Sziasztok, gimiseim! :)
Nos... Sajnos lassan vége lesz ennek a történetnek is. Igen, tudom, hogy nem tartott sokáig ez a történet sem, de lassan Luca és Zoli története is befejeződik.
Most következzen az a rész, amiben végre megismerjük Marci érzéseit, valamint Zoli és Luca kibékülése is alakulni kezd.
Jó olvasást!
xoxo Sky :*
Amikor bevallod magadnak a legféltettebb titkaid, és elismered a hibáid a barátnőid előtt, akkor őszintén megváltozik az életed. Megkönnyebbülsz, és olyan, mintha lekerülne rólad az évek alatt rád aggatott mázsás súlyok tömege. Hihetetlen, hogy mennyire könnyen tudsz döntést hozni, milyen könnyen tudsz elfogadni dolgokat és milyen könnyen rádöbbensz néhány dologra.
A fa alatt feküdtem a fűben és felnéztem a magas fa lombkoronájára.
Most hogy valaki tudta, hogy mit mondtam abban a gyenge pillanatomban, megkönnyebbültem, hogy nem egyedül kell tovább vinnem ezt a keserves terhet. A sírással minden fájdalom távozott a lelkemből, minden egyes könnycsepp után egy-egy fájdalmas titoktól megszabadultam.
Miután Zoli annak idején elhagyott a szavaim után, élni se lett volna kedvem. Másnap próbáltam beszélni vele, de nem hallgatott meg, később állítólag a haverjai előtt beégetett (azt hazudta, hogy a régi sulimban fogszabályzós voltam, és hogy az egyik bál alkalmával elestem a saját lábamban és ráestem az üdítőkkel és szendvicsekkel teli asztalra, ami miatt minden pasi elkerült aznap este; ez persze nem is volt igaz), mégsem árult el teljesen. Minden titkomat pontosan ismerte, de azt sosem mondta volna el senkinek. Nem beszéltünk többet, és Levi sem állt többé mellettem. Egyedül maradtam, pontosabban akkor találtam rá a lányokra. Én lettem a liba, aki kidobta Szántó Zolit, és sokan bántottak emiatt. Akik nem utáltak, azok érdekbarátként akartak mellettem lenni. Egyedül a lányok voltak azok, akik megvédtek.
Egyszer megpróbált az egyik srác elbuktatni, de lányok mellettem termettek, és segítettek megtartanom az egyensúlyom. Így lettünk a legjobb barátok, és meglepően jól éreztem magam mellettük. Addig sosem voltam barátkozós típus, de akkor örültem, hogy végül mellettem maradtak. Pedig mennyiszer kellett már foglalkozniuk az én problémáimmal...
-Most mit fogsz tenni? Mármint az a srác elég bunkón viselkedik most-mondta Anna.
-Hát ez egy nagyon jó kérdés, ugyanis történt egy kis dolog, miután eltűntünk...-suttogtam.
-Ugye nem... Mondd, hogy nem a csónakban csináltátok?-tátotta el a száját Vera, mire kikerekedett szemekkel kaptam rá a tekintetem.
-Nem abban csináltuk. Jézusom, Vera, ne gondolj ennyire rosszra, csak csókolóztunk-motyogtam felháborodottan.
-Megnyugodtam-sóhajtott.-Az őrültség lett volna, mondjuk a csók is az szerintem.
-Szerintem is. Ezért akartam abbahagyni ezt az őrült álbarátnős játékot, de nem engedi. Valami van, ami miatt nem engedi.
-Talán mert egy diliházba való őrült?-forgatta meg a szemét Beka, mire mindannyian felnevettünk.-Most miért? Idióta az a gyerek. Még kívülállóként is észre kellett volna vennie régen, hogy szerelmes vagy belé. Ez olyan egyértelmű volt, hogy te meg ő összeilletettek. De ez a gyerek még most is olyan vak...
-Tudom-mondtam halkan.-Amúgy sajnálom, hogy nem mondtam el, csak erről elég nehezen beszéltem még most is. Mindenkinek azt mondtam, hogy azért vesztünk össze, mert közölte velem, hogy bár a legjobb barátja vagyok, ne menjek el a meghallgatásra. Mindenki így ismerte a történetet, köztük ti is, de ennél azért sokkal több történt.
-Tudjuk, hogy számodra nagyon fontos-szorította meg a kezem Anna.-Örülünk, hogy végre el tudtad mondani valakinek, és mi mindig támogatunk téged. Bármi történjék is.
-Igen-bólintott Vera.-Mindig ott leszünk neked.
-Köszönöm-öleltem meg őket. Egy pár percig csak feküdtünk, és az eget bámultuk, de aztán Beka felült, és a homlokát ráncolva nézett ránk.
-De egy valamit még mindig nem értek. Hogy Marci miért ment bele abba a fogadásba...
-Nem tudom-vontam meg a vállam.-De talán beszélek még vele utoljára ma. Egyszer úgyis el kell magyaráznia, hogy mit, miért tett. Talán itt az ideje, hogy bevalljon mindent, ha már egyszer megpróbálta-álltam fel, majd leporoltam magam.-Tartsátok fel Zoliékat, én megyek beszélek Marcival.
-Hajrá-mosolygott rám Beka bátorítóan, és a többiek is rám vigyorogtak, és pár bátorító szót kiáltottak utánam. Lassan indultam az út felé, közben észrevettem, ahogy Zoli tekintete az arcomra vándorolt, majd meg is állapodott rajtam. Végig követett a szemével, és én sem rántottam el a fejem, amikor elmentem mellette.
Egyértelmű volt, hogy a csónakban valami történt köztünk. Valami, amitől úgy éreztem el kellene mondanom neki az igazat, és bevallani mindent, de vajon ez lenne a helyes megoldás? Be kellene vallanom a volt legjobb barátomnak, hogy ő okozta a változást bennem azzal, hogy össze törte a szívem? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Ismerem már annyira, hogy saját magát hibáztatná, de ő nem tudott semmiről, nem ő okozta a problémámat, hanem én. Én szerettem belé, én nem vallottam be, viselnem kell a következményeket.
Kiértem a központnál lévő úthoz, és rögtön meg is pillantottam Marcit. Éppen egy dobozt cipelt be a nagy terembe, amiben különféle szalagok, és díszítések voltak. Azt hiszem ezek a péntek esti diszkóhoz kellenek, amire én nem megyek. Mindenki tudja rólam, hogy a diszkó nem az én világom, ezért én holnap szépen lemegyek a kikötőbe. Sőt engedélyem is van rá, hogy megnézhessem, mikor indul hajó Fonyódra.
Marci bevitte a nagy terembe a cuccot, én pedig minden erőmet összegyűjtve beléptem mögötte az ajtón. Közömbös arcot erőltettem magamra, miközben a fejemben egy pici hang azt kiáltozta, hogy most azonnal forduljak meg, és menjek vissza a lányokhoz. Már-már rá is vettem magam, hogy kiszaladjak onnan, de a következő pillanatban Marci felállt, és megpillantott.
Egész testében megdermedt, eltátotta a száját, a szeme kikerekedett, és csodálkozva nézett végig rajtam. El sem hitte, hogy ott vagyok és őszintén szólva én sem nagyon hittem el, hogy most újra beszélek vele. Csak sajnos mindenki tudja mennyire ragaszkodok a dolgokhoz, tárgyakhoz, emlékekhez, emberekhez. Ezeket sosem vagyok képes elengedni, mert ezek tartanak életben, ezek miatt kelek fel még mindig reggel, és ezek miatt viselem el a keserves napokat. Ezek a dolgok a mentsváraim...
Régen, mélyen belül sokkal erősebb voltam, de most egyetlen szó is képes volt lerombolni az összes bátorságomat. Megannyi dologban hinni, aztán egy csapásra elveszíteni... Nem a legjobb érzés, sőt pusztít, éget, kínoz... Annak idején elrontottam egy csodás barátságot, egy másikat nem akarok tönkretenni. Itt az ideje, hogy ésszerűen cselekedjek.
Közelebb léptem Marcihoz, majd belenéztem a szemébe.
-Azt hiszem, most talán készen állok arra, meghallgassalak. De egy esélyed van, és jó indokot hozz fel erre az egészre-mondtam, és a mellkasomon keresztbe fontam a kezem. Marci egy ideig figyelt, mint aki nem hisz a szemeinek, majd megrázta a fejét, és újból rám pillantott.
-Most tényleg meghallgatsz vagy csak viccelődsz?-kérdezte halkan.
-Nem, nem hallgatlak... Azért állok már vagy itt öt perce némán, mert nem akarlak meghallgatni. Az észjárásod elég lassú.
Egy kicsit meglepődött a szavaimon, majd keserűen felnevetett. Egy pillanattal később leült a mögötte lévő hangfalra, és idegesen beletúrt a hajába. Én csak vártam, úgy gondoltam, hogy neki is nehéz az ilyen dolgokat bevallani, ezért inkább nem sürgettem. Aztán egy perc múlva kék szeme az arcomra vándorolt és belekezdett.
-Gondolom, ismered az érzést, amikor a haveri társaságodból csak te lógsz ki. Mesélted, hogy régen is így éreztél, de mára ez elmúlt. Ez nálam a gimi kezdete óta tart, és mai napig nem bírtam kibújni ez alól a megkülönböztetés alól.
-De ennek mi köze hozzám? Mi köze a fogadáshoz?-kérdeztem értetlenül.
-Mert így bekerülhettem volna a menők közé, legalább így volt egy kicsi előnyöm a többiekhez képest.
-Vagyis az, hogy jóba lettél velem és megpróbáltál úgymond elcsábítani, népszerűvé tett az osztályodban? De miért pont engem? Rajtam kívül annyi népszerű lány van a suliban-meredtem magam elé.
-Igen, de sokszor vannak ilyen fogadások, és most téged, a csendes lányt tűztek ki célul. Felajánlották mindenkinek a fogadást, de senki nem akarta bevállalni. Azt mondták, veszett ügy, hogy valaki téged meghódítson. De mindig is olyan ember voltam, aki a lehetetlent akarta megkapni, megcsinálni. Bevállaltam.
Felháborodva álltam fel.
-Nem vagyok valami tárgy, akit bárki megkaphat. Élő ember vagyok, akinek vannak érzései.
-Tudom, tudom, és sajnálom. Igen, én hülye fogadtam Dáviddal, hogy el tudlak-e csábítani, de amikor kezdtünk egyre jobban közelebb kerülni egymáshoz, beszéltem vele és lefújtam az egészet. Vagyis csak fújtam volna, ugyanis Dávid nem ment bele. Egy csókot akart bizonyítéknak, miután azt hazudtam, hogy elcsábítottalak, de képtelen voltam megtenni. Először jó bulinak tűnt, de aztán egyre rosszabb lett az egész, és már nem akartam részt venni a kis játszmáikban.
-De akkor ezt miért nem mondtad el nekem?
-El akartam. Emlékszel amikor el akartalak hívni randizni? Ott akartam elmondani neked, de nemet mondtál, én meg teljesen felidegesítettem magam. A tábor első napján meg jött az a seggfej...
-Annak a seggfejnek van neve is-mondtam dühösen.-Zolinak hívják.
-Mindegy, a lényeg, hogy utána nem kerestelek, mert megbántottnak éreztem magam, miután nem voltál hajlandó elmondani nekem, hogy van barátod, miközben bennem még élt a remény, hogy egyszer talán te meg én... A fogadást pedig el akartam mondani a múltkor a strandon, de már késő volt ahhoz, hogy bármit is elmondhassak, hiszen elutasítottál-mondta.-Most már tudod az egészet. Te döntöd el, hogy megbocsájtasz-e nekem. Hiba volt igent mondanom a fogadásra, de akkor most nem ismernélek. És bármi történik is majd, tudd, hogy szeretlek-suttogta szomorkás mosollyal, majd közelebb lépett hozzám, egy csókot nyomott a homlokomra, majd lenézett rám. Elakadt lélegzettel pillantottam rá.-Egy valamit kérek még tőled. Hogy ha utoljára is, de hadd csókoljalak meg-suttogta, majd reménykedve pillantott rám.
Lassan bólintottam, ő pedig megkönnyebbülve hajolt le hozzám. Egyetlen apró csókot nyomott a számra, majd elhúzódott. Nem volt olyan, mint Zolival, nem éreztem a szikrákat, de kellemes volt. Ráadásul a könnyek végigszaladtak az arcomon, egészen le a mellkasomig, és szaggatottan vettem a levegőt. Akkor jött rám a sírás igazán, amikor kilépett az ajtón, becsukta maga után az ajtót, és egy pillanatra láthattam azt is, ahogy Zoli dühösen elindul valahová. Utána akartam sietni, de a lábam a földbe gyökerezett.
Összeroskadva huppantam le a földre.
A szívem összeszorult szomorú tekintete miatt, de mit tehettem volna. Zolival jártam az egész világ előtt, és nem lehettem közben valaki mással is. Ráadásul szerelmes voltam Zoliba, Marci iránt pedig... Nem igazán tudnám megmondani, mi ez az érzés. Talán csak egy kis vonzalom, ami mindkettőnket sakkban tart. A másik óriási nagy probléma az volt, hogy ha Zolival voltam, Marci szóba sem jöhetett, és ez fordítva nem volt igaz.
Összetörtem.
És a gondolatok ostromolták az elmém, kínoztak, kiabáltak. A könnyek szüntelen mosták az arcom, a fejem zúgott, a szavai pedig folyamatosan ismétlődtek a fejemben. A mellkasomra újabb mázsás súly került, ami mellett már több száz hevert. A homlokomra pedig már felkerülhetett volna a bűnös szó.
Mert én voltam az oka mindennek.
Késő este, mikor a diszkó már javában ment, én lementem a kikötőbe. Gondterhelten sétáltam, miközben figyeltem a lemenő nap halvány fényét és azt, ahogy a Balaton vizén megtörik a napsugarak fénye. A tiszta levegő az orromba áramlott, a madarak halk csicsergésének hangja és az emberek beszélgetése keveredett egymással a hátam mögött. A kikötő még ilyenkor is szinte tele volt, gyerekek szaladgáltak, a szüleik pedig a nyomukban sétáltak, miközben csodálták a gyönyörű partot.
A gondolataim újra ahhoz a nyárhoz terelődtek, amikor megismerkedtem Zolival. Majd megjelent előttem Marci arca, aki iránt szintén nem közömbösek az érzéseim. De melyik uralkodhat el rajtam a legnagyobb mértékben? Melyik fiú lesz az, akinek igent tudnék mondani? Eddig egyikőjük sem zavart bele az életembe, most hirtelen mindketten megjelentek és mindketten a szívemre pályáztak. A helyzet túl bonyolult lett és a szívem azt szerette volna, hogy minél hamarabb döntsek ebben az ügyben. Csakhogy ez nem volt olyan könnyű, mint azt mindenki hinné...
Elvégre Zolit kiskorom óta ismerem. A közeli játszótéren találkoztunk, mindketten az anyukánkkal voltunk, meg a kis tesója is ott volt, aki alig töltötte még akkor be a 2. életévét. Először nem is foglalkoztunk egymással, aztán valahogy eldöntöttem, hogy én hintázni akarok, csakhogy mindkét hinta foglalt volt, és az egyikben Zoli ült. Mindenki szerint nagyon akaratos gyerek voltam, mondjuk el is hiszem, hiszen azon a délutánon, addig meg sem mozdultam, amíg át nem engedte a helyét nekem. Sőt egy idő után ő lökte a hintát, én pedig nevetve emelkedtem a levegőbe. Tudom elég klisés, de nekem ez volt az a pillanat, ami meghatározta a következő életemet.
Mai napig emlékszem mennyiszer jött el hozzánk, hogy gyakoroljunk egymással. Hozta a gitárját, apával meg beállítottuk a hangfalat, meg a mikrofont. A szomszédokat nem a zavarta a gyakorlásunk, vagyis nem szóltak érte.
Dalokat írtunk, feldolgoztunk különböző ismert számokat. Ő csinálta a zenei alapot, én énekeltem vagy vele vagy magamban. Fellépéseket vállaltunk be, a farsangi műsor aktív résztvevői voltunk, az utolsó évben pedig hatalmas bulit csináltunk Levivel együtt. Ez volt az életünk, és ketten alkottuk a legjobb dolgokat. Elválaszthatatlanok voltunk, akik egymás nélkül nem voltak képesek élni. Aztán jött a gimi és megváltoztatta ezt az egészet. Másképp viselkedett, egyre kevesebbet gyakoroltunk, egyedül kellett fellépéseket vállalnom, de ő nem volt mellettem. Nem volt önmaga.
A veszekedésünk után külön utakon indultunk el. Én egyre lejjebb kerültem az iskolai népszerűségi listán, ami nem nagyon érdekelt volna, de mellette megjelentek a pánikrohamok. Ezzel ellentétben ő élte az életét. Petivel a suliban találkoztak, és állítólag miután Zoli felköltözött Pestre, ő is követte őt, Levi csak később került fel. Bementek az X-Faktorba, bekerültek a táborba, majd a mentorok házába, és miután a mentoruk tovább juttatta őket az élő showba, nem volt megállás. Egy csapásra híresek lettek. Velük foglalkozott minden újság, minden tévécsatorna. Mégsem nyertek. Ennek ellenére a menedzserük által sikerhez jutottak.
Ez volt az ő élete szemben az én átlagos, szürke életemmel szemben. Ég és föld. Mégis ő kellett nekem...
De mi van Marcival? Az ő szerepe az életemben mi lenne? Mert nem barát, én is érzem, hogy ez egy kicsivel több mint barátság. De nála nincs meg ugyanaz az a szikra, mint Zolinál. Ezzel szemben jobban járnék Marcival. Átlagos fiú, akivel egy suliba járok, aki nem menő és híres, aki ismer engem, őszintén érdeklődik irántam és csak egy esélyt kér tőlem.
Szántó Zoli nevét viszont mindenki ismeri, nem tudom, mit érez irántam, nem tudom, mit akar, és hogy elfogadna-e engem. Egy biztos: szerelmes vagyok belé úgy, mint régen. Tehát ezekből következik, hogy akármi fog történni, a szívem Zolihoz köt. Őt válasszam? Az lenne a logikus húzás tőlem, de ahhoz muszáj lenne beszélnem vele, és elmondani neki mindent. És aztán mi lesz? Ő valószínűleg csak barátként tudna elképzelni az életében. Mármint az a csók a múltkor nem tudom, mi volt, de ennek ellenére szerintem barátként tudnánk csak együtt lenni azok után, ami három évvel ezelőtt történt.
-Mondja már meg nekem valaki, hogy mi van?-nyitottam szét a kezem tehetetlenül.
-Én is kérdezhetném ezt-suttogta egy hang mellettem. Összerezzentem, amikor a következő pillanatban a korlátnak támaszkodva megállt mellettem, és a távolba révedt a tekintete. Karjait összefonta a mellkasán, a karja az enyémhez ért.
-Mit keresel itt?-kérdeztem halkan.-Miért nem vagy a diszkóba?
-Nincs nagy kedvem hozzá-rántotta meg a vállát.
-De itt mit keresel? Mármint miért pont ide jöttél?
-Nem mindegy?-csattant fel, és láttam, hogy ideges. Érdeklődve pillantottam rá, és csak figyeltem. Beletúrt a hajába, összeszorította a kezét, és behunyta a szemét.-Minek jöttem én ide?-kérdezte magától, majd megfordult és elindult valahová.
Sejtettem, hogy beül valami bárba és jól leissza magát, de ezt nem akartam hagyni, ezért utána kiáltottam, majd amikor megfordult, odafutottam hozzá. Ésszerűtlen volt, amit tenni készültem, de régen mindig megnyugtatta, ha a kezemmel végigsimítottam az arcát, aztán magamhoz öleltem. A következő pillanatban ugyanezt megtettem, és a kezemet a nyakába fonva magamhoz láncoltam. A teste elernyedt a kezeim között, és az én szívemről is leesett egy hatalmas kődarab.
A karjai a derekamra fonódtak. Annyira kapaszkodott belém, hogy ujjait a bőrömbe mélyesztette, miközben arcát a hajamba fúrta. Az egyik kezem a hajába vándorolt, míg az ajkaimmal apró csókokat nyomtam a nyakára. Az izmai megrándultak a tetteim után, és még jobban szorított magához. Az agyamra rózsaszín köd telepedett, és csak többet akartam belőle kapni.
Végre boldog akartam lenni, annyira nagy lenne ez a kérés? Szeretnék valakit, akivel együtt lehetek, aki szeret engem, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Kevés ember az ilyen, és nem tudom, Zoli melyikbe tartozik most, de egyben biztos voltam: ő kell. Nem kell más ember, nem most. Most még őt szeretem, ő kell.
Eltávolodtam tőle, ő pedig idegesen döntötte a fejét a homlokomnak. Fáradt volt, és nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Látszott rajta, hogy nem nagyon aludt mostanában. Vajon mi okozza ezt az alvászavart? Hangosan zihálni kezdett, majd két tenyere közé vette az arcomat.
-Mondd meg őszintén, hogy miért engedted meg Marcinak, hogy megcsókoljon?-kérdezte rekedtes hangon, mire nagyot nyelve néztem mélyen a szemébe. Itt lenne az ideje, hogy mindenről kitálaljak neki. Többé nem tiltakozhatok a szerelem ellen, ami eddig kínzott.
-Miért érdekel?
-Kérlek-hunyta be a szemeit. A hangjából áradó fájdalom miatt meghasadt a szívem.
-Az igazat akarod?-motyogtam, aztán kimondtam azt, ami az igazság volt.-Azért hagytam, hogy megcsókoljon, hogy utoljára adhassak neki egy emléket. Elmondta miért fogadott a sráccal, de akármennyire is próbálkozok, nem tudok megbocsájtani neki. Kész, kimondtam.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, végigsimított a kezemen, a tarkómra helyezte a kezét, megcsókolta a homlokomat, majd belenézett a szemembe.
-És most mi lesz? Mármint te meg én? Mi lesz velünk?
-Mi lenne?-kérdeztem vissza szomorúan.
-A fenébe is, Luca! Nem mondod el, mi történik veled. Nem tudok semmit az új énedről-csattant fel.
-Igen, és tudom, hogy az én hibám-bólogattam, miközben újra a korláthoz léptem, és nekitámaszkodtam.-Tudom, hogy haragszol rám és jogosan teszed. Csúnya dolgokat vágtam a fejedhez, amik egyáltalán nem voltak igazak.
-Mi? Hogyhogy nem voltak igazak?-lépett mellém.
-Én sosem utáltalak téged, csak nem tetszett az új éned. Utálni nem utáltam, de egy kicsit sem örültem neki.
-Én pedig nem haragszok már rád. Kezdetben, amikor felmentem Pestre nagyon dühös voltam, de ez utána megszűnt-vonta meg a vállát, miközben maga felé fordított, így újra belenézhettem csodálatos kék szemeibe.
-Akkor miért nem kerestél?-kérdeztem keserű szájízzel.
-Féltem, hogy megint megbántalak. Annyiszor megbántam már, hogy helyetted Mónit választottam. Nem akartalak még jobban megbántani, ezért nem kerestelek. Kimaradtam az életedből.
-Annál jobban már úgy sem tudtál volna megbántani-suttogtam magamnak, de meghallotta...
-Ezt hogy érted?-értetlenkedett.
-Mindegy... Nem fontos.
-Ha már elkezdted, fejezd is be. Tudnom kell az igazat.
Lassan annyira ideges lettem, hogy a magamban eltemetett sérelmek ki akartak törni a bezárt csapdájukból. Mindegyik sérelmet jó mélyre eltemettem magamban, hogy még véletlenül se kelljen feltárnom őket, de azt hiszem, most ezek szabadulni akartok. A felszakadt sebek gyógyulásra vágytak, miközben lüktetettek, égettek. Össze kellett varrnom a sebeket.
-Igen? Akkor hadd világosítsalak fel arról, te idióta, hogy szerettelek-kiáltottam rá. Elnémult és érdeklődve figyelt rám.-Tudod, milyen szarul esett az is, hogy a barátnődet elhívtad, de engem nem? Éveken keresztül szerelmes voltam beléd, és miután akkor összevesztünk, összetörtem. Amikor azt mondtam, hogy utállak, akkor azt... Azt nem gondoltam komolyan, egyszerűen nem bírtam tovább ott maradni.
Némán csendben figyelt engem, aztán olyan lett, mint egy szobor. Merev és csendes. Pislogni sem pislogott, és levegőt is alig vett. Megdermedve bámult rám, mintha valami iszonyú dolgot tettem volna, amit nem hinne el. Pupillája kitágult, és csak állt némán, és figyelt. Talán egy fél perc után mozdult meg újra. Karjaival a korlátra támaszkodott, és lehajtotta a fejét. Nem nézett rám, mélyen beszívta a levegőt, majd szaggatottan fújta ki.
Most mit mondhattam?
Ennyire nem hiszi el?
Hihetetlen, hogy bevallottam neki. A lelkem mélyén meg is könnyebbültem, de egy kicsit össze is törtem. Évek óta nem voltam még ennyire sebezhetetlen. Évek óta nem vágytam még ennyire arra, hogy a szavak visszaszívhatóak legyenek. Úgy érzem, helyesen tettem, hogy elmondtam, de akkor mégis miért fáj ennyire a reakciója? Egyáltalán most dühös vagy döbbent vagy ideges? Félek, izzad a tenyerem és forog velem a világ. Be fogok pánikolni? A fenébe, nem hoztam magammal a gyógyszerem.
Eközben én leültem egy padra, és próbáltam eligazítani a hajamat. Hűvös szellő simította végig a karomat, és a telefonom kijelzőjére pillantottam. 19:31. Hamarosan ideér a vihar, amit a meteorológusok jósoltak a mai éjszakára. Ideje lenne vissza menni a táborba, de... Zoli visszajön velem vagy nem akarja, hogy együtt menjünk? Nekem muszáj volt minél hamarabb visszajutni, és nemcsak a vihar miatt, szükségem van a gyógyszeremre.
Halkan megköszörültem a torkomat, mire rám pillantott, de a szemében izzó szikra egy kicsit megijesztett.
-Ööö-dadogtam.-Hamarosan vihar lesz, nem megyünk vissza a táborba?
Lassan bólintott, és nagyon lassan elindultunk vissza.
Egész idő alatt egyetlen szót sem szólt, csak bámult maga elé. Egyik kezét zsebre vágta, a másikkal a kezem után nyúlt (gondolom, hogy fenntartsa a látszatot), egyetlen szál pólóban sétált mellettem, ami jól láthatóvá tette izmos karját.
A tiszta levegő egy kicsit csillapította az elő-elő bujkáló pánikot, de teljesen meg nem szüntette, amiben közre játszott az is, hogy Zoliból áradt a feszültség. A testtartása, az arckifejezése, a szeméből áradó idegesség mind-mind tükrözte azt, hogy valami nem stimmel vele...
De mit változtatott meg benne a hirtelen jött, át nem gondolt vallomásom?
A fa alatt feküdtem a fűben és felnéztem a magas fa lombkoronájára.
Most hogy valaki tudta, hogy mit mondtam abban a gyenge pillanatomban, megkönnyebbültem, hogy nem egyedül kell tovább vinnem ezt a keserves terhet. A sírással minden fájdalom távozott a lelkemből, minden egyes könnycsepp után egy-egy fájdalmas titoktól megszabadultam.
Miután Zoli annak idején elhagyott a szavaim után, élni se lett volna kedvem. Másnap próbáltam beszélni vele, de nem hallgatott meg, később állítólag a haverjai előtt beégetett (azt hazudta, hogy a régi sulimban fogszabályzós voltam, és hogy az egyik bál alkalmával elestem a saját lábamban és ráestem az üdítőkkel és szendvicsekkel teli asztalra, ami miatt minden pasi elkerült aznap este; ez persze nem is volt igaz), mégsem árult el teljesen. Minden titkomat pontosan ismerte, de azt sosem mondta volna el senkinek. Nem beszéltünk többet, és Levi sem állt többé mellettem. Egyedül maradtam, pontosabban akkor találtam rá a lányokra. Én lettem a liba, aki kidobta Szántó Zolit, és sokan bántottak emiatt. Akik nem utáltak, azok érdekbarátként akartak mellettem lenni. Egyedül a lányok voltak azok, akik megvédtek.
Egyszer megpróbált az egyik srác elbuktatni, de lányok mellettem termettek, és segítettek megtartanom az egyensúlyom. Így lettünk a legjobb barátok, és meglepően jól éreztem magam mellettük. Addig sosem voltam barátkozós típus, de akkor örültem, hogy végül mellettem maradtak. Pedig mennyiszer kellett már foglalkozniuk az én problémáimmal...
-Most mit fogsz tenni? Mármint az a srác elég bunkón viselkedik most-mondta Anna.
-Hát ez egy nagyon jó kérdés, ugyanis történt egy kis dolog, miután eltűntünk...-suttogtam.
-Ugye nem... Mondd, hogy nem a csónakban csináltátok?-tátotta el a száját Vera, mire kikerekedett szemekkel kaptam rá a tekintetem.
-Nem abban csináltuk. Jézusom, Vera, ne gondolj ennyire rosszra, csak csókolóztunk-motyogtam felháborodottan.
-Megnyugodtam-sóhajtott.-Az őrültség lett volna, mondjuk a csók is az szerintem.
-Szerintem is. Ezért akartam abbahagyni ezt az őrült álbarátnős játékot, de nem engedi. Valami van, ami miatt nem engedi.
-Talán mert egy diliházba való őrült?-forgatta meg a szemét Beka, mire mindannyian felnevettünk.-Most miért? Idióta az a gyerek. Még kívülállóként is észre kellett volna vennie régen, hogy szerelmes vagy belé. Ez olyan egyértelmű volt, hogy te meg ő összeilletettek. De ez a gyerek még most is olyan vak...
-Tudom-mondtam halkan.-Amúgy sajnálom, hogy nem mondtam el, csak erről elég nehezen beszéltem még most is. Mindenkinek azt mondtam, hogy azért vesztünk össze, mert közölte velem, hogy bár a legjobb barátja vagyok, ne menjek el a meghallgatásra. Mindenki így ismerte a történetet, köztük ti is, de ennél azért sokkal több történt.
-Tudjuk, hogy számodra nagyon fontos-szorította meg a kezem Anna.-Örülünk, hogy végre el tudtad mondani valakinek, és mi mindig támogatunk téged. Bármi történjék is.
-Igen-bólintott Vera.-Mindig ott leszünk neked.
-Köszönöm-öleltem meg őket. Egy pár percig csak feküdtünk, és az eget bámultuk, de aztán Beka felült, és a homlokát ráncolva nézett ránk.
-De egy valamit még mindig nem értek. Hogy Marci miért ment bele abba a fogadásba...
-Nem tudom-vontam meg a vállam.-De talán beszélek még vele utoljára ma. Egyszer úgyis el kell magyaráznia, hogy mit, miért tett. Talán itt az ideje, hogy bevalljon mindent, ha már egyszer megpróbálta-álltam fel, majd leporoltam magam.-Tartsátok fel Zoliékat, én megyek beszélek Marcival.
-Hajrá-mosolygott rám Beka bátorítóan, és a többiek is rám vigyorogtak, és pár bátorító szót kiáltottak utánam. Lassan indultam az út felé, közben észrevettem, ahogy Zoli tekintete az arcomra vándorolt, majd meg is állapodott rajtam. Végig követett a szemével, és én sem rántottam el a fejem, amikor elmentem mellette.
Egyértelmű volt, hogy a csónakban valami történt köztünk. Valami, amitől úgy éreztem el kellene mondanom neki az igazat, és bevallani mindent, de vajon ez lenne a helyes megoldás? Be kellene vallanom a volt legjobb barátomnak, hogy ő okozta a változást bennem azzal, hogy össze törte a szívem? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Ismerem már annyira, hogy saját magát hibáztatná, de ő nem tudott semmiről, nem ő okozta a problémámat, hanem én. Én szerettem belé, én nem vallottam be, viselnem kell a következményeket.
Kiértem a központnál lévő úthoz, és rögtön meg is pillantottam Marcit. Éppen egy dobozt cipelt be a nagy terembe, amiben különféle szalagok, és díszítések voltak. Azt hiszem ezek a péntek esti diszkóhoz kellenek, amire én nem megyek. Mindenki tudja rólam, hogy a diszkó nem az én világom, ezért én holnap szépen lemegyek a kikötőbe. Sőt engedélyem is van rá, hogy megnézhessem, mikor indul hajó Fonyódra.
Marci bevitte a nagy terembe a cuccot, én pedig minden erőmet összegyűjtve beléptem mögötte az ajtón. Közömbös arcot erőltettem magamra, miközben a fejemben egy pici hang azt kiáltozta, hogy most azonnal forduljak meg, és menjek vissza a lányokhoz. Már-már rá is vettem magam, hogy kiszaladjak onnan, de a következő pillanatban Marci felállt, és megpillantott.
Egész testében megdermedt, eltátotta a száját, a szeme kikerekedett, és csodálkozva nézett végig rajtam. El sem hitte, hogy ott vagyok és őszintén szólva én sem nagyon hittem el, hogy most újra beszélek vele. Csak sajnos mindenki tudja mennyire ragaszkodok a dolgokhoz, tárgyakhoz, emlékekhez, emberekhez. Ezeket sosem vagyok képes elengedni, mert ezek tartanak életben, ezek miatt kelek fel még mindig reggel, és ezek miatt viselem el a keserves napokat. Ezek a dolgok a mentsváraim...
Régen, mélyen belül sokkal erősebb voltam, de most egyetlen szó is képes volt lerombolni az összes bátorságomat. Megannyi dologban hinni, aztán egy csapásra elveszíteni... Nem a legjobb érzés, sőt pusztít, éget, kínoz... Annak idején elrontottam egy csodás barátságot, egy másikat nem akarok tönkretenni. Itt az ideje, hogy ésszerűen cselekedjek.
Közelebb léptem Marcihoz, majd belenéztem a szemébe.
-Azt hiszem, most talán készen állok arra, meghallgassalak. De egy esélyed van, és jó indokot hozz fel erre az egészre-mondtam, és a mellkasomon keresztbe fontam a kezem. Marci egy ideig figyelt, mint aki nem hisz a szemeinek, majd megrázta a fejét, és újból rám pillantott.
-Most tényleg meghallgatsz vagy csak viccelődsz?-kérdezte halkan.
-Nem, nem hallgatlak... Azért állok már vagy itt öt perce némán, mert nem akarlak meghallgatni. Az észjárásod elég lassú.
Egy kicsit meglepődött a szavaimon, majd keserűen felnevetett. Egy pillanattal később leült a mögötte lévő hangfalra, és idegesen beletúrt a hajába. Én csak vártam, úgy gondoltam, hogy neki is nehéz az ilyen dolgokat bevallani, ezért inkább nem sürgettem. Aztán egy perc múlva kék szeme az arcomra vándorolt és belekezdett.
-Gondolom, ismered az érzést, amikor a haveri társaságodból csak te lógsz ki. Mesélted, hogy régen is így éreztél, de mára ez elmúlt. Ez nálam a gimi kezdete óta tart, és mai napig nem bírtam kibújni ez alól a megkülönböztetés alól.
-De ennek mi köze hozzám? Mi köze a fogadáshoz?-kérdeztem értetlenül.
-Mert így bekerülhettem volna a menők közé, legalább így volt egy kicsi előnyöm a többiekhez képest.
-Vagyis az, hogy jóba lettél velem és megpróbáltál úgymond elcsábítani, népszerűvé tett az osztályodban? De miért pont engem? Rajtam kívül annyi népszerű lány van a suliban-meredtem magam elé.
-Igen, de sokszor vannak ilyen fogadások, és most téged, a csendes lányt tűztek ki célul. Felajánlották mindenkinek a fogadást, de senki nem akarta bevállalni. Azt mondták, veszett ügy, hogy valaki téged meghódítson. De mindig is olyan ember voltam, aki a lehetetlent akarta megkapni, megcsinálni. Bevállaltam.
Felháborodva álltam fel.
-Nem vagyok valami tárgy, akit bárki megkaphat. Élő ember vagyok, akinek vannak érzései.
-Tudom, tudom, és sajnálom. Igen, én hülye fogadtam Dáviddal, hogy el tudlak-e csábítani, de amikor kezdtünk egyre jobban közelebb kerülni egymáshoz, beszéltem vele és lefújtam az egészet. Vagyis csak fújtam volna, ugyanis Dávid nem ment bele. Egy csókot akart bizonyítéknak, miután azt hazudtam, hogy elcsábítottalak, de képtelen voltam megtenni. Először jó bulinak tűnt, de aztán egyre rosszabb lett az egész, és már nem akartam részt venni a kis játszmáikban.
-De akkor ezt miért nem mondtad el nekem?
-El akartam. Emlékszel amikor el akartalak hívni randizni? Ott akartam elmondani neked, de nemet mondtál, én meg teljesen felidegesítettem magam. A tábor első napján meg jött az a seggfej...
-Annak a seggfejnek van neve is-mondtam dühösen.-Zolinak hívják.
-Mindegy, a lényeg, hogy utána nem kerestelek, mert megbántottnak éreztem magam, miután nem voltál hajlandó elmondani nekem, hogy van barátod, miközben bennem még élt a remény, hogy egyszer talán te meg én... A fogadást pedig el akartam mondani a múltkor a strandon, de már késő volt ahhoz, hogy bármit is elmondhassak, hiszen elutasítottál-mondta.-Most már tudod az egészet. Te döntöd el, hogy megbocsájtasz-e nekem. Hiba volt igent mondanom a fogadásra, de akkor most nem ismernélek. És bármi történik is majd, tudd, hogy szeretlek-suttogta szomorkás mosollyal, majd közelebb lépett hozzám, egy csókot nyomott a homlokomra, majd lenézett rám. Elakadt lélegzettel pillantottam rá.-Egy valamit kérek még tőled. Hogy ha utoljára is, de hadd csókoljalak meg-suttogta, majd reménykedve pillantott rám.
Lassan bólintottam, ő pedig megkönnyebbülve hajolt le hozzám. Egyetlen apró csókot nyomott a számra, majd elhúzódott. Nem volt olyan, mint Zolival, nem éreztem a szikrákat, de kellemes volt. Ráadásul a könnyek végigszaladtak az arcomon, egészen le a mellkasomig, és szaggatottan vettem a levegőt. Akkor jött rám a sírás igazán, amikor kilépett az ajtón, becsukta maga után az ajtót, és egy pillanatra láthattam azt is, ahogy Zoli dühösen elindul valahová. Utána akartam sietni, de a lábam a földbe gyökerezett.
Összeroskadva huppantam le a földre.
A szívem összeszorult szomorú tekintete miatt, de mit tehettem volna. Zolival jártam az egész világ előtt, és nem lehettem közben valaki mással is. Ráadásul szerelmes voltam Zoliba, Marci iránt pedig... Nem igazán tudnám megmondani, mi ez az érzés. Talán csak egy kis vonzalom, ami mindkettőnket sakkban tart. A másik óriási nagy probléma az volt, hogy ha Zolival voltam, Marci szóba sem jöhetett, és ez fordítva nem volt igaz.
Összetörtem.
És a gondolatok ostromolták az elmém, kínoztak, kiabáltak. A könnyek szüntelen mosták az arcom, a fejem zúgott, a szavai pedig folyamatosan ismétlődtek a fejemben. A mellkasomra újabb mázsás súly került, ami mellett már több száz hevert. A homlokomra pedig már felkerülhetett volna a bűnös szó.
Mert én voltam az oka mindennek.
Késő este, mikor a diszkó már javában ment, én lementem a kikötőbe. Gondterhelten sétáltam, miközben figyeltem a lemenő nap halvány fényét és azt, ahogy a Balaton vizén megtörik a napsugarak fénye. A tiszta levegő az orromba áramlott, a madarak halk csicsergésének hangja és az emberek beszélgetése keveredett egymással a hátam mögött. A kikötő még ilyenkor is szinte tele volt, gyerekek szaladgáltak, a szüleik pedig a nyomukban sétáltak, miközben csodálták a gyönyörű partot.
A gondolataim újra ahhoz a nyárhoz terelődtek, amikor megismerkedtem Zolival. Majd megjelent előttem Marci arca, aki iránt szintén nem közömbösek az érzéseim. De melyik uralkodhat el rajtam a legnagyobb mértékben? Melyik fiú lesz az, akinek igent tudnék mondani? Eddig egyikőjük sem zavart bele az életembe, most hirtelen mindketten megjelentek és mindketten a szívemre pályáztak. A helyzet túl bonyolult lett és a szívem azt szerette volna, hogy minél hamarabb döntsek ebben az ügyben. Csakhogy ez nem volt olyan könnyű, mint azt mindenki hinné...
Elvégre Zolit kiskorom óta ismerem. A közeli játszótéren találkoztunk, mindketten az anyukánkkal voltunk, meg a kis tesója is ott volt, aki alig töltötte még akkor be a 2. életévét. Először nem is foglalkoztunk egymással, aztán valahogy eldöntöttem, hogy én hintázni akarok, csakhogy mindkét hinta foglalt volt, és az egyikben Zoli ült. Mindenki szerint nagyon akaratos gyerek voltam, mondjuk el is hiszem, hiszen azon a délutánon, addig meg sem mozdultam, amíg át nem engedte a helyét nekem. Sőt egy idő után ő lökte a hintát, én pedig nevetve emelkedtem a levegőbe. Tudom elég klisés, de nekem ez volt az a pillanat, ami meghatározta a következő életemet.
Mai napig emlékszem mennyiszer jött el hozzánk, hogy gyakoroljunk egymással. Hozta a gitárját, apával meg beállítottuk a hangfalat, meg a mikrofont. A szomszédokat nem a zavarta a gyakorlásunk, vagyis nem szóltak érte.
Dalokat írtunk, feldolgoztunk különböző ismert számokat. Ő csinálta a zenei alapot, én énekeltem vagy vele vagy magamban. Fellépéseket vállaltunk be, a farsangi műsor aktív résztvevői voltunk, az utolsó évben pedig hatalmas bulit csináltunk Levivel együtt. Ez volt az életünk, és ketten alkottuk a legjobb dolgokat. Elválaszthatatlanok voltunk, akik egymás nélkül nem voltak képesek élni. Aztán jött a gimi és megváltoztatta ezt az egészet. Másképp viselkedett, egyre kevesebbet gyakoroltunk, egyedül kellett fellépéseket vállalnom, de ő nem volt mellettem. Nem volt önmaga.
A veszekedésünk után külön utakon indultunk el. Én egyre lejjebb kerültem az iskolai népszerűségi listán, ami nem nagyon érdekelt volna, de mellette megjelentek a pánikrohamok. Ezzel ellentétben ő élte az életét. Petivel a suliban találkoztak, és állítólag miután Zoli felköltözött Pestre, ő is követte őt, Levi csak később került fel. Bementek az X-Faktorba, bekerültek a táborba, majd a mentorok házába, és miután a mentoruk tovább juttatta őket az élő showba, nem volt megállás. Egy csapásra híresek lettek. Velük foglalkozott minden újság, minden tévécsatorna. Mégsem nyertek. Ennek ellenére a menedzserük által sikerhez jutottak.
Ez volt az ő élete szemben az én átlagos, szürke életemmel szemben. Ég és föld. Mégis ő kellett nekem...
De mi van Marcival? Az ő szerepe az életemben mi lenne? Mert nem barát, én is érzem, hogy ez egy kicsivel több mint barátság. De nála nincs meg ugyanaz az a szikra, mint Zolinál. Ezzel szemben jobban járnék Marcival. Átlagos fiú, akivel egy suliba járok, aki nem menő és híres, aki ismer engem, őszintén érdeklődik irántam és csak egy esélyt kér tőlem.
Szántó Zoli nevét viszont mindenki ismeri, nem tudom, mit érez irántam, nem tudom, mit akar, és hogy elfogadna-e engem. Egy biztos: szerelmes vagyok belé úgy, mint régen. Tehát ezekből következik, hogy akármi fog történni, a szívem Zolihoz köt. Őt válasszam? Az lenne a logikus húzás tőlem, de ahhoz muszáj lenne beszélnem vele, és elmondani neki mindent. És aztán mi lesz? Ő valószínűleg csak barátként tudna elképzelni az életében. Mármint az a csók a múltkor nem tudom, mi volt, de ennek ellenére szerintem barátként tudnánk csak együtt lenni azok után, ami három évvel ezelőtt történt.
-Mondja már meg nekem valaki, hogy mi van?-nyitottam szét a kezem tehetetlenül.
-Én is kérdezhetném ezt-suttogta egy hang mellettem. Összerezzentem, amikor a következő pillanatban a korlátnak támaszkodva megállt mellettem, és a távolba révedt a tekintete. Karjait összefonta a mellkasán, a karja az enyémhez ért.
-Mit keresel itt?-kérdeztem halkan.-Miért nem vagy a diszkóba?
-Nincs nagy kedvem hozzá-rántotta meg a vállát.
-De itt mit keresel? Mármint miért pont ide jöttél?
-Nem mindegy?-csattant fel, és láttam, hogy ideges. Érdeklődve pillantottam rá, és csak figyeltem. Beletúrt a hajába, összeszorította a kezét, és behunyta a szemét.-Minek jöttem én ide?-kérdezte magától, majd megfordult és elindult valahová.
Sejtettem, hogy beül valami bárba és jól leissza magát, de ezt nem akartam hagyni, ezért utána kiáltottam, majd amikor megfordult, odafutottam hozzá. Ésszerűtlen volt, amit tenni készültem, de régen mindig megnyugtatta, ha a kezemmel végigsimítottam az arcát, aztán magamhoz öleltem. A következő pillanatban ugyanezt megtettem, és a kezemet a nyakába fonva magamhoz láncoltam. A teste elernyedt a kezeim között, és az én szívemről is leesett egy hatalmas kődarab.
A karjai a derekamra fonódtak. Annyira kapaszkodott belém, hogy ujjait a bőrömbe mélyesztette, miközben arcát a hajamba fúrta. Az egyik kezem a hajába vándorolt, míg az ajkaimmal apró csókokat nyomtam a nyakára. Az izmai megrándultak a tetteim után, és még jobban szorított magához. Az agyamra rózsaszín köd telepedett, és csak többet akartam belőle kapni.
Végre boldog akartam lenni, annyira nagy lenne ez a kérés? Szeretnék valakit, akivel együtt lehetek, aki szeret engem, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Kevés ember az ilyen, és nem tudom, Zoli melyikbe tartozik most, de egyben biztos voltam: ő kell. Nem kell más ember, nem most. Most még őt szeretem, ő kell.
Eltávolodtam tőle, ő pedig idegesen döntötte a fejét a homlokomnak. Fáradt volt, és nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Látszott rajta, hogy nem nagyon aludt mostanában. Vajon mi okozza ezt az alvászavart? Hangosan zihálni kezdett, majd két tenyere közé vette az arcomat.
-Mondd meg őszintén, hogy miért engedted meg Marcinak, hogy megcsókoljon?-kérdezte rekedtes hangon, mire nagyot nyelve néztem mélyen a szemébe. Itt lenne az ideje, hogy mindenről kitálaljak neki. Többé nem tiltakozhatok a szerelem ellen, ami eddig kínzott.
-Miért érdekel?
-Kérlek-hunyta be a szemeit. A hangjából áradó fájdalom miatt meghasadt a szívem.
-Az igazat akarod?-motyogtam, aztán kimondtam azt, ami az igazság volt.-Azért hagytam, hogy megcsókoljon, hogy utoljára adhassak neki egy emléket. Elmondta miért fogadott a sráccal, de akármennyire is próbálkozok, nem tudok megbocsájtani neki. Kész, kimondtam.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, végigsimított a kezemen, a tarkómra helyezte a kezét, megcsókolta a homlokomat, majd belenézett a szemembe.
-És most mi lesz? Mármint te meg én? Mi lesz velünk?
-Mi lenne?-kérdeztem vissza szomorúan.
-A fenébe is, Luca! Nem mondod el, mi történik veled. Nem tudok semmit az új énedről-csattant fel.
-Igen, és tudom, hogy az én hibám-bólogattam, miközben újra a korláthoz léptem, és nekitámaszkodtam.-Tudom, hogy haragszol rám és jogosan teszed. Csúnya dolgokat vágtam a fejedhez, amik egyáltalán nem voltak igazak.
-Mi? Hogyhogy nem voltak igazak?-lépett mellém.
-Én sosem utáltalak téged, csak nem tetszett az új éned. Utálni nem utáltam, de egy kicsit sem örültem neki.
-Én pedig nem haragszok már rád. Kezdetben, amikor felmentem Pestre nagyon dühös voltam, de ez utána megszűnt-vonta meg a vállát, miközben maga felé fordított, így újra belenézhettem csodálatos kék szemeibe.
-Akkor miért nem kerestél?-kérdeztem keserű szájízzel.
-Féltem, hogy megint megbántalak. Annyiszor megbántam már, hogy helyetted Mónit választottam. Nem akartalak még jobban megbántani, ezért nem kerestelek. Kimaradtam az életedből.
-Annál jobban már úgy sem tudtál volna megbántani-suttogtam magamnak, de meghallotta...
-Ezt hogy érted?-értetlenkedett.
-Mindegy... Nem fontos.
-Ha már elkezdted, fejezd is be. Tudnom kell az igazat.
Lassan annyira ideges lettem, hogy a magamban eltemetett sérelmek ki akartak törni a bezárt csapdájukból. Mindegyik sérelmet jó mélyre eltemettem magamban, hogy még véletlenül se kelljen feltárnom őket, de azt hiszem, most ezek szabadulni akartok. A felszakadt sebek gyógyulásra vágytak, miközben lüktetettek, égettek. Össze kellett varrnom a sebeket.
-Igen? Akkor hadd világosítsalak fel arról, te idióta, hogy szerettelek-kiáltottam rá. Elnémult és érdeklődve figyelt rám.-Tudod, milyen szarul esett az is, hogy a barátnődet elhívtad, de engem nem? Éveken keresztül szerelmes voltam beléd, és miután akkor összevesztünk, összetörtem. Amikor azt mondtam, hogy utállak, akkor azt... Azt nem gondoltam komolyan, egyszerűen nem bírtam tovább ott maradni.
Némán csendben figyelt engem, aztán olyan lett, mint egy szobor. Merev és csendes. Pislogni sem pislogott, és levegőt is alig vett. Megdermedve bámult rám, mintha valami iszonyú dolgot tettem volna, amit nem hinne el. Pupillája kitágult, és csak állt némán, és figyelt. Talán egy fél perc után mozdult meg újra. Karjaival a korlátra támaszkodott, és lehajtotta a fejét. Nem nézett rám, mélyen beszívta a levegőt, majd szaggatottan fújta ki.
Most mit mondhattam?
Ennyire nem hiszi el?
Hihetetlen, hogy bevallottam neki. A lelkem mélyén meg is könnyebbültem, de egy kicsit össze is törtem. Évek óta nem voltam még ennyire sebezhetetlen. Évek óta nem vágytam még ennyire arra, hogy a szavak visszaszívhatóak legyenek. Úgy érzem, helyesen tettem, hogy elmondtam, de akkor mégis miért fáj ennyire a reakciója? Egyáltalán most dühös vagy döbbent vagy ideges? Félek, izzad a tenyerem és forog velem a világ. Be fogok pánikolni? A fenébe, nem hoztam magammal a gyógyszerem.
Eközben én leültem egy padra, és próbáltam eligazítani a hajamat. Hűvös szellő simította végig a karomat, és a telefonom kijelzőjére pillantottam. 19:31. Hamarosan ideér a vihar, amit a meteorológusok jósoltak a mai éjszakára. Ideje lenne vissza menni a táborba, de... Zoli visszajön velem vagy nem akarja, hogy együtt menjünk? Nekem muszáj volt minél hamarabb visszajutni, és nemcsak a vihar miatt, szükségem van a gyógyszeremre.
Halkan megköszörültem a torkomat, mire rám pillantott, de a szemében izzó szikra egy kicsit megijesztett.
-Ööö-dadogtam.-Hamarosan vihar lesz, nem megyünk vissza a táborba?
Lassan bólintott, és nagyon lassan elindultunk vissza.
Egész idő alatt egyetlen szót sem szólt, csak bámult maga elé. Egyik kezét zsebre vágta, a másikkal a kezem után nyúlt (gondolom, hogy fenntartsa a látszatot), egyetlen szál pólóban sétált mellettem, ami jól láthatóvá tette izmos karját.
A tiszta levegő egy kicsit csillapította az elő-elő bujkáló pánikot, de teljesen meg nem szüntette, amiben közre játszott az is, hogy Zoliból áradt a feszültség. A testtartása, az arckifejezése, a szeméből áradó idegesség mind-mind tükrözte azt, hogy valami nem stimmel vele...
De mit változtatott meg benne a hirtelen jött, át nem gondolt vallomásom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése