Sky xoxo
Az előbb azt sem tudom, miért mondtam azt, amit. Ő próbált kedves lenni hozzám, én pedig beszóltam neki, miközben ő meg sem szólalt. Valahogy az ösztöneim súgták azt legbelül, hogy ezt mondjam. De jön utána a kérdés, hogy helyesen tettem-e? Megérte-e hogy ennyire megbántsam őt a semmiért? Most nem szól hozzám, de talán nem is akar. Ki szólna egy ilyen lányhoz, mint én?
Nem bírtam tovább a házban maradni.
Felálltam a székről, amire leültem, utána kisiettem a szabad levegőre. Lesétáltam a kis teraszról a lépcsőn, majd elindultam a ház mögötti füves területre. Leültem egy fa árnyékába, hátamat a fa törzsének döntöttem. Akármennyire próbáltam elterelni a figyelmem, mégiscsak egy régi emlék elevenedett meg a szemem előtt.
Az egyik borús napon, amikor éppen a szobámban énekelgettem, csöngettek. Nem mentem ajtót nyitni, otthoni haspólóba és egy cicanadrágban voltam, hajam laza kontyban, és épp egy karácsonyi dalt tanultam a decemberi ünnepségre. Azt hittem, hogy valaki anyáékhoz jött, ehelyett az én ajtóm nyílt ki és Zoli lépett be rajta. Meleg kabát volt rajta, egy sállal együtt. Alig bírta visszafogni a mosolygást, én meg szerintem olyan lehettem, mint a réten virágzó pipacs.
-Zavarok?-kérdezte beljebb lépve, mire én csak megráztam a fejemet, aztán többször egymás után megismételtem a mozdulatot. Levette a kabátját, majd az ágyamra dobta a sállal együtt. Eközben vörös fejjel állítottam meg a zenét, miközben az íróasztalomnak támaszkodtam.
Ebből a kínos szituból, hogy fogsz kimászni, Luca?-kérdeztem magamtól, majd mosolyogva felé fordultam.
-Mi újság? Nem vártalak ma.
-Gondoltam, eljövök és segítek készülni.
-A nagy gitáros megszólalt belőled-forgattam meg a szememet.
-Hé, tudod, hogy nem bánthatod az ének-és gitártudásomat-mondta, miközben keresztbe fonta a mellkasa előtt a karját.-Ez a kettő sérthetetlen.
-Értettem, főnök-nevettem fel.-Egyébként elég jól haladok.
Zoli ránézett a laptopomra, majd meglátta a klasszikus karácsonyi dalt, amit mindenki ismer. Felhúzta a szemöldökét, majd nevetve megrázta a fejét és elindította a dalt.
-I just want you for my own/ More than you could ever know/ Make my wish come true/ oh All I want for Christmas is you...-énekelte bohóckodva, miközben rám mutatott, majd az orromra koppintott. Nevettem, amikor egy fésűt a kezébe kapva, eltorzított női hangon kezdett énekelni az ágyamon állva, miközben teljesen beleélte magát a dalba. A végén már a padlón feküdtem tőle és a csodálatos produkciójától. Egészen elképesztő és vicces volt, egy kabaréban is szerepelhetett volna. Miután befejezte megtapsoltam, ő pedig meghajolt előttem.
-Ennél jobb produkciót én tőled még nem láttam-mondtam akkor kacagva.-Komolyan egy igazi nő veszett el benned.
-Ne sértsd meg a férfi becsületemet-kacsintott rám.-Visszatérve arra, amit akarok mondani neked. Szerintem ez a dal egy kicsit klisés, bár a Last Christmas még jobban, miért nem írunk egyet magunknak? És miért nem énekeljük el azt?
-Bármikor máskor szívesen írok veled dalt, de most szeretnék tényleg karácsonyi hangulatot varázsolni ezekkel a dalokkal.
Felemelte mindkét kezét, megadva ezzel magát az ötletemnek. Aztán elkapta a derekam és az ágyra dobva engem, rám ült, és elkezdett csikizni. Egy idő után (és kb 10 perc könyörgés után) abbahagyta és mindketten a plafont bámulva, feküdtünk az ágyunkon. A fejem a karja mellett pihent, a lábunk összeért néhol. Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, de aztán felém fordult.
-Szerinted, ha jövőre felvételizünk majd valamilyen gimibe, felvesznek majd engem is oda, ahová téged?
Mindig is aggódott azért, hogy külön válhatunk. Elvégre legjobb barátok voltunk, elválaszthatatlanok és meg volt ijedve, hogy nem egy suliba megyünk.
-Figyelj-mondtam a szemébe nézve.-Attól függetlenül, hogy nem vagy jó minden tantárgyból, még bejuthatsz a suliba. Én se vagyok valami túlságosan okos, de hiszek abban, reménykedek abban, hogy felvesznek mindkettőnket.
Azzal a csodálatos mosolyával ajándékozott meg, amit mindig is imádtam benne. Akkoriban kezdett többé alakulni bennem ez az egész puszta barátságnál, és minden ilyen mosoly után éreztem az ismeretlen repdeső pillangókat az alhasamban. Szép szemei a varázslat szikráit tükrözték, az apró lángokat, aztán a mindent felemésztő tüzet. Pillanatok alatt helyre kattantak a fejemben az utolsó gondolatok, megoldottam az eddig megfejthetetlennek tűnő puzzle-t.
Sosem tudtam, mi a szerelem. Halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mit jelenthet, milyen igazából, mert sosem volt olyan ember, akit szerelemmel szerettem. Viszont a sok olvasás alapján ismertem már egy-két dolgot róla. Tudtam, hogy ideges vagy a közelében, folyamatosan mosolyogsz, és őt figyeled. Tudtam, hogy a szíved gyorsabban ver, ha a közeledbe kerül. Sok filmet láttam róla, sok könyvben olvastam róla, és mégis amikor először tapasztaltam meg a saját bőrömön, sokkal másabbnak tűnt, mint egy nyomtatott könyv papírjain vagy a filmvásznon. Lehetetlen lenne leírni szavakkal azt, amit a közelébe éreztem/érzek. Lehetetlen elmagyarázni a szerelem valódi megfogalmazását, talán nincs is rá normális definíció. Én sem tudnám elmondani, mert ezt nem lehet szavakba önteni. Ezt tapasztalni kell.
Nos... Ezt történt velem azon a borús napon, be kellett vallanom magamnak, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba. De mielőtt ez a tudat boldogságot hozhatott volna nekem, rá kellett jönnöm arra, ami már eddig is zavart: Zoli szerelmes egy másik lányba. Haragudtam magamra. Haragszok magamra. Mert ha nem lett volna ez a plátói szerelem, talán még most is barátok lennénk.
Talán...
Úgy körülbelül egy óra múlva jelentek meg a barátnőim pontban azelőtt, hogy el kellett indulnunk a megbeszélésre a bejárat mellett álló hatalmas fához. Felkeltem a földről, majd elnézést kérve beszaladtam a házba, aztán a hálóba. Kutatni kezdtem a holmijaim között, végül megtaláltam a noteszemet. Sietve fordultam meg, de aztán majdnem elsikítottam magam, amikor Zoli törölközővel a kezében, meztelenül sétált ki a fürdőszobából. A notesz kiesett a kezemből, amikor a szemem elé kaptam a kezem.
Ugyan egyetlen pillanatra láttam őt meztelenül, de ez az egyetlen pillanat is beleégett a fejembe és örökre ott is maradt.
-Tudod, jó lenne, ha ilyet nem csinálnál?-mondtam a tenyeremet a szemeim előtt tartva, fojtott hangon.-Erre nem nagyon voltam kíváncsi, úgyhogy, kérlek, tekerd körbe magad a törölköződdel addig, míg kimegyek vagy vegyél fel valamit.
Nem szólalt meg, és csak a lépteit hallottam a fa padlón. Úgy körülbelül egy perc múlva elhúztam a kezemet a szemem elől és megfordultam, de rögtön újra elfordultam, amikor megláttam, hogy még mindig meztelenül flangál a szoba túlsó végében. A légzésem jócskán felgyorsult, a szívverésem sem átlagos volt, de még hatott a pár órája bevett gyógyszer, így könnyen vissza tudtam szorítani a pánikrohamot. Bár kényszeresnek éreztem azt, hogy kiszaladjak ebből a házból és addig fussak, míg kellő távolságra nem leszek innen.
-Meg tudnád ezt nekem tenni? Miért nem teszed meg, ha szépen kérlek?
Egy kar fonódott a derekamra, és én egész testemben megremegtem, amikor megéreztem ajkait a nyakamon.
-Azt hittem nem beszélünk egymással, főnökasszony-mondta gúnyosan.-De tudod mit, ha ilyen szépen kérsz rá, hogy öltözzek fel, megteszem, de a fürdőben az ajtók mögött. Ja és hadd jegyezzem meg, ez volt az utolsó alkalom, hogy így értem hozzád és hogy így beszélgettünk.
Elengedett, majd lassú léptekkel bement a fürdőbe és bevágta maga után az ajtót. Én pedig akkor jöttem rá, hogy bekerültem a pokolba...
A megbeszélés időpontjában kivétel nélkül mindenki ott volt-legalábbis a tanárok és a csapatfőnökök szerint. A tábor kapitánya-alias tanári szervezője-Pista bácsi, a töri tanárom mellém állt és beszámolt a tábor fontosabb részleteiről, mint például a múzeumokba való látogatásról, a fürdőzésről, a házak rendben hagyásáról, az étkezésről, satöbbi.
Meg kell mondanom, nem a legjobb tanár. Szinte nem is mosolyog, folyamatosan fekete ruhákba jár, sőt volt olyan hét-mit beszélek? Két hét-amikor csak ugyanaz az ing, ugyanaz a zakó és ugyanaz a nyakkendő volt rajta. Néha már igazán kíváncsi lettem volna a ruhatárára. Vagy nagyon sok egyforma cucca van, vagy nagyon kevés, amit a felesége nem tud kimosni neki. Most kivételesen nem csak teljesen fekete van rajta, hanem a Szent Margit gimi hivatalos pólóját viseli. Rajta a suli nevével és a suli jelképével. Gondolatban megjegyeztem magamnak, hogy Pista bá képes volt másik ruhát felvenni.
-Nos-mondta felém fordulva.-Ő itt Papp Luca, a táborszervezőtök. Hozzá forduljatok a kérdéseitekkel, illetve ha bármi problémátok van hozzá is fordulhattok. Ő fogja szervezni az itteni programokat, mármint az ilyen játék délutánokat, különböző vetélkedőket, feladatokat, illetve a tábor végén a legjobb csapatnak ad egy kupát is, ha jól tudom-nézett rám, mire halványan bólintottam.-Azt hiszem, akkor most át is adom neki a szót.
Egy kicsit előrébb lépte, közben magam mellé intettem a 11 szervezőt, akikhez a táborozók be voltak osztva. Mindannyian felálltunk egy sorba, én pedig magam elé vettem a papírt, amit az első bemutatkozásra írtam. Na csak ezt éljem túl-könyörögtem magamban, majd egy kicsit felemelve a hangom, megszólaltam.
-Sziasztok, Papp Luca vagyok, gondolom a többieket már ismeritek. Ebben az évben a tábor egy kicsit másabb lesz az előzőekhez képest, az idei évben egy kis vetélkedőt szervezünk majd nektek, melyek feladatait megoldva pluszpontot kaptok majd-mondtam és próbáltam kontrollálni a hangom remegését.-A tábor végén a legjobban teljesítő csapat kap egy kis kupát. Az első játék menetét most fogom majd elmondani, de előtte engem tiszteltek meg azzal a feladattal, hogy bejelentsem kik lesznek ebben az évben a vendégeink. Az utolsó sorban gondolom már mindenki felismerte a Memoryt, vagyis Zolit, Levit és Petit.
A fiúk mindannyian integettek. Eközben én próbáltam nem rájuk néztem, de úgy látszott akármerre pillantottam vagy őket láttam, vagy Marcit. Egyébként ő nem messze állt tőlem egy csaj társaságában, akinek gyönyörű alakja, gyönyörű arca és bőre volt, de közben látszott rajta, hogy nagyon kedves. Miközben a srácok mondtak néhány szót, én fel szemmel Marciékat figyeltem. Egymással nevettek, viccelődtek, miközben láttam, hogy mindketten boldogok. Kicsit féltékeny voltam arra a lányra. Ne értsétek félre, de... Na jó, mondjuk ki féltékeny voltam. Olyan csinos és szép és persze, hogy Marci vele fog beszélgetni helyettem. Ez annyira nyilvánvaló volt eddig is. Nem tetszem a fiúknak, jól is van ez így, kinek kellenek a fiúk?-kérdeztem magamban, de közben tudtam, hogy én lennék az egyik legboldogabb ember, ha lenne egy kapcsolatom. De hát mikor is fog ez összejönni nekem ilyen körülmények között?
Hirtelen Zoli lépett mellém és átkarolta a vállamat, majd a fülembe suttogott.
-Békén hagylak a házban, nem is szólok hozzád, ha segítesz nekem valamiben.
-És miben is kellene?-kérdeztem makogva.
-Játszd el, hogy kialakulóban van a kapcsolatunk.
Nyeltem egyet.
A szívem eszeveszett tempóban kalapált a mellkasomban, és ismeretlen ütemre vert. Karjaival átkarolt, és éreztem bódító illatát, ami leginkább az óceán friss illatára hasonlított. Egy pillanatra behunyt szemmel, mosollyal az arcomon simultam hozzá, miközben magam elé képzeltem azt, hogy a parton vagyunk, a szél fújja a hajam, a tenger zubog mellettünk, a homok a talpam alatt van, és csak öleljük egymást. Kipattant a szemem, mikor rájöttem, hol álltunk ölelkezve. Hahaha, milyen szép álom is lett volna a tengerparti nyaralás, mindenki boldog és happy lenne. De ez egy álom marad.
-Légy szíves, tegyél úgy, csak egy rövid időre-kérte tőlem. Itt lenne a nagy alkalom, hogy megkérdezzem, miért nem keresett éveken keresztül, de végül rá kellett jönnöm, hogy ezt magától kell elmondania nekem, ha akarja.
-De én...-kezdtem, de aztán felém fordult.
-Inkább parancsoljam?-kérdezte dühösen, mire megráztam a fejem.-Valahogy én is így gondoltam. Nem kell mindig együtt lógnunk, de mutatkozzunk a többiek előtt együtt, ha kérhetem.
Karjaival még jobban maga felé húzott, és az én szívem ettől a mozdulattól ki akart ugrani a helyéről. Feltettem a kezemet a mellkasára, mintha nagyon bensőséges dolgokról beszélgetnénk.
-Azt legalább megkérdezhetem, hogy miért pont nekem kell ezt csinálnom? És hogy miért kell neked egyáltalán álbarátnő? Mármint szerintem jogom van tudni-szorítottam össze a számat. Közelebb hajolt az arcomhoz és a homlokomhoz támasztotta az övét.
-Az első, hogy ebből az egész táborból szinte alig vagyok jóban valakivel egy ilyenhez, csak veled. Kettő, az az én dolgom, hogy miért kell. De gondolom érted, hogy jelen pillanatban nem vágyok barátnőre, viszont kell egy kis pletyka az embereknek, ugye Luca?-emelte fel a szemöldökét.-Mert talán el tudjuk hinni a hülyeséget is.
Ez mi lenne? Egy újabb célzás a múltra? Vajon mire gondolt, amikor ezeket a szavakat kiejtette?
-Öö, bocsi, hogy megzavarlak titeket-lépett közelebb egy Petra nevű lány az évfolyamomról.-De szeretnénk megtudni, ha lehet, hogy mit kell majd csinálnunk a feladatnál.
-Persze-vörösödtem el hirtelen és kibontakoztam Zoli karjai közül és közelebb léptem a többiekhez, hogy halljanak engem.
-Akkor az első feladatotok egy közös éneklés lesz. De lesz benne egy kis csavar. Ki kell választanotok egy slágert, lehet ez angol vagy magyar az mindegy, és írnotok kell rá egy vicces dalszöveget különböző történetekről. Pénteken fogjuk meghallgatni a dalokat, addig nyugodtan gondolkodhattok rajta. Viszont most meg kellene keresnetek egy borítékot. Minden borítékban meg lesz adva a téma a dalokhoz, illetve egy kvíz a Szent Margit gimiről. A borítékok elejére rá van írva a csapat színe, és mindegyik valahol itt van elrejtve. A csapatkapitányok nem ismerik azt, hogy merre vannak elrejtve ezek a borítékok, így ők is veletek mennek egy térképpel a kezükben. Ha végeztetek, gyertek vissza ide és oldjátok meg a kvízlapot. Jó munkát és keresést!
Miután mindenki elindult a keresőútra, már csak én, a Memoryban lévő srácok és a tanárok maradtunk ott. Mindenki elkezdett beszélgetni a másikkal, de én idegesen olvasgattam újra és újra az egyetlen kezemben tartott papírt, amin az összes szövegem le volt írva. Hirtelen Peti mellém lépett és kíváncsian nézett rám.
-Mégis, hogy rejtetted el a borítékokat? Csak mert Zoli mondta, hogy végig a ház közelében voltál.
Zoli beszélt rólam nekik? Elmondta, hogy mennyire felidegesítettem? És egyáltalán honnan tudta, hogy a házunk közelében maradtam? Figyelt az ablakon keresztül?
-A tanárok csinálták helyettem-vontam meg a vállam és idegesen piszkáltam a kezemben lévő papír szélét.-Nem nagy dolog volt.
-De mégis nagy feladat egy egész tábor szórakoztatásával foglalkozni-bólint.
Megértő és kedves ez a fiú, legalábbis első látásra jófejnek tűnik. Rámosolyogtam és ő visszamosolygott rám, majd közelebb hajolt hozzám a fejével.
-Tudod, Zoli...
-Mi van velem?-lépett mellénk az említett személy, és ideges szemekkel méregette a mellettem álló srácot. Peti udvariasan elnézést kérve tőlem odébb ráncigálta, és halkan veszekedni kezdtek valamiről, egy pillanattal később már Levi is mellettük állt.
Megforgattam a szemem, majd elindultam leülni egy közeli fa árnyékába. Egy hang viszont megállított. Már azelőtt tudtam, kiről van szó, mielőtt megfordultam, és ideges voltam az utolsó találkozásunk miatt. Szegényt úgy megbánthattam, és nem is köszönt nekem a buszmegállóban sem. Mondjuk megértem, ha soha többet nem fog velem szóba állni, hiszen ki állna ezek után velem szóba. Senki sem kíváncsi rám.
Megfordultam és szembe találtam magam Marcival. Alig egy méterre állt tőlem, idegesen állt egyik lábáról a másikra. Egy pillanatig azon gondolkodtam mit keres itt, de aztán megláttam a kezében tartott kábeleket, és rögtön eszembe jutott, hogy az esti tábortűzhöz ő szolgáltatja a zenét és nemcsak ahhoz, hanem az összes programhoz. Így ő nem tagja egyik csapatnak sem.
-Azt hiszem jobb lenne, ha beszélnénk egymással-mondta és fejével arra az épületre mutatott, ahol elvileg majd az éneklést hallgatjuk meg pénteken.
Bólintottam, majd halkan követtem. Nem szólaltam meg, csak merev háttal és gyorsan dobogó szívvel lépkedtem utána, miközben a hátam mögötti veszekedés hirtelen abbamaradt, mintha elvágták volna. Egyszer sem fordultam meg, még a vállam fölött sem néztem hátra, nem voltam kíváncsi a törekvéseire. Arra, hogy mit csinál... Javítom magam, akartam tudni, csak megpróbáltam nem foglalkozni vele.
Ahogy beléptünk a házba, Marci nyitva hagyta az ajtót, hogy friss levegő áradjon szét a helységbe, majd odalépett az egyik asztal mögé, és tovább szerelte össze az erősítőt, a hangfalakat. Eközben én hosszasan megcsodáltam a falakon lévő freskókat, amelyek különböző fontos dolgokat ábrázoltak. Vidám dolgokat, illetve a suliról is fel-fel tűnt néhány jellemző kép. A csend egyre kínosabb és kínosabb lett, és én csak arra vártam, hogy ő végre megszólaljon, de nem tette, csak szerelte tovább a felszerelését. Nem hallottam mást csak néhány koppanó hangot, illetve a kinti hangokat, a kiáltásokat, a nevetést.
Egyszer egy hangos csattanásra figyeltem fel a hátam mögött. Ijedten fordultam hátra, a földön egy vastag kábel volt, jó messze a pulttól, aminél Marci állt. Ideges, a fejét lehajtva állt, miközben egyre jobban zihált, én pedig egyre jobban kezdtem megijedni, hogy a mi a baja. Már azon voltam, hogy közelebb lépve hozzá, rákérdezek, mi történt, amikor szinte olyan halkan szólalt meg, hogy alig hallottam meg.
-Sajnálom. Sajnálom, hogy a találkozónk után úgy elrohantam, és hogy nem köszöntem reggel, de kicsit kivagyok.
-Én nem akartalak megbántani akkor-motyogtam.-De a múltamban jó néhány dolog van, amiről nem tudsz.
-Sosem avatsz be ezekbe a dolgokba, és úgy érzem, hogy kizársz az életedből-kiáltott fel keserűen zsebre dugott kézzel.-Sosem beszélsz a múltadról, sosem mondod, miért alakult ki a pánikrohamod, sosem mondod el, miért félsz annyira, hogy újra szerelmes legyél. A barátnőid tudják, de nekem nem mondod el. Pedig szinte mindent elmondunk egymásnak. Akkor mi a baj?
Könnycseppekkel az arcomon ültem le egy kisebb székre, miközben a kezem elkezdett remegni. A torkomban pedig hatalmas gombóc keletkezett.
-Mondd el-mondta dühösen.-Mit titkolsz?
-Én? Én csak nem szeretném... Én nem tehetem... Nekem ez nem megy-ziháltam idegesen, miközben lassan felálltam. A világ forogni kezdett körülöttem, nem akartam itt lenni, nem akartam ebbe a szobába lenni, nem akartam mellette lenni.-Muszáj kijutnom innen. Nekem el kell mennem innen. Sajnálom, de nem bírom...-csuklott el a hangom.
Felborult mögöttem a szék, miközben hátráltam. A mellkasomra helyeztem a kezemet, a szemeimen keresztül homályosan láttam a világot. Marci próbált utánam jönni, de leintettem, majd kiléptem a levegőre. Egyre többet lépkedtem hátrafelé, nem néztem sehová, becsukott szemmel próbáltam összpontosítani, de nem igazán sikerült. A lábam beleakadt valamibe, elveszítettem az egyensúlyom és a fejem a földnek ütődött. Nem kaptam levegőt, a szemeimet nem bírtam felnyitni, és csak feküdtem a földön.
Pillanatokkal később éreztem meg magamon egy érintést. Tudtam, hogy kié. Éreztem a bőrömön, és abból, amit kivált belőlem. Ezen az egy érintésen kívül nem is éreztem semmit. Bárcsak tudná, mi történik velem. Bárcsak nála lenne a gyógyszerem, bárcsak ismerné a problémám. Bárcsak nem ment volna el akkor... Karjai átölelték a derekamat, és kezei a fejemet a mellkasára húzták. Hallottam a szívdobbanásait, és valahogy nekem is helyreállt a szívverésem. Egyre jobban éreztem magam, de a kimerültség elhatalmasodott felettem és a szemeim lecsukódtak egy pillanatra...
Összesen pár percig lehetett behunyva a szemem, de mikor felébredtem, döbbenten pillantottam fel az aggódó szempárba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése