IX.fejezet-A pletyka terjed

Sziasztok gimiseim!

Igen, tudom, késtem. De az utolsó hétre beteg lettem, belázasodtam, teljesen elment a hangom, és nagyon rosszul éreztem magam. Tényleg ne haragudjatok...

A történettel kapcsolatban lenne egy kis mondanivalóm. Sajnos Luca és Zoli története is a vége felé közeledik, és valahogy le kell zárnom ezt is. Tehát úgy tervezem, hogy még 3 rész és vége van a történetnek.

De szaporítom tovább a szót, itt a 9. fejezet.

Valahogy mindig is tudtam, hogy a szerelem az elkerül engem. Nem voltak rendes kapcsolatom, sőt futókapcsolataim se. Egyedül voltam, magányos. Mégis volt valaki, aki a kezdetektől fogva velem maradt, a szívem legmélyén. Ez volt Ő. Az élet ugyan elválasztott minket a hülyeségeink miatt, de a szívem mindig is őt tartotta a legfontosabbnak az életemben.

És most minden áron vissza akarta kapni őt.

A vihar már egyre jobban közeledett felénk. Mire visszaértünk, az eső szakadni kezdett, a távolban pedig már hallani lehetett a villámok utáni dörgéseket. Szaladnunk kellett, hogy elérjünk a házig, miközben körbe ölelt minket az eső illata.

A lányok sikítozva rohantak keresztül a táboron, hogy elérjék a saját faházaikat. Sejtettem, hogy ezek a lányok, amint beérnek átöltöznek és beszélgetni kezdenek egymással, de én csak arra vágytam, hogy egy jó meleg tea kíséretében az ágyamban feküdhessek. Ahhoz képest, hogy mi messzebbről jöttünk, nagyon hamar beértünk a házba, és nevetve csaptuk be magunk mögött az ajtót.

Nem tudom, de hangosan nevettünk, és ez nem olyan volt, mint a többi. Őszinte igazi, öblös nevetés volt, amely a szíve mélyéről jött. Az összes frusztráció és stressz kijött rajtunk, és önfeledten nevettünk szinte a semmin. De aztán megláttuk egymás haját és arcát, és csak még hangosabban kezdtünk röhögni. Körülbelül ez ment úgy három percig, aztán csak mosolyogva álltunk egymás mellett.

Megbabonázva figyeltük egymást. Olyanok voltunk, mint a mágnes ellentétes pólusai, vonzottuk egymást. Először úgy tűnt egyikünk sem akar elmozdulni, álltunk mozdulatlanul, némán, miközben az eső szüntelenül verte az ablakokat. A kinti világ sötétbe borult, és még a villany ellenére is a padlóra vetült a villámok fénye. Még messze volt a vihar, a dörgések is messziről hallatszottak, de én már akkor kezdtem egy kicsit félni.

Kiskorom óta féltem a vihartól. Kezdetben imádtam a fényes, cikkcakkos villámokat figyelni az ablakon keresztül, de amikor 8 évesen az egyik rokonunkba belecsapott a villám, és majdnem meghalt, nagyon megutáltam a viharokat. Azóta nem bírok aludni, ha vihar van a közelben.

Egy nagy dörgés alkalmával elfordítottam a fejemet a Zoliétól, majd bementem a hálóba. Egyetlen szó nélkül követett, majd levágta magát az ágyára, onnan figyelt engem, ahogy teszek-veszek. Pirosas pír szökött az arcomba, amikor előkerült az egyik bugyim a bőröndömből, amit azon nyomban vissza is dobtam a többi közé, miután felemeltem.

Zoli hangosan nevetve temette a kezébe az arcát.

-Most komolyan? Láttam már ilyet, Luca-mondta.

-Lehet, de az nem az enyém volt. Most pedig, ha lehet fordulj el, mert át szeretnék öltözni.

-Miért nem mész ki a fürdőbe?-kérdezte értetlenül. Na valami nagyon jó indokot találj ki, Luca!

-Nem mondta még neked anyukád, hogy víz közelébe ilyenkor nem szabad menni? Mert könnyen megcsaphat az áram.

-De hát nem is érnél vízhez-állt ki a maga igaza mellett, de miután a következő pillanatban rákiáltottam, megadva magát, elfordult felemelt kezekkel. Figyeltem rá, hogy megfordul-e, de úgy néz ki kivételesen úriember volt.

Egy perccel később rövid pizsamámban feküdtem az ágyamban, nyakig betakarózva, miközben a szél eszeveszettül csavarta a fák ágait, az eső szakadatlanul zúdult lefelé, a villámlások és a dörgések szüntelenül folytatódtak. Ítélet idő volt, ami miatt én nagyon féltem. Utáltam a viharokat, féltem tőlük és most még rosszabbul éreztem magam, hiszen az ablak melletti ágyat választottam. Nem jött össze.

Idegesen próbáltam minél messzebb feküdni az ablaktól, de már így is szinte az ágy szélén feküdtem. Minden egyes dörgésnél összerezzentem, és a fejemre húztam a takarót. Egyáltalán nem akartam most itt lenne, és vadul átkoztam magam, amiért nem a másik ágyat választottam a tábor elején. Gondolnom kellett volna arra az igen logikus dologra, hogy a Balatonon vagyunk, víz közelében, ahol a viharok is nagyobbak.

Éljek én!

A következő percben egy hatalmas csattanás jelezte, hogy egy villám belecsapott valamibe a közelben. Annyira megijedtem, hogy észre sem vettem, de máris a sarokban ültem a fejemet a térdemre hajtva. Némán sírtam, miközben annyira reszkettem, mint eddig még soha.

Ekkor halk reccsenő hangra kaptam fel egy pillanatra a fejem. Elindult felém, miközben ügyelt arra, hogy ne ijesszen meg, pedig ha tudta volna, hogy megnyugtat a jelenléte. A lába alig érintette a padlót, és mikor elért hozzám, leguggolt elém, és azzal a kék tekintettel belenézett a szemembe. A sötétben ugyan annyira nem láttam, mégis a kinti halvány fény még kellőképpen megvilágította gyönyörű arcát ahhoz, hogy megpillanthassam a homlokán lévő aggodalmas ráncokat.

-Még mindig félsz a viharoktól, ugye?-kérdezte halkan, miközben én a sarokban kuporogtam. Lassan bólintottam a következő pillanatban már a térdem alá nyúlt, a másik kezével pedig a hátamat támasztotta meg. Nem tiltakoztam, amikor leült velem az ágyára, és a kezei között ringatott. Karjai mentőövként simultak a derekamra, miközben az ölében ültem. Ketten voltunk a világ ellen.

Hirtelen minden előtérbe került, féltettem őt, és féltettem magamat. Ha a nyár végén újra elmegy, és megint nem találkozunk, akkor én újból összetörnék, és fogalmam sincs, hogy képes lennék-e arra, hogy vigyázzak a szívemre. Ketten voltunk, akik harcoltunk az érzéseink ellen, és meglepő módon hittem abban, hogy talán még van valami esély kettőnknek. A következő pillanatban lettem teljesen pesszimista.

Mégis hogy képzelhetem azt, hogy minden rendben? Semmi sincs rendben. Még itt van, de hamarosan ő is el fog tűnni, kilép az életemből. Ez az egész színjáték megint közelebb hozott minket egymáshoz, ami nem éppen a legjobb volt ilyen szempontból. Az én részemről csak még erősebbé fonódott a múltban létrejött szál közöttünk. Mi lesz velem, ha elmegy? Újból kezdődik az őrület elejéről?

Kezei végigsimítottak a hátamon le egészen a gerincemig, majd fel és vissza le. Hirtelen csak rá tudtam figyelni, az összes hangot kizártam magam körül. Megnyugtatóak voltak ezek az érintések, amely következtében végtelen nyugodtság árasztott el. Egy perccel ezelőtt még ki akartam szabadulni a kezei közül, utána pedig csak feküdtem ott mellette végtelen higgadtsággal és nyugalomban, és semmi az ég világon nem érdekelt. Nem érdekelt a "hírneve", nem érdekelt a Memory, nem érdekelt a múlt, nem érdekeltek az újságok, nem érdekeltek a rajongók... Engem csak Szántó Zoltán érdekelt, aki velem egy faluban született, együtt járt velem iskolába és a legjobb barátom volt évekig.

Ő érdekelt.

Hirtelen halkan felnevetett, mire kérdőn pillantottam fel rá.

-Mi ilyen vicces?-kérdeztem.

-Csak az, hogy régen is ilyen voltál. Mindig így feküdtünk az ágyadon, ha nálad aludtam, és mindig átkaroltak, ha féltél a viharban. Most is úgy érzem magam, mintha a múltban lennénk.

-Bárcsak ott lennénk...-suttogtam behunyt szemmel. Elhatározásomat arról, hogy elmondok neki mindent, nem akartam megszegni, ezért kicsit hátrébb húzódtam az ágyon. Behunyt szemekkel feküdtem, bár a karja már csak lazán fogta körül a csípőmet. Mély levegő, Luca!-suttogtam magamnak.

Pár perc hallgatás után megszólalt.

-Emlékszel, amikor kiskorunkban a játszótéren találkoztunk?-kérdezte.-Azóta folyamatosan arról álmodtam, hogy nekünk egyszer muszáj lesz együtt írnunk egy dalt. Akkor kezdtem igazán szeretni a zenét, miattad lettem az, aki most vagyok. Amikor jelentkeztünk az X-Faktorba, veled és a srácokkal együtt akartam indulni, de tudtam, hogy te nem illenél ebbe a világba, te nem viselnéd el a médiát, a kritikát. Így is annyit ostromoztad már akkor is magad, hogy nem engedhettem, hogy bele kerülj ebbe az egész katyvaszba. Ezért nem kértelek meg, hogy gyere velem, de fontosnak tartottam, hogy elköszönjek tőled. Úgy éreztem, hogy ezt még meg kell tennem, de akkor csúnyán összevesztünk és azóta nem is igazi beszéltünk.

-Nem beszéltünk, mert azt hittem, hogy haragszol rám-mondtam idegesen.

-Miért hiszed/hitted, hogy haragszom rád?

-Hát azokért, amiket akkor mondtam.

-Sosem haragudtam rád-suttogta közelebb húzva magához.-Inkább neked kellett volna haragudnod, amiért úgy viselkedtem az utolsó napon. Több százszor próbáltalak felhívni, de végül mindig kinyomtam, mert nem tudtam mit szólnál hozzá. Nem akartalak még jobban magamra haragítani. Azt akartam, hogy örülj neki, ha felhívlak, de tudtam, hogy ezek után nem biztos, hogy ez összejönne.

-Örültem volna neki-mondtam könnyes szemmel.-Úgy hiányoztál nekem, mint eddig senki más. Ne tudd meg, mennyire hiányzott, hogy veled lehessek, hogy melletted legyek.

-Pedig jobb lenne, ha nem ismernéd azt az énem, aki most vagyok...

-Miért?-ültem fel hirtelen.

-Mert nem vagyok már jófiú, csak úgy nézek ki, mintha az lennék.

-Jaj, ne csináld ezt. Ezen a héten végig láttam azt a fiút, aki a legjobb barátom volt. Elég furcsa, hogy hirtelen képtelen vagy beismerni, hogy valamiért újra önmagad vagy...-mondtam, majd visszahajtottam a fejem a mellkasára, és behunyt szemekkel vártam, hogy belesüppedhessek a megnyugtató álomba. Azonban a testem életre kelt, amikor Zoli keze a derekamhoz vándorolt, majd vissza fel a gerincem mentén egészen a tarkómig. Egy pillanatra azt hittem, hogy képzelődöm, de aztán megpuszilta a homlokomat, és még erősebben magához húzott.

-Azóta vagyok újra önmagam, mióta újra bekerültél az életembe...

A szívem megállt egy pillanatra, aztán újra megállás nélkül dobogott tovább. Az arcomra egy örömteli mosoly fagyott, miközben a kezemmel apró geometriai alakzatokat rajzoltam a mellkasára. Már nem számítottak az előbb kimondott szavak, már nem számítottak a múltban történt hamis dolgok, már nem számított semmi más csak ez az egyetlen mondat.

És eközben az eső folyamatosan szakadt, villámok cikáztak az égen és mennydörgés rezegtette meg az ablakot, de mi csak egymással voltunk elfoglalva a kicsi szobában, a ki nem mondott titkokkal, amelyekre hamarosan fény fog derülni...

Szombat reggel felkelni egy kiadós zivatar, és egy hosszú nap után, fárasztó és megerőltető. Egyáltalán nem akartam felkelni az ágyból, sőt egész nap itt feküdtem volna a karjai között, de a sorsnak tervünk volt vele, sőt elég komoly tervek.

Az ajtó csapódására ébredtem, aztán már csak azt vettem észre, hogy az egyik szervezőtársam, Kitti áll a küszöbön. Kikerekedett szemekkel nézett ránk, ahogy a nyári takaró alatt egymáshoz simulva fekszünk, és még jobban bonyolította a helyzetet az, hogy rajtam nem volt csak egy vékony top, míg Zolin póló sem volt. A fenébe!

A "barátom" felült majd álmosan, mégis dühös arckifejezéssel dörgölni kezdte a szemét, hogy normálisan megpillanthassa a betolakodót. Eközben én magamra húztam a takarót, takargattam magam korán érkezett vendégünk elől, aki már is összerakott a fejében száz felé kombinációt arról miért is vagyunk egymás ágyában, miközben Zoli félmeztelen.

Nos nem tagadom, élveztem a látványt, ahogy az izmai minden egyes mozdulatánál megrándultak egy kicsit, de kissé mérges voltam, hogy valaki ilyen intim helyzetben látott minket annak ellenére, hogy nem is vagyunk egy pár.

-Tudod hogyan kell kopogni?-kérdezte komolyan Zoli a lánytól, aki lassan bólintott.-Akkor légy szíves közöld mindenkivel, aki a házunk közelébe merészkedik, hogy legyen szíves és kopogjon azon a rohadt ajtón mielőtt bejönne. Tudod, az ajtó arra van, hogy az embernek magánélete legyen, én sem nyitnám rád az ajtót, miközben éppen fürödnél..-Eltátottam a számat, miközben hallgattam az egyre magabiztosabban beszélő Zolit. Nem semmi beszélőkéje van, szegény lány meg tiszta vörös lett a szégyentől. Mondjuk igaza volt Zolinak.

-Elnézést... Én... Nagyon sajnálom, csak szerettem volna megkérdezni, hogy Fonyódra mikor indulunk.

-Mondd meg a tanároknak, hogy megy egy hajó 11:40-kor meg 12:35-kor. Azt hiszem a 11:40-sel kellene menni, ha még estére terveznek valamit-szóltam hozzá kissé kedvesebben.

-Rendben-bólintott a lány.-És tényleg nagyon sajnálom.

-Én sajnálom, hogy ilyen keményen beszéltem veled-túrt a hajába Zoli.-De a vihar miatt nem volt túl jó éjszakánk-mondta. Nem volt jó éjszakánk? De hiszen nem is nagyon hallottuk a vihart, vagy csak én voltam így ezzel? Mármint miután a karjába vett, egyáltalán nem is figyeltem arra, hogy mi történik a ház falain túl.

-Nem baj, megértem. Akkor majd később találkozunk-mondta, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan kiviharzott. Zoli visszadőlt mellém az ágyba, majd újra magához húzott, ami miatt a szívem megint a 220-at verte. Idegesen fészkelődni kezdtem a karjai között.

-Mit csinálsz?-kérdeztem.

-Aludni akarok, ha nem vennéd észre. Ha nem jött volna be ez a lány, még javában aludnék.

-Miért meddig szoktál aludni?

-Hát simán elalszok 11-ig, jobb esetben fél 12-ig-suttogja a hajamba.

-Jézusom, ennyire kifárasztanak a koncertek?-döbbentem meg.

-Dehogy-nevetett fel halkan.-Csak megtehetem, hogy alszok.

Ekkor valahogy a keze a fenekemre vándorolt, az én szívem pedig megállt egy pillanatra.

Mielőtt még bárki bármit is kombinálni kezdene, ezután nem történt semmi olyan, amit szerettem volna, ugyanis a következő pillanatban az ajtó újra kivágódott és öt kíváncsi szempár lépett be a hálónkba. Hulla jó, már csak ők hiányoztak! Most hogy fogom ebből kimagyarázni magam? Elég ciki volt így is beismerni Mr. Tökélynek, hogy félek vihartól, nem akarok megint érvelő előadást tartani a barátnőimnek, hogy megmagyarázzam az okát annak, hogy tulajdonképpen miért is fekszem ágyában, pontosabban rajta.

-Azt hiszem, jó éjszakátok lehetett-mondja Levi, miután hatalmasat füttyentett. Eközben lehuppant az ágy végébe, a lányok a másik ágyra telepedtek, a Peti meg az én oldalamra ült az ágy végébe. Zoli megfogta a fejünk alatt lévő párnát, majd hozzávágta Levihez, miközben ki sem nyitotta a szemét. Egyetlen dobással eltalálta a fiút, aki látványosan felkiáltott.

-Haver, nem verekszünk..-rázta meg a mutatóujját Levi. Hasonlított egy öreg nénire, aki éppen most dorgálta meg a kicsi unokáját.

-Ha még egy szót szólsz, esküszöm leütlek, mint egy taxiórát-húzta a fejére a takarót Zoli.

-Nem hiszem el... Szerintem jobban élvezné a kezed a finom női bőrt, mint a férfias, mégis szexi arcomat-simította meg az arcát Levi, ami miatt mindannyiunkból kiszakadt a nevetés.

-Tudod mit, haver?-kelt ki az ágyból Zoli, gyorsan kikapott a táskájából egy pólót és egy nadrágot, majd a fürdőszoba felé igyekezett.-Ha ennyire verekedni akarsz, legyen, két perc, felöltözök, és kimegyünk-viccelődött. Ezt onnan tudtam, hogy a szeme játékosan csillogott.

Gyorsan magára zárta a fürdő ajtaját, eközben Levi tovább folytatta a hülyeséget.

-Elszakadsz a kis barátnődtől?

-Kibírok egy napot nélküle-legyintettem. Nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy én is viccelődjek egy kicsit.-Tudod csak alvópárnának kell.

-Hé-kiáltott ki "megsértődve" Zoli.-Ezt még visszakapod, kicsi lány.

Kicsi lány. A régi becenevem. Még mindig emlékszik rá.

A szívem újból dobbant egy hatalmasat, és utána már nem nagyon lehetett levakarni a fejemről azt az ostoba vigyort.

Később már a kikötőben várakoztunk, amikor rádöbbentem valamire.

Nos a barátnőim szerelmi ügyeibe sosem akartam beleszólni, csakis tanácsokkal tudtam ellátni őket. Azt hiszem, jobb is volt ez így. Annának már volt egy nagyon aranyos fiú barátja, Roland, akivel nagyon jól megvoltak. Vera és Beka még mindig az igazira vártak, bár Beka mindig azt hangoztatta, hogy örül, hogy neki nincsenek ilyen szerelmi problémái, mint nekünk. Eközben Vera pedig minden áron járni akart valakivel, és azt hiszem ezt a személyt meg is találta, csakhogy ehhez mit is fog szólni az a bizonyos személy?

Vera mindig is az olyan pasikat kedvelte, akikkel jól ki tudott jönni, akikkel viccelődhetett. Nos gondolom ezért is kedvelte meg a srácot... Vicces, hogy mindig őt nézte, ha egy társaságban voltunk, sőt mellé is állt vagy ült, ha sikerült neki... De ezt miért nem vettem észre hamarabb? Miért nem jöttem rá hamarabb, hogy Zalai Levibe szerelmes az egyik legjobb barátnőm. Gondolom Mr. Tökély arca jobban érdekelt azokban a pillanatokban...

Na de térjünk vissza az eredeti témánkhoz, ami pontosan azt tárgyalja, hogyan kellene egymás karjába lökni ezt a két embert, pontosabban a barátnőmet és a majmot. Azt hiszem, hogy meg is van a megoldás, és szerintem Zoli is segíteni, csak egy probléma volt: a Memory nem marad a nyár után Debrecenben, és nemcsak az én szívem törik majd diribdarabra, hanem a barátnőmé is összetörne. Viszont tennem kellett valamit az ügyben...

A hajón a korlátoknál álltunk. Erre a kis kirándulásra csak azok jöttek, akik akartak. Nagyon sokan inkább a strandot választották, így körülbelül a több, mint 100 fős táborból csak 40 ember szállt fel a hajóra velem és Pista bával együtt.

Pont a hajó orránál álltam, és a szél belekapott a hajamba, a lányok mellettem álltak, míg a fiúk körbe-körbe járkáltak.

Néhány szerencsés utazó képet készíthetett a Memory tagjaival, sőt aláírásokat is kaptak. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy a következő percben Zoli a derekamra helyezi a kezét. Megfogta a kezemet és egy kicsit szétnyitotta, én pedig neki dőltem a mellkasának. Olyan volt ez a jelenet, mint a Titanicban. Bár azért reménykedtem benne, hogy a mi hajónk nem ütközik egy jéghegynek a negyven fokos hőség idején.

Az ujjait az enyémek közé fonta, majd átkulcsolta a kezét a mellkasomnál, és magához húzott. Lassan, kicsit dülöngélt velem jobbra-balra, miközben én fél szemmel észrevettem, ahogy a lányok szublimáltak (ez egy hosszú történet, a lényeg az ofőnk egyszer azt mondta, hogy az egyik lány szublimált, mert szinte nem lehetett megtalálni őt sehol) a közelünkből.

-Near, far, wherever you are, I believe...-énekelte halkan az ikonikus My heart will go on című dalt a Titanicból. Szerintem egyetlen ember nincs a földön, aki nem ismerné ezt a dalt, és amilyen szép, amilyen meghatóan el lehet énekelni... Olyan gyönyörű, mély érzelmek jelennek meg ebben a dalban, amelyet igazán nehéz megjelentetni egy szerelmes dalban. Bár már rongyosra hallgatott dal, és a filmet is legalább már ezerszer láttam, mégis mindig bőgök a végén.

-Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezt akarod énekelni?-viccelődtem vele.

-Hé, még kapsz ezért, meg az alvópárnáért is-fenyegetett meg, de közben a szemében felvillant a játékosság.

-Hú, de félek-emeltem fel a szemöldököm, hogy provokáljam, és ez megtörtént ugyanis a következő pillanatban hirtelen letámadta a számat. A mennyben éreztem magam, miközben szorosan magához szorított és hosszasan csókolta a számat. Ez nem olyan volt, mint az eddigi kettő, ez hevesebb volt, és az eddig érzett vágy lassan felőrölt bennünket. A kezeimet izmos vállára simítottam, miközben a szívem repesett az örömtől, hogy ilyen közel lehettem az imádott sráchoz.

Úgy estünk egymásnak, mint akik ki vannak éhezve egymásra, de lassan be kellett vallanom, hogy ez volt a helyzet. Mindketten alig bírtuk visszafogni magunkat, éreztem a mozdulatainkon, az egyre visszafogottabb csókjaink és érintéseinken. Aztán valahogy mégis szétváltunk, bár nagyon nehezen tettük meg, de nem a négy fal között voltunk, egy hajón, nagy sok ember előtt.

Ezzel a bizonyos csókkal indítottuk el a #lucazolicsók trendet a magyar felhasználók között a közösségi szolgálaton. Ugyanis egy szemfüles rajongó véletlenül lefényképezte a mi kis... Khmm... Szerintem ez több volt csóknál. Na mindegy, készített egy képet, majd feltolta Twitterre, ahonnan átkerült Facebookra, majd tovább és tovább...

Fonyódra percek alatt átértünk, és hihetetlenül gyorsan le is szálltunk a hajóról. Hát mit ne mondjak, nem volt nagy durranás... Persze, a kilátás gyönyörű volt, de mindenhol csak boltokat láttunk, semmilyen különleges helyet.

Zolival kézen fogva sétálgattunk, és most egyáltalán nem zavart, sőt jól éreztem magam. Járkáltunk, beszélgettünk, miközben a többiek is hozzá-hozzászóltak a beszélgetésünkhöz, és a végére-amikor már leültünk-az egész kiránduló gárda velünk együtt nevetett, köztük Pista bá is nagy kedvvel hahotázott. Meglepően jó kedvűek voltunk, és úgy tűnt semmi nem ronthatja el a kedvünket.

Eközben én figyeltem. Zoli mozdulatait, érintéseit, a szája mozgását, és a tetteit. Az apró puszikról a homlokomon nem tudtam, hogy valódiak vagy megint csak a világnak játssza magát. Valahogy sohasem tudhattam, mégis mikor lenne igazi az, ami kettőnk között lehet. Lehetne ez kezdet vagy vég? Vagy ez is csak egy kellemes napokkal teli időszak mielőtt a világ körülöttünk búskomorrá nem válik? Vajon a kocka most nekem fog kedvezni, nyerek majd a játékban vagy nincs folytatás?

Felálltam a padról, és elnézést kérve elsétáltam a Balaton partjáig, és nyugodt szemekkel pásztáztam végig a víz felszínét. Javában sütött a nap, és égette a bőrömet. Eközben az arcom folyamatosan kezdett pirosodni.

A múltban ugyan követtem el hibákat, nem is keveset, de most jól akartam csinálni. A Marcival való kapcsolatomat tisztességesen lezárni, aztán tisztázni a dolgokat Zolival, és bevallani mindenkinek a féltve őrzött titkomat, hogy szeretem őt. Rémület töltött el ennek a gondolatától is, de nem volt már menekvés. Nyakig voltam a pácban, színt kellett vallanom, és azt hiszem, nemcsak nekem. A titkainknak ki kellett derülnie ahhoz, hogy végre minden puzzle darab a helyére kerüljön, és azt hiszem, hogy most már kezdem érteni, miért is mondják azt, hogy jobb az igazságot tudni még, ha fáj is. Tudni akartam, mit érez irántam Zoli, szembesítenem kellett a múltunkkal. Bár sejtettem, hogy a barát szó fog kicsúszni a száján, de mégis volt bennem egy cseppnyi remény a boldog heppi endre.

Túl naiv vagyok? Lehet. De amikor az ember szerelmes, előtte nincs akadály.

Márpedig én szerelmes voltam-fordultam meg mosolyogva. A következő pillanatban már csak annyit vettem észre, ahogy Levi, Peti, Zoli és a lányok felém rohannak, és eszeveszetten vigyorognak, miközben Pista bá a csoportra próbált figyelni. Először fogalmam sem volt, mi történt, aztán megláttam néhány lányt, akik eszeveszetten rohantak a fiúk után. Gondolom, ők az a bolond rajongók, akik tényleg megőrülnek, ha találkoznak az imádottjukkal.

Zoli nevetve megragadta a kezemet, majd maga után húzva rángatott el. Vihogtam, miközben a beszaladtunk az egyik üzletbe, gyorsan leültünk egy asztalhoz, és minden létező módon megpróbáltuk eltakarni magunkat az utánunk beszaladó tinilányok elől. Megpróbáltam a legtermészetesebben magam előtt tartani egy újságot, miközben arra vártunk, hogy üldözőink elmenjenek. Egy perccel később kirohantak az üzletből.

A többiekkel együtt belőlem is kitört a visszafojtott röhögés, és egyszerre fejeztük be az álca tevékenységünket. Meglepő módon Zoli felém hajolt, majd magához ölelt, de valahogy egyikünk sem foglalkozott ezzel, csak élveztük a pillanatot.

Nos így kerültünk fel a netre, és beszámoltak csodálatos napunkról. A lány, aki reggel a szobánkba rontott, valószínűleg elújságolta a tábori társainak azt, hogy hogyan talált ránk, ami valahogy tovább terjedt az interneten, és máris mindenki azt találgatta, hogy mennyire komoly is köztünk ez a „kapcsolat”. Ez volt az egyik, majd következtek a Fonyódi utazásunk apróbb részletei...

Kit érdekeltek volna ezek a cikkek? Senkit. Se engem, se Zolit.

Csakhogy a történet itt még nem ért véget...