Nem fűznék most semmit a részhez, jó olvasást!
xoxo Sky
Sosem hittem volna, hogy ilyen hamar megkeres. A düh és a megaláztatás halvány szikrájától lángba borult az arcom, miközben ökölbe szorult a kezem. Legszívesebben bevertem volna egyet neki, de egy strandon, idegen emberek, gyerekek, tinik és szülők előtt nem igazán ajánlatos verekedni, sőt ne is beszéljünk Pista báról, aki tőlünk pár méterre egy fa alatt ült és napozott.
Ne tudjátok meg, milyen fura látvány volt először rövid úszónadrágban látni. Egyenesen egy rémálom, sőt felér egy büntetéssel. Ráadásul még ilyenkor is a törin jár a feje. Honnan tudom ezt? Mikor egy nappal ezelőtt felkerestem egy tábori kirándulás miatt, mivel nem tudtam mégis milyen várba megyünk, ő rögtön elkezdett nekem magyarázni történelmi csatákról, hősökről, kapitányokról, királyokról. Egy idő után már annyira untam a sok évszámot, helyet és nevet, hogy füllentettem és amilyen gyorsan csak lehetett eliszkoltam mellőle. Hát megmondom őszintén, nem igazán volt kedvem ahhoz a beszélgetéshez.
De ehhez sincs sok kedvem.
Marci idegesen tördelte a kezét, miközben szomorú pillantással a földre nézett. Hihetetlenül idegesnek látszott, de egyáltalán nem akartam tudomást venni erről a pillanatról, egyszerűen csak szerettem volna, hogy eltűnjön. Egyáltalán mit keres itt? Minek jött ide?
Egy idő után rám pillantott.
-Beszélhetnénk most már normálisan?
-Miről is kellene beszélnünk?-néztem rá dühösen, és erőt merítettem magamban ahhoz, hogy megmondhassam neki az őszinte véleményemet.-Mármint, nem tudom, eljutott-e a hozzád a hír a fogadásról...-mondtam, mire megdermedt.
-Nem tudom, miről beszélsz-suttogta.
-Igen? Talán nem fogadtál Magyar Dáviddal arról, hogy megpróbálod elérni, hogy beléd szeressek?
-Luca...-kezdte felém lépve, de én hátráltam egy lépést.
-Nem akarok egy hazuggal beszélni. Mert gondolom, minden, amit mondtál hazugság volt, de tudod mit? Nem baj, mert így megtudtam, hogy milyen is vagy valójában. Nem vagyok kíváncsi rád, oké? Sem a magyarázatodra.
Marci egy pillanatig csak bámult rám, de aztán felfogta a mondataim súlyát, bólintott és egyetlenegy szó nélkül elment. Néztem utána egy ideig, de aztán rájöttem, hogy ezzel nem lesz jobb. Túl kell lennem a hazugságon. Igen, szarul esik, de már annyiszor voltam a szakadék legalján, és annyiszor jutottam fel újra, hogy már igazán nem akartam megint visszaesni. Bátor akartam lenni.
Nos, az elhatározásom nem sokáig tartott, ugyanis a három fiú ideges tekintettel lépett ki, csuromvizes állapotban a Balaton vízéből. Ázottak voltak, de izmos felsőtestükön még így is jól lehetett látni a leguruló, fényes vízcseppeket, ami miatt nagyon szexin néztek ki. És a lányok is így gondolták, láttam az arcukon. Ráadásul a három fiú épp felénk tartott, így minden tinilány minket nézett azzal az irigykedő tekintettel. Most komolyan miért is kell nekik ilyen rohadt jól kinézniük?
Mondjuk, Levi és Zoli évekkel ezelőtt is jól néztek ki. Izmosak voltak, edzettek, karizmatikusok, pattanás nélküliek, és helyesek. Azóta ugyan változott a stílusuk, a megjelenésük, de külső tulajdonságaik még mindig a régiek. Még mindketten jól néznek ki, amit mindketten tudnak magukról, pontosabban Levi. Emlékszem régebben mennyit szívatott minket a hülye, egoista beszólásaival. Ahhoz képest, most azért már komolyabb.
-Ugye senki nem nyúlkált bele a telefonomba? Abban fontos információk vannak magamról, amit senki nem tudhat. Tudjátok, mint a ruhaméretem, vagy a pizzafutár száma...-legyintett Levi.
Hadd fogalmazzak pontosabban: fogjuk rá, hogy komolyabb.
-Minek kell beleírnod a telefonodba a ruhaméreted?-kérdezte Vera összeráncolt szemöldökkel.-Megjegyezni nem próbáltad még?
-De nekem az nem megy. Nem megy a matek, ezért kellett beleírnom a pizzafutár számát is-kacsintott a barátnőmre a fiú, mire felnevettem. Tudtam, hogy csak viccelődik, régen is folyamatosan ezt csinálta, de soha senki nem tudta róla, hogy mikor viccelődik, egyedül én és Zoli tudtuk, tudjuk.
-Remélem, azért még a kínai kiscsaj telefonszáma is megvan-nevettem, mire a „volt” barátom és Levi elröhögték magukat.
-Nem hiszem el. Miért pont a kínai csajt hoztad fel?-fordult hozzám fájdalmas tekintettel Zoli.
-Mi kimaradtunk ebből, legyetek szívesek elmagyarázni-kérte Beka.
Hát igen, az egy vicces sztori volt. Azon a nyáron, mielőtt bekerültünk volna a gimibe, Zolival elmentünk enni Levivel és az akkori barátnőjével együtt (akinek a nevére nem is emlékszem, mondjuk egy hétig jártak, nem volt valami hosszan tartó kapcsolat). Egy kis cukrászdát választottunk, és rendelni szerettünk volna. Nem is gondoltuk volna, hogy a lány, aki felveszi a rendelésünk, az kínai lesz. De ez még nem is lett volna baj, ha tudott volna magyarul, de sajnos alig tudott valamit a „sziasztokon” és a „mit hozhatokon?” kívül. Mint később megtudtuk, rajta kívül már senki nem volt ott, mert éppen ebédszünet volt, a főnöke pedig rábízta addig az üzletet, csak valahogy elfelejtkezett a vendégekről. Kénytelenek voltunk angolul beszélni hozzá, de az se nagyon ment neki, ezért fogtuk magunkat és Activityt játszottunk vele. Elmutogattuk neki a rendelést, így sikerült rendelnünk, de a kifizetés már nem ment ilyen könnyen. És valamiért a lány, amikor mi meg akartuk kérdezni, hogy mennyit fizetünk, azt hitte Levi mozdulataiból, hogy a fiú telefonszámát kéri. A lány elővett egy lapot, és lelkesen elkezdett valamit írni (akkor még nem is sejtettük, hogy mi az), majd Levi elé csúsztatta a pulton. Amikor megláttuk a papíron a telefonszámot, majdnem sírva fakadtunk a röhögéstől, miközben a haverunk csak csodálkozva nézte a kezében tartott lapocskát. Majd felébredve a bámulásból elővette a pénztárcáját, gyorsan fejben összeszámolta körülbelül mennyit kell fizetnünk, majd levágta a pénzt az asztalra, és kisietett a cukrászdából. Szegény csaj, csak bámult ránk, mi meg a hasunkat fogva röhögtünk, én szinte már a földre is leültem annyira nevettem. Lehet, hogy ez így nem vicces, de az arcuk láttán ti is szétröhögnétek magatokat.
A lányok is hangos nevetésbe kezdtek, Levi meg durcásan összefonta a karját.
-Ez így nem ér-motyogta.-Ellentétben velem neked is voltak ám kínos szituid-mutat rám Levi.
-Voltak, de azok nem voltak ennyire jók-nevettem tovább, és cseppet sem foglalkoztam, milyen hangos zajt csaptunk.
Végre a két nap alatt képes voltam egy kicsit szórakozni, lazítani, és legalább most nem azzal jöttek nekem, hogy milyen király, hogy együtt járok Zolival. A Facebookom folyamatosan pörgött, az internet tele volt fotókkal, és a pletykaoldalak is tele voltak az új hírrel: „Szántó Zoli becsajozott.”. De a legnagyobb baj mégis onnan származott, hogy apáék is értesültek az új barátom híréről, és rögtön meg is csörrent a telefonom. Apáéknak magyarázkodhattam egy órán át is, egyszerűen képtelenek voltak elképzelni, hogy én és Zoli megint jóban vagyunk. Ha nekem mondták volna, én sem hittem volna el.
Tehát címlapra kerültünk, Facebookon rólunk posztoltak, mindenféle oldalakat hoztak létre, illetve mi lettünk a legszebb szerelmespár legalábbis egy blog szerint. Igen, két napja „járunk” és máris ilyeneket irkálnak a neten. Ugye mennyire örülök ezeknek? Ezek mellett mégis a legrosszabb az volt, amikor a trollkodók, és az irigykedők kommentjeit olvastam. A srácokról ez mind lepattan, de én, aki most került be a rivaldafény világába, hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, hogyan kezeljem a helyzetet. Akármennyire szerettem volna, nem kértem a segítségüket, és nem is fogom. Egyedül is meg tudom csinálni, és nem foglalkozni az olyan kommentekkel, mint például „ki ez a csaj? Nem hozzád való ez a kis...”.
Csakhogy minden próbálkozásom ellenére szarul esett, de ezt Zoli nem vette figyelembe.
Estefelé tábortűz melletti éneklést terveztünk a tábornak. Aki énekelni akart, az nyugodtan kiállhatott a mikrofonhoz. Aki meg csak nevetni akart, leült egy-egy székre, és vagy a telefonját nyomkodta, vagy a barátaival hülyült. Nem igazán terveztem, hogy ma kiállok énekelni, úgyhogy én is elfoglaltam egy széket, miközben figyeltem, ahogy egy lány, meg egy gitáros fiú elkezdtek zenélni.
Egészen kellemes hangulatot csináltak. A Maroon 5-Maps számát énekelték, és meglepően jó volt. A végére már mindenki énekelte a szöveget, valakik már annyira belejöttek, hogy felpattantak, és táncolni kezdtek. Egy srác, aki dobolt, halkan csatlakozott hozzájuk és együtt folytatták a zenélést. Nagyon jók voltak, még én is felálltam és énekeltem velük.
A szám után még elénekeltek egy Counting Star feldolgozást, majd egy srác kezdett karaokézni, ami körülbelül annyiból állt, hogy egyetlen hangot sem volt képes eltalálni. A hangulatot alapjában véve ő is fokozta, de a végére már mindenki megállás nélkül röhögött a srácon. De ő nem is bánta, bátran szembeszállt a trollokkal, és saját magán röhögött. Egész jó hangulatban voltunk, és az egyik csajnak sikerült rávennie a Memory zenekart, hogy énekeljenek valamit. Nekem pedig azonnal görcsbe rándult a gyomrom, amikor Zoli nevetve felállt mellőlem, majd érdeklődve rám pillantott, miközben kezével a lábam előtt tartott gitártokra bökött.
Nem akartam ma fellépni, de mégis kihoztam magammal a gitárom. Nem szerettem, ha mások játszottak rajta, de kivételesen odaadtam neki.
Nehezen ugyan, de bólintottam, ő pedig óvatosan kivette a tokból a gitárt, és egy köszönömöt suttogva leült a srácok mellé.
A Memory kezdetektől fogva a természetességre, a spontaneitásra összpontosított. Mindig is azt hangsúlyozták, hogy önmagukat akarják adni, és semmiféleképp sem fognak kikerülni a komfortzónájukból. A dalaik, a stílusuk, a koncertjeik mind spontán dolgok voltak. Sosem hajszolták túl magukat, és a tehetségkutatóba sem azért mentek, hogy megnyerjék, hanem hogy kiderítsék, mennyire jók a zene világában. Bejött nekik, és végül bandaként indultak. Kezdetekben Zoli és Levi jelentkeztek volna a műsorba, de később (amikor már Zoli nem állt szóba velem) kerestek maguknak egy utolsó, harmadik tagot, így lett a Memory teljes a harmadik fővel, Petivel. Az X-Faktor nézőközönsége végig kitartott mellettük, de a műsort végül nem ők nyerték. Ha jól tudom, csak pár szavazaton múlott az egész.
Igen, néztem a műsort. Végig akartam nézni, amit kettőnknek képzelt el, végig akartam nézni, hogy büszke lehessek rá. Csak akkor még fogalmam sem volt a média hazugságairól. Hetekkel később úgy a vége előtt pár adással, egy cikket láttam meg róla, és egy a versenyben szereplő lányról. Akkor volt az első pánikrohamom. Anyáék egyszerűen nem is tudták elképzelni, mi lehet velem. Végül csak akkor tudtam lenyugodni, amikor egy nyugtatót kényszerítettek le a torkomon. Egészen másnap egyig aludtam. Nem zavart meg senki és semmi, én pedig kellőképpen gyászoltam az egykori énemet. Akkor már sejtettem, hogy sosem lehetek többet önmagam.
Felkaptam a kamerámat, és elindítottam felvétel gombot, hogy megörökítsem ezt a pillanatot, miközben hamis mosolyt varázsoltam az arcomra. Sejtelmem sem volt arról, hogy a következő pillanatban mi következik.
-Nos-szólt bele Peti a mikrofonba, miközben a saját gitárjával leült az egyik székre, mellette pedig Zoli foglalt helyet, és Levi, aki egy dobverőt forgatott a kezében-gondolom nem mindenki hallotta még az új számunkat. Tegnap jött ki, de még a YouTube-ra hivatalosan csak ma kerül fel. Úgyhogy mit szólnátok, ha elénekelnénk az Álom című dalt?
Hangos taps és ujjongás vett körül minket, a fiúk pedig belekezdtek a legújabb dalukba. Lassú tempójú, különleges hangzású dal volt, aminek a hangszerelése is tökéletes volt. Sejtettem, hogy a dalt Zoli írhatta, hiszen régen is nagyon sok dalt írt, legtöbbször még órákon is azokat firkálgatta a füzetébe, a végére pedig valami egészen elképesztőt hozott össze. Nem is volt ez máshogy most sem.
-Emlékszem a pillanatra,/ Az ölelő karjaidra,/A csendes szavaidra,/ A fojtott suttogásra./ Hamis szavak voltak,/ Vagy csak üres tettek?/A pillanatok csak álmok lettek-énekelte Peti, miközben a gitárját pengette. Aztán együtt énekelték a refrént.
-Csupán álom volt minden?/Amikor ott voltunk a kertben?/Csupán álom volt a reggel?/Amikor melletted keltem fel?/Nem vagy itt velem/ Álom volt, mégis elhittem.
A dalt visszafojtott lélegzettel figyelték a többiek, közben én köpni nyelni nem tudtam. Azt sem tudtam, mit kellene csinálnom. Üljek itt, és vegyem őket, vagy tegyem le a kamerát, és hagyjam a fenébe a felvételt. De a második erősebb volt, és a kamerát továbbra is tartva a kis ablakon keresztül figyeltem a srácokat. És akkor olyan dolgok történtek velem, amire egyáltalán nem számítottam. Az első az volt, hogy Marci helyet foglalt mögém. Egyetlen pillanatra vettem észre, de nem is foglalkoztam vele többet. A másik, hogy ezt nemcsak én vettem észre, hanem úgy néz ki Zoli is. Dühös tekintettel pillantott a hozzám közel ülő Marcira, és ha szemmel lehetett volna ölni, akkor a srác már rég halott lett volna, vagy legalábbis lenne egy-két monokli rajta. Csakhogy én ezt egyáltalán nem értettem. Nem voltunk jóba Zolival, nem jártunk tényleg együtt, mégis úgy viselkedett, mint egy oroszlán, aki a területére vigyáz. Fogalmam sincs mi baja, mondjuk lehet csak jól akarja játszani a szerepét.
Zoli a következő versszaknál rám pillantott, és nekem énekelte a dal következő sorait.
-Emlékszem a szemeidre,/ Bennük a sós könnyekre,/ Az eltöltött estéinkre/ A meleg kezeidre./ Hamis szavak voltak,/ Vagy csak üres tettek?/ Az emlékek csak álmok lettek.
A szívem nagyot dobbant, amikor továbbra sem vette le rólam a szemét. Vajon mit akarhat? Mi történik? Mire gondol?
Gyönyörű tekintete az enyémbe fúródott, és látszódott a rajta a játékosság, bár próbálta teljes szívéből énekelni a dalt, a gondolatati mégis elkalandoztak. Ismertem már annyira, hogy tudjam, tervez valamit.
De akkor még nem sejtettem semmit.
-Egy pillantás, egy érintés,/ Száz szó, ezernyi kérdés,/ Tán ez is álom volt?-énekelték együtt, majd a refrénnel folytatták.
Amikor a dalt befejezték, a táborban kitört a taps és az ujjongás, óriási sikere lett az előadásuknak, de úgy néz ki nem most volt vége a meglepetés időszakának, ugyanis a következő pillanatban Zoli odahajolt a srácokhoz, akik megvonták a vállukat, majd bólintottak. Zoli halkan megköszörülte, majd beleszólt a mikrofonba.
-Örülünk, hogy ennyire tetszett nektek ez a dal, hamarosan egy videó is felkerül, majd erről az estéről, mert Luca ha jól láttam, felvette-mosolygott rám.-Viszont ha már nála járunk. Nincs kedved énekelni egyet?
Azt hiszem, hogy egy pillanatra megállt a szívem, és a táborban többen is levegő után kaptak. Mindenki érdeklődve figyelt engem, egyedül a lányok vizslattak ideges tekintettel. Tudtam, hogy mindenki az én válaszomra várt, de képtelen voltam egyetlen hangot is kiejteni a számon. Ráadásul olyan állapotban voltam, mint aki bármikor képes lenne összeesni. Több mint három éve nem álltam színpadon, több mint három éve nem voltam képes mikrofon elé állni, több mint három éve nem énekeltem emberek előtt, és most Zoli, aki nem is ismeri az elmúlt három évemet, most mégis arra kér, hogy énekeljek?
Képtelenség.
Most komolyan? Nem is tudok normálisan énekelni, otthon tanultam, ők pedig az X-Faktorban szerepeltek, mára elismert előadók az országban, és tőlem várják, hogy előadjak valamit? Biztos, hogy nem égetem le magam. Így is lámpalázam van, ráadásul itt vannak a pánikrohamok. Mit kezdek, akkor ha rosszul leszek? Nem rohanhatok el. De közben annyira szeretnék újra énekelni, annyira szeretnék újra fellépni. Vajon újra ki bírnék állni? Nem biztos, hogy menne. Biztos megint elrontanám, és csak leégetném magam itt mindenki előtt...
A légzésem eközben folyamatosan felgyorsult, és pillanatok alatt eldöntöttem, hogy ideje elmennem innen, de mielőtt elmenekülhettem volna, Zoli felém lépett, kezét felém tartva. A tömeg egy emberként hajolt felénk, hogy jobban halhassa a beszélgetésünket.
-Gyere, énekeljünk együtt úgy, mint régen-mosolygott.-Tudod, mint amikor a szobádban voltunk, egy gitárral a kezünkben, semmilyen alap nélkül.
Akkor és ott, láttam a régi énjét, azt, aki minden feltétel nélkül kiállna az igazság mellett, és aki sosem lenne olyan bunkó, mint ő mostanában. És én hülye valamiért, nem tudom talán a megnyugtató mosolya vagy a vidámságtól csillogó tekintete, vagy csak az arcáról érzékelhető határozottság ösztönzött arra, hogy a következő pillanatban összekulcsoljam a kezem Zolival. Ő pedig csak elmosolyodott, és leültetett maguk mellé. Így kerültem én Levi és Zoli közé egy kicsi székre. Fogalmam sem volt, hogy miért, fogalmam sem volt, hogyan, de szerettem volna visszanyerni az önbizalmam, és az úgy néz ki, Szántó Zoli kezében volt, egyedül miatta akartam bevállalni ezt az egészet.
Segítségért oldalra pillantottam, hogy mégis milyen dalt fogunk énekelni. Zoli arcán mégis játékos mosoly volt, mintha már előre tudna valamit. Aztán a mikrofonhoz hajolt.
-Gondolom mindannyian ismeritek a Maroon 5 Moves like Jagger című számát?-kérdezte, mire mindenki hangosan tapsolni kezdett, én pedig elvörösödve a kezembe temettem az arcomat.-Nos igen, a Moves like Jaggert Lucával már kívülről fújtuk, de már annyira, hogy akárhányszor egy buliban leadták, mi üvöltve énekeltük a terem közepén. Mit szólnátok, ha ma ezt énekelnénk el nektek?
És mi énekeltük.
Először alig mertem belekezdeni a dalba, de aztán belenéztem Zoli tekintetébe, és olyan elemi erő indult meg bennem, mint amilyet régen éreztem. Halkan kezdtem énekelni, szinte még alig hallhatóan, de aztán egyre jobban belejöttem. Nem néztem másfelé, csakis Zolira koncentráltam, belevesztem kék szemeibe. Akkor még nem is sejtettem, hogy ő lesz az, aki megment.
A dal közepénél elszakítottam a tekintetem, és a barátnőimre néztem, akik közben állva tapsoltak nekünk. Bátorító mosollyal, és feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy nagyon jók vagyunk. Én pedig újra belevesztem a dalba, figyeltem, ahogy az emberek tapsoltak nekünk, és ütemre mozogtak, sőt volt egy-két srác, aki táncolni kezdett a dalra. Eszméletlen jók voltak, én pedig újra élvezhettem. A pszichológus utólag azt mondta erről az estéről, hogy a hirtelen jött bátorságom onnan származott, hogy a dal egy kedves és jó emlékhez köthető, így arra az időkre gondoltam, amikor még minden rendben volt, és ez volt, ami megnyugtatott. Hittem neki.
A többiek állva tapsoltak minket, az arcomon pedig akaratlanul is végiggördült egy könnycsepp. Akkor rájöttem, hogy nem a tömeg okoz pánikrohamot, hanem a félelem attól, hogy nehogy kinevessenek. És attól, hogy elhagyjanak. Zoli elhagyott, és ezzel indította el a lavinát bennem. De most már láttam esélyt arra, hogy újra színpadra állhassak ilyen hosszú idő után...
Ne tudjátok meg, milyen fura látvány volt először rövid úszónadrágban látni. Egyenesen egy rémálom, sőt felér egy büntetéssel. Ráadásul még ilyenkor is a törin jár a feje. Honnan tudom ezt? Mikor egy nappal ezelőtt felkerestem egy tábori kirándulás miatt, mivel nem tudtam mégis milyen várba megyünk, ő rögtön elkezdett nekem magyarázni történelmi csatákról, hősökről, kapitányokról, királyokról. Egy idő után már annyira untam a sok évszámot, helyet és nevet, hogy füllentettem és amilyen gyorsan csak lehetett eliszkoltam mellőle. Hát megmondom őszintén, nem igazán volt kedvem ahhoz a beszélgetéshez.
De ehhez sincs sok kedvem.
Marci idegesen tördelte a kezét, miközben szomorú pillantással a földre nézett. Hihetetlenül idegesnek látszott, de egyáltalán nem akartam tudomást venni erről a pillanatról, egyszerűen csak szerettem volna, hogy eltűnjön. Egyáltalán mit keres itt? Minek jött ide?
Egy idő után rám pillantott.
-Beszélhetnénk most már normálisan?
-Miről is kellene beszélnünk?-néztem rá dühösen, és erőt merítettem magamban ahhoz, hogy megmondhassam neki az őszinte véleményemet.-Mármint, nem tudom, eljutott-e a hozzád a hír a fogadásról...-mondtam, mire megdermedt.
-Nem tudom, miről beszélsz-suttogta.
-Igen? Talán nem fogadtál Magyar Dáviddal arról, hogy megpróbálod elérni, hogy beléd szeressek?
-Luca...-kezdte felém lépve, de én hátráltam egy lépést.
-Nem akarok egy hazuggal beszélni. Mert gondolom, minden, amit mondtál hazugság volt, de tudod mit? Nem baj, mert így megtudtam, hogy milyen is vagy valójában. Nem vagyok kíváncsi rád, oké? Sem a magyarázatodra.
Marci egy pillanatig csak bámult rám, de aztán felfogta a mondataim súlyát, bólintott és egyetlenegy szó nélkül elment. Néztem utána egy ideig, de aztán rájöttem, hogy ezzel nem lesz jobb. Túl kell lennem a hazugságon. Igen, szarul esik, de már annyiszor voltam a szakadék legalján, és annyiszor jutottam fel újra, hogy már igazán nem akartam megint visszaesni. Bátor akartam lenni.
Nos, az elhatározásom nem sokáig tartott, ugyanis a három fiú ideges tekintettel lépett ki, csuromvizes állapotban a Balaton vízéből. Ázottak voltak, de izmos felsőtestükön még így is jól lehetett látni a leguruló, fényes vízcseppeket, ami miatt nagyon szexin néztek ki. És a lányok is így gondolták, láttam az arcukon. Ráadásul a három fiú épp felénk tartott, így minden tinilány minket nézett azzal az irigykedő tekintettel. Most komolyan miért is kell nekik ilyen rohadt jól kinézniük?
Mondjuk, Levi és Zoli évekkel ezelőtt is jól néztek ki. Izmosak voltak, edzettek, karizmatikusok, pattanás nélküliek, és helyesek. Azóta ugyan változott a stílusuk, a megjelenésük, de külső tulajdonságaik még mindig a régiek. Még mindketten jól néznek ki, amit mindketten tudnak magukról, pontosabban Levi. Emlékszem régebben mennyit szívatott minket a hülye, egoista beszólásaival. Ahhoz képest, most azért már komolyabb.
-Ugye senki nem nyúlkált bele a telefonomba? Abban fontos információk vannak magamról, amit senki nem tudhat. Tudjátok, mint a ruhaméretem, vagy a pizzafutár száma...-legyintett Levi.
Hadd fogalmazzak pontosabban: fogjuk rá, hogy komolyabb.
-Minek kell beleírnod a telefonodba a ruhaméreted?-kérdezte Vera összeráncolt szemöldökkel.-Megjegyezni nem próbáltad még?
-De nekem az nem megy. Nem megy a matek, ezért kellett beleírnom a pizzafutár számát is-kacsintott a barátnőmre a fiú, mire felnevettem. Tudtam, hogy csak viccelődik, régen is folyamatosan ezt csinálta, de soha senki nem tudta róla, hogy mikor viccelődik, egyedül én és Zoli tudtuk, tudjuk.
-Remélem, azért még a kínai kiscsaj telefonszáma is megvan-nevettem, mire a „volt” barátom és Levi elröhögték magukat.
-Nem hiszem el. Miért pont a kínai csajt hoztad fel?-fordult hozzám fájdalmas tekintettel Zoli.
-Mi kimaradtunk ebből, legyetek szívesek elmagyarázni-kérte Beka.
Hát igen, az egy vicces sztori volt. Azon a nyáron, mielőtt bekerültünk volna a gimibe, Zolival elmentünk enni Levivel és az akkori barátnőjével együtt (akinek a nevére nem is emlékszem, mondjuk egy hétig jártak, nem volt valami hosszan tartó kapcsolat). Egy kis cukrászdát választottunk, és rendelni szerettünk volna. Nem is gondoltuk volna, hogy a lány, aki felveszi a rendelésünk, az kínai lesz. De ez még nem is lett volna baj, ha tudott volna magyarul, de sajnos alig tudott valamit a „sziasztokon” és a „mit hozhatokon?” kívül. Mint később megtudtuk, rajta kívül már senki nem volt ott, mert éppen ebédszünet volt, a főnöke pedig rábízta addig az üzletet, csak valahogy elfelejtkezett a vendégekről. Kénytelenek voltunk angolul beszélni hozzá, de az se nagyon ment neki, ezért fogtuk magunkat és Activityt játszottunk vele. Elmutogattuk neki a rendelést, így sikerült rendelnünk, de a kifizetés már nem ment ilyen könnyen. És valamiért a lány, amikor mi meg akartuk kérdezni, hogy mennyit fizetünk, azt hitte Levi mozdulataiból, hogy a fiú telefonszámát kéri. A lány elővett egy lapot, és lelkesen elkezdett valamit írni (akkor még nem is sejtettük, hogy mi az), majd Levi elé csúsztatta a pulton. Amikor megláttuk a papíron a telefonszámot, majdnem sírva fakadtunk a röhögéstől, miközben a haverunk csak csodálkozva nézte a kezében tartott lapocskát. Majd felébredve a bámulásból elővette a pénztárcáját, gyorsan fejben összeszámolta körülbelül mennyit kell fizetnünk, majd levágta a pénzt az asztalra, és kisietett a cukrászdából. Szegény csaj, csak bámult ránk, mi meg a hasunkat fogva röhögtünk, én szinte már a földre is leültem annyira nevettem. Lehet, hogy ez így nem vicces, de az arcuk láttán ti is szétröhögnétek magatokat.
A lányok is hangos nevetésbe kezdtek, Levi meg durcásan összefonta a karját.
-Ez így nem ér-motyogta.-Ellentétben velem neked is voltak ám kínos szituid-mutat rám Levi.
-Voltak, de azok nem voltak ennyire jók-nevettem tovább, és cseppet sem foglalkoztam, milyen hangos zajt csaptunk.
Végre a két nap alatt képes voltam egy kicsit szórakozni, lazítani, és legalább most nem azzal jöttek nekem, hogy milyen király, hogy együtt járok Zolival. A Facebookom folyamatosan pörgött, az internet tele volt fotókkal, és a pletykaoldalak is tele voltak az új hírrel: „Szántó Zoli becsajozott.”. De a legnagyobb baj mégis onnan származott, hogy apáék is értesültek az új barátom híréről, és rögtön meg is csörrent a telefonom. Apáéknak magyarázkodhattam egy órán át is, egyszerűen képtelenek voltak elképzelni, hogy én és Zoli megint jóban vagyunk. Ha nekem mondták volna, én sem hittem volna el.
Tehát címlapra kerültünk, Facebookon rólunk posztoltak, mindenféle oldalakat hoztak létre, illetve mi lettünk a legszebb szerelmespár legalábbis egy blog szerint. Igen, két napja „járunk” és máris ilyeneket irkálnak a neten. Ugye mennyire örülök ezeknek? Ezek mellett mégis a legrosszabb az volt, amikor a trollkodók, és az irigykedők kommentjeit olvastam. A srácokról ez mind lepattan, de én, aki most került be a rivaldafény világába, hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, hogyan kezeljem a helyzetet. Akármennyire szerettem volna, nem kértem a segítségüket, és nem is fogom. Egyedül is meg tudom csinálni, és nem foglalkozni az olyan kommentekkel, mint például „ki ez a csaj? Nem hozzád való ez a kis...”.
Csakhogy minden próbálkozásom ellenére szarul esett, de ezt Zoli nem vette figyelembe.
Estefelé tábortűz melletti éneklést terveztünk a tábornak. Aki énekelni akart, az nyugodtan kiállhatott a mikrofonhoz. Aki meg csak nevetni akart, leült egy-egy székre, és vagy a telefonját nyomkodta, vagy a barátaival hülyült. Nem igazán terveztem, hogy ma kiállok énekelni, úgyhogy én is elfoglaltam egy széket, miközben figyeltem, ahogy egy lány, meg egy gitáros fiú elkezdtek zenélni.
Egészen kellemes hangulatot csináltak. A Maroon 5-Maps számát énekelték, és meglepően jó volt. A végére már mindenki énekelte a szöveget, valakik már annyira belejöttek, hogy felpattantak, és táncolni kezdtek. Egy srác, aki dobolt, halkan csatlakozott hozzájuk és együtt folytatták a zenélést. Nagyon jók voltak, még én is felálltam és énekeltem velük.
A szám után még elénekeltek egy Counting Star feldolgozást, majd egy srác kezdett karaokézni, ami körülbelül annyiból állt, hogy egyetlen hangot sem volt képes eltalálni. A hangulatot alapjában véve ő is fokozta, de a végére már mindenki megállás nélkül röhögött a srácon. De ő nem is bánta, bátran szembeszállt a trollokkal, és saját magán röhögött. Egész jó hangulatban voltunk, és az egyik csajnak sikerült rávennie a Memory zenekart, hogy énekeljenek valamit. Nekem pedig azonnal görcsbe rándult a gyomrom, amikor Zoli nevetve felállt mellőlem, majd érdeklődve rám pillantott, miközben kezével a lábam előtt tartott gitártokra bökött.
Nem akartam ma fellépni, de mégis kihoztam magammal a gitárom. Nem szerettem, ha mások játszottak rajta, de kivételesen odaadtam neki.
Nehezen ugyan, de bólintottam, ő pedig óvatosan kivette a tokból a gitárt, és egy köszönömöt suttogva leült a srácok mellé.
A Memory kezdetektől fogva a természetességre, a spontaneitásra összpontosított. Mindig is azt hangsúlyozták, hogy önmagukat akarják adni, és semmiféleképp sem fognak kikerülni a komfortzónájukból. A dalaik, a stílusuk, a koncertjeik mind spontán dolgok voltak. Sosem hajszolták túl magukat, és a tehetségkutatóba sem azért mentek, hogy megnyerjék, hanem hogy kiderítsék, mennyire jók a zene világában. Bejött nekik, és végül bandaként indultak. Kezdetekben Zoli és Levi jelentkeztek volna a műsorba, de később (amikor már Zoli nem állt szóba velem) kerestek maguknak egy utolsó, harmadik tagot, így lett a Memory teljes a harmadik fővel, Petivel. Az X-Faktor nézőközönsége végig kitartott mellettük, de a műsort végül nem ők nyerték. Ha jól tudom, csak pár szavazaton múlott az egész.
Igen, néztem a műsort. Végig akartam nézni, amit kettőnknek képzelt el, végig akartam nézni, hogy büszke lehessek rá. Csak akkor még fogalmam sem volt a média hazugságairól. Hetekkel később úgy a vége előtt pár adással, egy cikket láttam meg róla, és egy a versenyben szereplő lányról. Akkor volt az első pánikrohamom. Anyáék egyszerűen nem is tudták elképzelni, mi lehet velem. Végül csak akkor tudtam lenyugodni, amikor egy nyugtatót kényszerítettek le a torkomon. Egészen másnap egyig aludtam. Nem zavart meg senki és semmi, én pedig kellőképpen gyászoltam az egykori énemet. Akkor már sejtettem, hogy sosem lehetek többet önmagam.
Felkaptam a kamerámat, és elindítottam felvétel gombot, hogy megörökítsem ezt a pillanatot, miközben hamis mosolyt varázsoltam az arcomra. Sejtelmem sem volt arról, hogy a következő pillanatban mi következik.
-Nos-szólt bele Peti a mikrofonba, miközben a saját gitárjával leült az egyik székre, mellette pedig Zoli foglalt helyet, és Levi, aki egy dobverőt forgatott a kezében-gondolom nem mindenki hallotta még az új számunkat. Tegnap jött ki, de még a YouTube-ra hivatalosan csak ma kerül fel. Úgyhogy mit szólnátok, ha elénekelnénk az Álom című dalt?
Hangos taps és ujjongás vett körül minket, a fiúk pedig belekezdtek a legújabb dalukba. Lassú tempójú, különleges hangzású dal volt, aminek a hangszerelése is tökéletes volt. Sejtettem, hogy a dalt Zoli írhatta, hiszen régen is nagyon sok dalt írt, legtöbbször még órákon is azokat firkálgatta a füzetébe, a végére pedig valami egészen elképesztőt hozott össze. Nem is volt ez máshogy most sem.
-Emlékszem a pillanatra,/ Az ölelő karjaidra,/A csendes szavaidra,/ A fojtott suttogásra./ Hamis szavak voltak,/ Vagy csak üres tettek?/A pillanatok csak álmok lettek-énekelte Peti, miközben a gitárját pengette. Aztán együtt énekelték a refrént.
-Csupán álom volt minden?/Amikor ott voltunk a kertben?/Csupán álom volt a reggel?/Amikor melletted keltem fel?/Nem vagy itt velem/ Álom volt, mégis elhittem.
A dalt visszafojtott lélegzettel figyelték a többiek, közben én köpni nyelni nem tudtam. Azt sem tudtam, mit kellene csinálnom. Üljek itt, és vegyem őket, vagy tegyem le a kamerát, és hagyjam a fenébe a felvételt. De a második erősebb volt, és a kamerát továbbra is tartva a kis ablakon keresztül figyeltem a srácokat. És akkor olyan dolgok történtek velem, amire egyáltalán nem számítottam. Az első az volt, hogy Marci helyet foglalt mögém. Egyetlen pillanatra vettem észre, de nem is foglalkoztam vele többet. A másik, hogy ezt nemcsak én vettem észre, hanem úgy néz ki Zoli is. Dühös tekintettel pillantott a hozzám közel ülő Marcira, és ha szemmel lehetett volna ölni, akkor a srác már rég halott lett volna, vagy legalábbis lenne egy-két monokli rajta. Csakhogy én ezt egyáltalán nem értettem. Nem voltunk jóba Zolival, nem jártunk tényleg együtt, mégis úgy viselkedett, mint egy oroszlán, aki a területére vigyáz. Fogalmam sincs mi baja, mondjuk lehet csak jól akarja játszani a szerepét.
Zoli a következő versszaknál rám pillantott, és nekem énekelte a dal következő sorait.
-Emlékszem a szemeidre,/ Bennük a sós könnyekre,/ Az eltöltött estéinkre/ A meleg kezeidre./ Hamis szavak voltak,/ Vagy csak üres tettek?/ Az emlékek csak álmok lettek.
A szívem nagyot dobbant, amikor továbbra sem vette le rólam a szemét. Vajon mit akarhat? Mi történik? Mire gondol?
Gyönyörű tekintete az enyémbe fúródott, és látszódott a rajta a játékosság, bár próbálta teljes szívéből énekelni a dalt, a gondolatati mégis elkalandoztak. Ismertem már annyira, hogy tudjam, tervez valamit.
De akkor még nem sejtettem semmit.
-Egy pillantás, egy érintés,/ Száz szó, ezernyi kérdés,/ Tán ez is álom volt?-énekelték együtt, majd a refrénnel folytatták.
Amikor a dalt befejezték, a táborban kitört a taps és az ujjongás, óriási sikere lett az előadásuknak, de úgy néz ki nem most volt vége a meglepetés időszakának, ugyanis a következő pillanatban Zoli odahajolt a srácokhoz, akik megvonták a vállukat, majd bólintottak. Zoli halkan megköszörülte, majd beleszólt a mikrofonba.
-Örülünk, hogy ennyire tetszett nektek ez a dal, hamarosan egy videó is felkerül, majd erről az estéről, mert Luca ha jól láttam, felvette-mosolygott rám.-Viszont ha már nála járunk. Nincs kedved énekelni egyet?
Azt hiszem, hogy egy pillanatra megállt a szívem, és a táborban többen is levegő után kaptak. Mindenki érdeklődve figyelt engem, egyedül a lányok vizslattak ideges tekintettel. Tudtam, hogy mindenki az én válaszomra várt, de képtelen voltam egyetlen hangot is kiejteni a számon. Ráadásul olyan állapotban voltam, mint aki bármikor képes lenne összeesni. Több mint három éve nem álltam színpadon, több mint három éve nem voltam képes mikrofon elé állni, több mint három éve nem énekeltem emberek előtt, és most Zoli, aki nem is ismeri az elmúlt három évemet, most mégis arra kér, hogy énekeljek?
Képtelenség.
Most komolyan? Nem is tudok normálisan énekelni, otthon tanultam, ők pedig az X-Faktorban szerepeltek, mára elismert előadók az országban, és tőlem várják, hogy előadjak valamit? Biztos, hogy nem égetem le magam. Így is lámpalázam van, ráadásul itt vannak a pánikrohamok. Mit kezdek, akkor ha rosszul leszek? Nem rohanhatok el. De közben annyira szeretnék újra énekelni, annyira szeretnék újra fellépni. Vajon újra ki bírnék állni? Nem biztos, hogy menne. Biztos megint elrontanám, és csak leégetném magam itt mindenki előtt...
A légzésem eközben folyamatosan felgyorsult, és pillanatok alatt eldöntöttem, hogy ideje elmennem innen, de mielőtt elmenekülhettem volna, Zoli felém lépett, kezét felém tartva. A tömeg egy emberként hajolt felénk, hogy jobban halhassa a beszélgetésünket.
-Gyere, énekeljünk együtt úgy, mint régen-mosolygott.-Tudod, mint amikor a szobádban voltunk, egy gitárral a kezünkben, semmilyen alap nélkül.
Akkor és ott, láttam a régi énjét, azt, aki minden feltétel nélkül kiállna az igazság mellett, és aki sosem lenne olyan bunkó, mint ő mostanában. És én hülye valamiért, nem tudom talán a megnyugtató mosolya vagy a vidámságtól csillogó tekintete, vagy csak az arcáról érzékelhető határozottság ösztönzött arra, hogy a következő pillanatban összekulcsoljam a kezem Zolival. Ő pedig csak elmosolyodott, és leültetett maguk mellé. Így kerültem én Levi és Zoli közé egy kicsi székre. Fogalmam sem volt, hogy miért, fogalmam sem volt, hogyan, de szerettem volna visszanyerni az önbizalmam, és az úgy néz ki, Szántó Zoli kezében volt, egyedül miatta akartam bevállalni ezt az egészet.
Segítségért oldalra pillantottam, hogy mégis milyen dalt fogunk énekelni. Zoli arcán mégis játékos mosoly volt, mintha már előre tudna valamit. Aztán a mikrofonhoz hajolt.
-Gondolom mindannyian ismeritek a Maroon 5 Moves like Jagger című számát?-kérdezte, mire mindenki hangosan tapsolni kezdett, én pedig elvörösödve a kezembe temettem az arcomat.-Nos igen, a Moves like Jaggert Lucával már kívülről fújtuk, de már annyira, hogy akárhányszor egy buliban leadták, mi üvöltve énekeltük a terem közepén. Mit szólnátok, ha ma ezt énekelnénk el nektek?
És mi énekeltük.
Először alig mertem belekezdeni a dalba, de aztán belenéztem Zoli tekintetébe, és olyan elemi erő indult meg bennem, mint amilyet régen éreztem. Halkan kezdtem énekelni, szinte még alig hallhatóan, de aztán egyre jobban belejöttem. Nem néztem másfelé, csakis Zolira koncentráltam, belevesztem kék szemeibe. Akkor még nem is sejtettem, hogy ő lesz az, aki megment.
A dal közepénél elszakítottam a tekintetem, és a barátnőimre néztem, akik közben állva tapsoltak nekünk. Bátorító mosollyal, és feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy nagyon jók vagyunk. Én pedig újra belevesztem a dalba, figyeltem, ahogy az emberek tapsoltak nekünk, és ütemre mozogtak, sőt volt egy-két srác, aki táncolni kezdett a dalra. Eszméletlen jók voltak, én pedig újra élvezhettem. A pszichológus utólag azt mondta erről az estéről, hogy a hirtelen jött bátorságom onnan származott, hogy a dal egy kedves és jó emlékhez köthető, így arra az időkre gondoltam, amikor még minden rendben volt, és ez volt, ami megnyugtatott. Hittem neki.
A többiek állva tapsoltak minket, az arcomon pedig akaratlanul is végiggördült egy könnycsepp. Akkor rájöttem, hogy nem a tömeg okoz pánikrohamot, hanem a félelem attól, hogy nehogy kinevessenek. És attól, hogy elhagyjanak. Zoli elhagyott, és ezzel indította el a lavinát bennem. De most már láttam esélyt arra, hogy újra színpadra állhassak ilyen hosszú idő után...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése