akkor ha a táborról van szó, kérlek.
Zoli tekintete megkeményedett és hirtelen gúnyos vigyorra húzta a száját. Egy pillanatra meghajolt előttem, aztán tisztelgett is egyet.
-Igenis, főnökasszony, csak tudja nem mindenki képes befogni a száját.
A szemem kikerekedett, de nem volt időm visszakérdezni, hogy ezt mire értette, mert a bejárati ajtó hangosan csattanva jelezte, hogy elhagyta a házat.