Sziasztok gimiseim! :)
Tudom, jó hamar hoztam a részt, de mivel karácsony lesz hamarosan, úgy gondoltam kiteszem a következő részt. Úgyhogy boldog karácsonyt kívánok nektek ezzel a résszel, kellemes ünnepeket és hétvégén hozom a következő részt. :))
xoxo Sky
Az embernek néha sejtése sincs az előttük álló dolgokról, a jövőjük pillanatairól, a választásokról, az érzésekről. Jó lenne, ha meg lehetne mondani az emberek következő lépését, hogy ki tudjuk hárítani a veszélyt, vagy legalább enyhíteni tudjunk a helyzeten. Mindegy mennyire akarunk javítani a következményeken, ha a dolgok menete egyáltalán nem úgy alakul, ahogy mi tervezzük.
Velünk is ez történt.
Miután a fonyódi kiránduláson megláttak minket a rajongók, szétterjesztették az interneten, hogy merre és mit csináltunk. És onnantól kezdve már mindenki tudta, hogy Badacsonyban voltunk. Mindenki ismerte a kis napunk történetét, és hadd ne mondjam, milyen kellemetlen volt, amikor mindenki megbámult minket.
Hurrá, de komolyan.
Mégis mit gondolt Zoli, amikor engem választott maga mellé? Hogy majd el bírom viselni ezt a terhet? Igen, nem tudta, hogy milyen problémák övezik körbe az életem. Mégis valahogy furcsa volt, hogy pont engem akart az álbarátnőjének. Vajon mi volt az indítéka?
Miután Fonyódról visszamentünk a táborba, a tanárok újabb kincsvadászatot tartottak a diákokkal, aminek tétje az volt, hogy a győztes csapat tagjai kapnak egy feleletmentesítőt valamelyik tanáruknál. Nem is kellett több, az összes diák fejvesztve menekült, hogy megtalálja a „kincseket”. Egyedül maradtam azokkal, akik nem igazán vehettek ebben részt, vagyis a Memory, a tanárok és persze Marci, plusz még néhány ember.
Az egyik percben rápillantottam Marcira, akinek szomorú tekintete láttán megint csak a búskomor hangulat, és a bűntudat kúszott a mellkasomba. Sajnáltam, hogy végül mégsem lehettünk barátok, de nem tudtam barátként mellette maradni, amíg ő szerelmes volt belém. Tisztességtelen lett volna ámítani, miközben más fiú jelenti számomra az életet.
Inkább elfordítottam fejem.
Csakhogy akkor sem lettem sokkal jobban.
A másik oldalamon ott állt a fiú, akit istenítettem, és aki már nem engem figyelt. Féltékenység, és keserűség töltötte meg a szívemet, amikor megpillantottam a lányt, akit méregetett, és akinek az alakján mindig megakadt a tekintete. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy búcsút mondjunk ennek az álkapcsolatnak. Legalábbis az én részemről ez már nemcsak látszat lett volna.
Ez már több volt az én részemről puszta álcánál, ez sokkal több volt önmagamnál. Az érzés csak arra várt, hogy kiszabaduljon a mellkasomból, hogy utat törjön a sötétségből a fény felé, de én voltam az, aki megbéklyózta ezeket. Én voltam, aki megállította, hogy felszínre törjenek ezek a lehetetlen érzelmek. Mert milyen is lett volna annak tudatában élni, hogy ő nem szeret, miközben csak barátok vagyunk.
Hirtelen megcsörrent a mobilom, de Zoli csak annyira méltatta ezt az aprócska jelző hangot, hogy egy pillanatra rám pillantson, de aztán már nem is érdekelte. Engem viszont annál jobban, sőt... Amikor felnyitottam a telefonom képernyőzárját hirtelen megértettem, milyen is, amikor a rajongók nem tartanak megfelelőnek a kedvencük mellé.
A kijelzőn egy számomra ismeretlen e-mail címről érkezett üzenet fogadott, ahová csupa nagybetűkkel volt leírva, hogy hagyjam békén Zolit, máskülönben nekem annyi. Csakhogy ez csupa csúnya és durva szavakkal leírva, ahol éppen engem írtak le mindennek. Tudtam, hogy még annak ellenére is, hogy Magyarországon a sztárok élete másabb, mint külföldön, vannak kivételes esetek, amikor a rajongók túlmennek egy határon. Ez történt most is.
A könnyek marni kezdték a szememet, mikor szipogva eltettem a zsebembe a mobilom.
Nem tudtam már tovább csinálni. Eljött a pillanat, amikor már kiakasztott az egész élet. Nem kellett volna újból felidegesítenem magam ezzel, de kit érdekelt már ez az egész ügy, ha én már nem illettem a tökéletes képbe?
-Azt hiszem, hogy meg kellene beszélnünk valamit-suttogtam, miközben magam elé bámultam. Még mindig nem kapta rám a tekintetét, és én elkeseredetten fordítottam el a fejemet tőle mielőtt megszólaltam volna.-Azt hiszem, én már nem bírom tovább ezt-mondtam.-Nem tudom, miért kellett neked álbarátnő, de én... Én képtelen vagyok folytatni ezt.
Ekkor a tengerkék tekintet rám villant, és idegesen fürkészte az arcomat. Ellépett tőlem, hogy még jobban belenézhessen a szemembe. Lehajtottam a fejemet, hogy véletlenül se lássa meg a könnyeket a szememben.
-Miért csinálod ezt?-kérdezte rekedtes hangján.
-Miért csinálom?-A hangom kétségbeesett volt, és a pánik megint uralni kezdte az elmémet. Csakhogy most még volt erőm annyira, hogy kimondjam a szavakat, amiket szerettem volna.-Itt vagyunk öt napja, és eddig talán egyetlen normális beszélgetésünk volt, ráadásul tegnap elmondtam életem egyik legnagyobb titkát és még mindig csak közömbösen viselkedsz velem. Úgy mintha csak egy rabszolga lennék. Voltak olyan pillanatok, amikor feltűnt a kedves éned, de sokszor láttam azt, akitől tegnap este féltve óvtál. Úgy gondolom, nem kérek belőle.
Minden egyes kiejtett szó után egyre nehezebben jutott be a levegő a tüdőmbe, az arcomat pedig könnyek sokasága áztatta. A mellkasomat hatalmas tömegű fájdalom nyomta, miközben a rózsa tövisei a szívemet szurkálták, még több sebet ejtve rajta. A világ forogni kezdett velem, és egyre jobban bepánikoltam. Sírtam, futni akartam, el akartam tűnni onnan, hogy végre le tudjak nyugodni, de nem ment. Ott álltam, és csak kapkodtam a levegőt, miközben a tekintetem kezdett elhomályosodni.
Sejtettem, hogy ki fogok borulni, de hogy ennyire... Elszorult a torkom, miközben térdre estem a földön, majd a földre borultam. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, miközben folyamatosan harcoltam az oxigénért.
Zoli idegesen és aggódóan hajolt felém, miközben a karjai közé vett. Csitítóan simogatta a karomat, miközben apró, megnyugtató csókokat hagyott a homlokon. Amióta találkoztunk most láttam először, hogy tényleg aggódott értem, sőt most először tudtam azt mondani, amióta újra találkoztunk, hogy kétségbeesett.
-Hé, kicsi lány-simogatta meg az arcom erőltetetten mosolyogva.-Mindjárt hoznak nyugtatót, nincs semmi baj. Minden rendben lesz.
Idegesen, zihálva pillantottam fel rá.
-Ké... Kérlek...-kezdtem dadogva.-Besz... Beszél... Beszélnünk kell.
-Rendben, amint lenyugodtál-bólintott kétségbeesetten, miközben mellette megjelent az egyik tanár egy injekciós tűvel, meg valamivel, ami benne volt. Utáltam a tűszúrásokat, és sejtettem, hogy az a valami az én vérembe lesz fecskendezve. A tanárnő-aki elsősegélyt is tanult és állítólag egy évig orvostan hallgató volt-leguggolt mellém, majd beleszúrta a karomba a tűt.
Élesen szívtam be a levegőt, és becsuktam a szememet. Nem fájt, egyáltalán nem volt rossz érzés, de csak reménykedni tudtam, hogy valami jó erős nyugtatót tartalmaz. A remény nem hagyott el, mert a következő percekben a légzésem kezdett visszaállni a normálisnak mondható ütembe.
Már megint miért kellett ilyen nagy jelenetet csinálnom? Miért kellett ennek a hülye pánikrohamnak pont most érkeznie? Most biztos mindenki diliházba akarna záratni, sőt szerintem Zoli is épp azt teszi mérlegre, hogy normális volt-e, hogy engem választott.
Nem akartam beszélni vele, először pihenni akartam, és átgondolni néhány dolgot. Nem akartam beszélni a pánikrohamról, csak aludni. A következő pillanatban már az álmok csodás világában jártam, ahol senki és semmi nem zavart....
A házunkban ébredtem, az ágyon fekve, miközben egy nő és egy férfi elmélyülten beszélgettek valamiről. Én úgy éreztem magam, mint aki napokat aludt. Kipihentem magam, az összes izmom ellazult... Egy pillanatra....
Aztán meghallottam a beszélgetés témáját.
-Valami komoly problémája van, ugye?-kérdezte halkan a férfi. Most már felismertem Zoli rekedtes hangját, amitől legszívesebben kimenekültem volna a házból azon nyomban. De szerettem volna tudni hová tart a beszélgetés.
-Ne beszélj így erről. Ez nem probléma, hanem csak egy hülyeség miatt kialakult betegség...-mondta Vera halkan.
-Ami egyenlő egy problémával...
-Jó, lehet mondani így is, de nem szereti. Ez számára egy betegség marad, amellyel megbirkózik a gyógyszerekkel és támogatással.
-De mi ez?
-Ezt majd ő elmondja, ha akarja.
-De miért nem képes bevallani nekem? Annyira idegesít ez az egész.
-Neki kell elmondani neked. Nekem erre nincs felhatalmazásom.
-Legalább annyit árulj el, hogy mióta tart ez?
-Nem mondhatok semmit-tiltakozott hevesen Vera.-Majd ha felkel tőle kérdezd meg ezt tőle. Én megyek a lányok után, ha kell valami, tudod hol találsz.
Úgy egy idő múlva kinyitottam a szememet, és figyeltem, ahogy Zoli leült mellém. Ő pedig halványan mosolygott rám. Gyengéden simogatta a kezemet, az arcomat, majd megfogta a testem mellett fekvő kezemet, és összefűzte az ujjainkat, mintha ez olyan logikus és természetes lenne. Valahogy úgy éreztem ez tényleg normális köztünk, ez... Más volt és bizalmas.
Nem tudom, miért, talán a sok stressz miatt, de a könny végigcsordult az arcomon, de közben egy apró mosoly volt az arcomon. Megnyugtató volt a jelenléte, de keserű is volt abban, hogy most a kezemet fogta. Nem is kellett volna mondania, tudtam, hogy mit szeretne. El kell mondanom neki mindent, de mégis hogyan?
-Hé, jól vagy?-hajolt le hozzám Zoli halványan mosolyogva, majd egy apró, leheletnyi puszit nyomott az arcomra, amitől a hideg futkosott a bőrömön.
-Igen-füllentettem.
Egy ideig figyeltem, ahogy a nyugodt arckifejezés átváltozik aggodalmasra, végül pedig értelmetlen módon a dühtől csillogtak kék szemei. Olyan sok mindent nem értettem, ami körülöttem történt. És olyan sok mindenre kellett volna egy magyarázat, de ezeket valahogy sosem tudtam meg.
Ekkor Zoli idegesen lehunyta a szemét, majd beletúrt a hajába. Valami nem stimmelt vele. Őszintén idegesnek tűnt, mintha valami rosszat mondtam volna.
Talán így is volt?
-Nem hiszem el, hogy ezt mondod. Azt hittem, hogy most legalább őszintén válaszolsz nekem-suttogta, majd felállt, és elsétált az ablakig.
-Mit kellene mondanom?-keltem ki magamból.-Hogy semmi sincs rendben? Hogy minden bajom van?-Akkor telt be az a bizonyos pohár, amikor elfordította a tekintetét. Valószínűleg érdekesebbnek találta a kezét. A dühtől vörös lett a fejem és kiabáltam. Kikeltem magamból.-Mit kellene elmondanom?
-Mondd el, hogy mi volt ez az egész-kiáltott rám idegesen. Beletúrt a hajába, miközben fel-alá járkált a szobában, aztán megállt az ágyam végében.-Szerinted nekem milyen, amikor egyáltalán nem tudom, mi történik veled? Szerinted milyen, amikor meglátom a szürke és sápadt arcodat, miközben a karjaiban fekszel? Már másodjára lettél rosszul a társaságomban, és kezdek nagyon ideges lenni.
-Miért?
-Komolyan-hunyta be a szemét.-Ha még egyszer miérteket keresel, meg fogom tiltani neked, hogy ilyen kérdéseket tegyél fel. Az igazat mondd, és hagyd abba a hülyeségeket.
Az igazat?
Az igazat, amelyet titkolni akartam az összes ember elől, amelyet még előle is rejtegettem, amelyet álarc mögé rejtettem, amelyet soha többé nem akartam senkinek elmondani, de az értetlenség és a kíváncsiság engem is megöl. A múlt történései viszont nem befolyásolhatják az életem hátralevő részét. Színt kellett vallanom, mert én magam is megbolondultam volna, nemcsak ő.
Lassan felálltam az ágyról, és végigsimítottam a karomon. Arra készültem, hogy teljesen lecsupaszítsam a lelkemet előtte, és ettől a hideg futkorászott a karomon. A tekintetem nem tudtam levenni róla, miközben az ablak mellé sétáltam én is.
A természet most igazán zöld volt odakint, friss volt minden, és bár a hőség miatt már nem is látszott a tegnapi vihar nyomai, mégis odakint sokkal jobban éreztem volna magam, mint idebent a négy fal közé zárva, ahol csak feszélyezett minden.
-Nem lenne kedved inkább kimenni?-kérdeztem. Miután bólintott, elsétáltunk a ház mögötti fa alá, és leültünk egymás mellé hátunkat a fa vaskos törzsének döntve. Távol ült tőlem, mintha közben nem is akarna hozzám érni. Mintha csak túl akart volna esni ezen, aztán meg nyugodt lélekkel eltűnni a fenébe, és mindent maga mögött hagyni. Bárcsak mindenkinek ilyen könnyű lenne. Én is ilyen könnyen túl akartam ezen lenni.
De ez nem így működik.
-Van egy ajánlatom-suttogta, mire felkaptam a fejem.-Én is elmondok valamit, ha te is bevallod ezt az egészet.
Biccentettem, azt hiszem ez fair ajánlat.
-Legyen-sóhajtottam.-Emlékszel, amikor egyszer átjöttél hozzánk karácsonykor? És éppen gyakoroltam, te pedig javasoltad, hogy saját dalt kellene énekelnem? Nos akkor kezdtem irántad érezni valamit. Szar volt, bevallom őszintén. Még senki iránt nem éreztem így, aztán rá kellett jönnöm, hogy te vagy az első nagy szerelmem...-És úgy néz ki az utolsó is.-Amikor bekerültünk a gimibe, valahogy minden összekuszálódott... Megváltoztál.
-A többiek megváltoztattak-túrt a hajába.
-Tudom, de nem szerettem ezt az éned, és muszáj volt elmondanom neked az utolsó beszélgetésünkkor. Nagyon sajnálom, hogy akkor olyan csúnya dolgokat vágtam a fejedhez-ráztam meg a fejem.
-Már rég megbocsájtottam. De mi köze ennek a történetedhez?
-Az hogy az a nap indította el ezt az egészet-ráztam meg a fejem.-Nem beszéltem veled, és úgy éreztem magam, mint akit senki nem érdekel. A barátnőim tartották bennem a lelket, így visszagondolva pocsékul éreztem magam, és nem akartam, hogy feladd az álmod, de... De kiakadtam, oké? Szerettem volna akkor melletted lenni-vontam meg tehetetlenül a vállam. Láttam rajta, hogy igenis közbe akart vágni, de a tovább hadartam.-Igen, tudom, már elmondtad, hogy mit, miért tettél, de ez nem változtat semmin.
A szemeim megteltek könnyel, ahogy közelebb araszolt hozzám és lenézett rám. Biztosan szörnyen festhettem, hiszen ki voltam ütve órákon keresztül, miközben biztos elfeküdtem a hajamat, a szemem alatt már biztos ott voltak azok a gyönyörű táskák, és ne feledkezzünk meg az izmaim fájdalmáról, amelyek üvöltöttek, ha megmozdultam.
Ott térdepelt mellettem, nem szólt egy szót sem. Közben gondosan törölgette az arcomra száradt és az éppen csordogáló könnyeket, amelyektől a szemem már biztosan vörös lehetett. Lehajolt hozzám, homlokát az enyémnek döntötte, majd belenézett a szemembe.
-Én vagyok az oka, ugye?-kérdezte tőlem, mire lehajtottam a fejem.
Rájött.
Saját magától. Kissé megkönnyebbültem attól, hogy nem nekem kellett bevallanom, de sajgott a szívem a búskomor és szomorú hangjától. Libabőr futott végig a kezemen, mikor végigsimított a hátamon, ezzel kényszerítve, hogy felnézzek rá.
-Nekem pánikrohamaim vannak, Zoli-pillantottam rá keserűen. A szeme elkerekedett.-Miután elmentél, azt hittem a világ összedőlt, ezért senki és semmi nem érdekelt. Viszont egy, a média által közölt kép rólad és valami csajról feje tetejére állította a világomat.
-Annyira sajnálom, Luca. Szólnom kellett volna a veszekedésünk napján, hogy bármi lesz is ne figyelj a média által összehordott baromságoknak-súgta.-Tudom, nem könnyű elhinni mi az igazság és mi a hazugság, de Magyarországon nem minden úgy működik, mint külföldön. Végig olvastad azt a cikket?
-Nem bírtam. A lányok azt mondták, hogy arról szólt, hogy valamilyen közös dalt fog írni a bandátok és a lány az egyik beteg gyerekeket támogató központnak.
-Igen. Azzal a lánnyal, Vikivel csak barátok vagyunk, voltunk és leszünk. Sosem jártam együtt vele, sőt nem is igazán volt barátnőm. Egy-két egyéjszakás kalandon kívül-mosolygott halványan, és hüvelykujjával a bőrömet simogatta.
-De hát...-tátogtam értetlenül.-Azon a képen éppen csókolóztatok.
-Csak hülyeségből csináltuk, és nem volt igazi. Fogadtunk a többiekkel, hogy ki meri megtenni a fotósok előtt, és Viki is belement. Ennyi volt az egész.-Miközben magyarázott, én csak próbáltam felfogni, hogy ami miatt már három éve folyamatosan egy betegséggel küzdök, csupán egy hülye fogadás miatt van. Nem hiszem el.-Tudod, néha a látszat nagyon csal.
El sem tudta képzelni, hogy mennyire. Az elmúlt napokban, az összes olyan dolog, amit igaznak hittem, mind hamissá változott. Kezdődött a Marcival való barátságommal, aztán megtudtam, hogy Zoli nem is utál engem, sőt megtudtam az okot, amiért annak idején összevesztünk, és kiderült, hogy csak akkor is engem védett; és most ez. Úgy érzem ez a vallomások hete, most kiderül, hogy mi valós és mi az, ami nem.
Hihetetlen mennyi mindenen mentünk keresztül, miközben egyáltalán meg sem érdemeltük volna. Ő is mondta, hogy szeretett volna mellettem maradni, de azt hitte haragszom rá, én meg azt hittem, hogy ő dühös rám. Ezt akarta a sors. Talán, ha akkor nem veszünk össze, és nem megy el, akkor most nem állnánk itt. Akkor talán már nem lennénk egymás mellett.
Egy ideig csak ültünk egymás mellett, kézen fogva, és bámultunk magunk elé. Megkönnyebbülten dőltem neki a vállának, hiszen teljesen jól kezelte a dolgot. Azt hittem, sokkal jobban magára veszi majd, de talán a szíve mélyén tudta azt, amire nem rég jöttem én is rá: ez mindkettőnk hibájából történt.
Egyszer felsóhajtott, majd kissé előre dőlt, közben maga elé meredt.
-Azt hiszem, én jövök. Mit szeretnél tudni?
-Nem... Én nem kérem, hogy elmondj nekem valamit...-kérleltem kétségbeesetten. Igen, beleegyeztem az elején, de már nem volt muszáj tudnom. Elég volt mára a drámából.
Sőt egy életre elegem volt a drámából. Az életem lassan egy szappanoperához hasonlított, és úgy éreztem, könyvet is írhatnék erről az egészről. Valószínűleg támogatták is volna, hiszen van olyan feltevés arról, hogy ha valaki kiírja magából a fájdalmát, akkor sokkal könnyebben dolgozza fel a dolgokat. Az irodalom tanárnőm pedig mindig dicsérte a fogalmazásaimat, és sokan mondták már, hogy van tehetségem az íráshoz.
Amit persze én nem hittem el.
Fel sem bírtam fogni, mi történik. El sem bírtam hinni, hogy ezt hallom tőle, pedig itt állt előttem.
Közelebb hajoltam hozzá, nekidöntöttem a fejemet a homlokának.
-Nem bántottál meg-suttogtam a szemébe nézve.-Sohasem bíztam abban, hogy visszakaphatlak, és tudtam, hogy nem lesz könnyű egy újabb találkozás 3 év után.
Amikor kezem akaratlanul kisimított a homlokából egy hajtincset, behunyta a szemét, és belesimult a kezembe. Annyira ártatlan volt, olyan kisfiúsan. Sebezhető volt, érzékeny, mintha akármikor össze tudnám törni. De csak most láttam ilyennek, még sohasem volt ennyire... Ennyire békés? Az arcáról lehullt a maszk, és most őszinte volt.
Megérdemelte, hogy én is őszinte legyek hozzá. Itt volt az ideje, hogy bevalljam neki, hogy szeretem őt. A gyomrom liftezett, ideges voltam, kezem-lábam remegett, de ez volt a megfelelő pillanat. Mindenki nyaggatott már vele, hogy valljam be az érzéseim, és nemcsak most, hanem 3 éve is ezzel traktáltak. Most viszont kettesben voltunk, nem volt a közelünkben senki. Nem hallott minket az égvilágon senki, és biztos voltam abban, hogy ezt a beszélgetést senki nem fogja megtudni, ha nem mondjuk el.
Így hát bevallottam.
-Azt hiszem, szeretlek-motyogtam, aztán csendben vártam a reakcióját...
Velünk is ez történt.
Miután a fonyódi kiránduláson megláttak minket a rajongók, szétterjesztették az interneten, hogy merre és mit csináltunk. És onnantól kezdve már mindenki tudta, hogy Badacsonyban voltunk. Mindenki ismerte a kis napunk történetét, és hadd ne mondjam, milyen kellemetlen volt, amikor mindenki megbámult minket.
Hurrá, de komolyan.
Mégis mit gondolt Zoli, amikor engem választott maga mellé? Hogy majd el bírom viselni ezt a terhet? Igen, nem tudta, hogy milyen problémák övezik körbe az életem. Mégis valahogy furcsa volt, hogy pont engem akart az álbarátnőjének. Vajon mi volt az indítéka?
Miután Fonyódról visszamentünk a táborba, a tanárok újabb kincsvadászatot tartottak a diákokkal, aminek tétje az volt, hogy a győztes csapat tagjai kapnak egy feleletmentesítőt valamelyik tanáruknál. Nem is kellett több, az összes diák fejvesztve menekült, hogy megtalálja a „kincseket”. Egyedül maradtam azokkal, akik nem igazán vehettek ebben részt, vagyis a Memory, a tanárok és persze Marci, plusz még néhány ember.
Az egyik percben rápillantottam Marcira, akinek szomorú tekintete láttán megint csak a búskomor hangulat, és a bűntudat kúszott a mellkasomba. Sajnáltam, hogy végül mégsem lehettünk barátok, de nem tudtam barátként mellette maradni, amíg ő szerelmes volt belém. Tisztességtelen lett volna ámítani, miközben más fiú jelenti számomra az életet.
Inkább elfordítottam fejem.
Csakhogy akkor sem lettem sokkal jobban.
A másik oldalamon ott állt a fiú, akit istenítettem, és aki már nem engem figyelt. Féltékenység, és keserűség töltötte meg a szívemet, amikor megpillantottam a lányt, akit méregetett, és akinek az alakján mindig megakadt a tekintete. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy búcsút mondjunk ennek az álkapcsolatnak. Legalábbis az én részemről ez már nemcsak látszat lett volna.
Ez már több volt az én részemről puszta álcánál, ez sokkal több volt önmagamnál. Az érzés csak arra várt, hogy kiszabaduljon a mellkasomból, hogy utat törjön a sötétségből a fény felé, de én voltam az, aki megbéklyózta ezeket. Én voltam, aki megállította, hogy felszínre törjenek ezek a lehetetlen érzelmek. Mert milyen is lett volna annak tudatában élni, hogy ő nem szeret, miközben csak barátok vagyunk.
Hirtelen megcsörrent a mobilom, de Zoli csak annyira méltatta ezt az aprócska jelző hangot, hogy egy pillanatra rám pillantson, de aztán már nem is érdekelte. Engem viszont annál jobban, sőt... Amikor felnyitottam a telefonom képernyőzárját hirtelen megértettem, milyen is, amikor a rajongók nem tartanak megfelelőnek a kedvencük mellé.
A kijelzőn egy számomra ismeretlen e-mail címről érkezett üzenet fogadott, ahová csupa nagybetűkkel volt leírva, hogy hagyjam békén Zolit, máskülönben nekem annyi. Csakhogy ez csupa csúnya és durva szavakkal leírva, ahol éppen engem írtak le mindennek. Tudtam, hogy még annak ellenére is, hogy Magyarországon a sztárok élete másabb, mint külföldön, vannak kivételes esetek, amikor a rajongók túlmennek egy határon. Ez történt most is.
A könnyek marni kezdték a szememet, mikor szipogva eltettem a zsebembe a mobilom.
Nem tudtam már tovább csinálni. Eljött a pillanat, amikor már kiakasztott az egész élet. Nem kellett volna újból felidegesítenem magam ezzel, de kit érdekelt már ez az egész ügy, ha én már nem illettem a tökéletes képbe?
-Azt hiszem, hogy meg kellene beszélnünk valamit-suttogtam, miközben magam elé bámultam. Még mindig nem kapta rám a tekintetét, és én elkeseredetten fordítottam el a fejemet tőle mielőtt megszólaltam volna.-Azt hiszem, én már nem bírom tovább ezt-mondtam.-Nem tudom, miért kellett neked álbarátnő, de én... Én képtelen vagyok folytatni ezt.
Ekkor a tengerkék tekintet rám villant, és idegesen fürkészte az arcomat. Ellépett tőlem, hogy még jobban belenézhessen a szemembe. Lehajtottam a fejemet, hogy véletlenül se lássa meg a könnyeket a szememben.
-Miért csinálod ezt?-kérdezte rekedtes hangján.
-Miért csinálom?-A hangom kétségbeesett volt, és a pánik megint uralni kezdte az elmémet. Csakhogy most még volt erőm annyira, hogy kimondjam a szavakat, amiket szerettem volna.-Itt vagyunk öt napja, és eddig talán egyetlen normális beszélgetésünk volt, ráadásul tegnap elmondtam életem egyik legnagyobb titkát és még mindig csak közömbösen viselkedsz velem. Úgy mintha csak egy rabszolga lennék. Voltak olyan pillanatok, amikor feltűnt a kedves éned, de sokszor láttam azt, akitől tegnap este féltve óvtál. Úgy gondolom, nem kérek belőle.
Minden egyes kiejtett szó után egyre nehezebben jutott be a levegő a tüdőmbe, az arcomat pedig könnyek sokasága áztatta. A mellkasomat hatalmas tömegű fájdalom nyomta, miközben a rózsa tövisei a szívemet szurkálták, még több sebet ejtve rajta. A világ forogni kezdett velem, és egyre jobban bepánikoltam. Sírtam, futni akartam, el akartam tűnni onnan, hogy végre le tudjak nyugodni, de nem ment. Ott álltam, és csak kapkodtam a levegőt, miközben a tekintetem kezdett elhomályosodni.
Sejtettem, hogy ki fogok borulni, de hogy ennyire... Elszorult a torkom, miközben térdre estem a földön, majd a földre borultam. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, miközben folyamatosan harcoltam az oxigénért.
Zoli idegesen és aggódóan hajolt felém, miközben a karjai közé vett. Csitítóan simogatta a karomat, miközben apró, megnyugtató csókokat hagyott a homlokon. Amióta találkoztunk most láttam először, hogy tényleg aggódott értem, sőt most először tudtam azt mondani, amióta újra találkoztunk, hogy kétségbeesett.
-Hé, kicsi lány-simogatta meg az arcom erőltetetten mosolyogva.-Mindjárt hoznak nyugtatót, nincs semmi baj. Minden rendben lesz.
Idegesen, zihálva pillantottam fel rá.
-Ké... Kérlek...-kezdtem dadogva.-Besz... Beszél... Beszélnünk kell.
-Rendben, amint lenyugodtál-bólintott kétségbeesetten, miközben mellette megjelent az egyik tanár egy injekciós tűvel, meg valamivel, ami benne volt. Utáltam a tűszúrásokat, és sejtettem, hogy az a valami az én vérembe lesz fecskendezve. A tanárnő-aki elsősegélyt is tanult és állítólag egy évig orvostan hallgató volt-leguggolt mellém, majd beleszúrta a karomba a tűt.
Élesen szívtam be a levegőt, és becsuktam a szememet. Nem fájt, egyáltalán nem volt rossz érzés, de csak reménykedni tudtam, hogy valami jó erős nyugtatót tartalmaz. A remény nem hagyott el, mert a következő percekben a légzésem kezdett visszaállni a normálisnak mondható ütembe.
Már megint miért kellett ilyen nagy jelenetet csinálnom? Miért kellett ennek a hülye pánikrohamnak pont most érkeznie? Most biztos mindenki diliházba akarna záratni, sőt szerintem Zoli is épp azt teszi mérlegre, hogy normális volt-e, hogy engem választott.
Nem akartam beszélni vele, először pihenni akartam, és átgondolni néhány dolgot. Nem akartam beszélni a pánikrohamról, csak aludni. A következő pillanatban már az álmok csodás világában jártam, ahol senki és semmi nem zavart....
A házunkban ébredtem, az ágyon fekve, miközben egy nő és egy férfi elmélyülten beszélgettek valamiről. Én úgy éreztem magam, mint aki napokat aludt. Kipihentem magam, az összes izmom ellazult... Egy pillanatra....
Aztán meghallottam a beszélgetés témáját.
-Valami komoly problémája van, ugye?-kérdezte halkan a férfi. Most már felismertem Zoli rekedtes hangját, amitől legszívesebben kimenekültem volna a házból azon nyomban. De szerettem volna tudni hová tart a beszélgetés.
-Ne beszélj így erről. Ez nem probléma, hanem csak egy hülyeség miatt kialakult betegség...-mondta Vera halkan.
-Ami egyenlő egy problémával...
-Jó, lehet mondani így is, de nem szereti. Ez számára egy betegség marad, amellyel megbirkózik a gyógyszerekkel és támogatással.
-De mi ez?
-Ezt majd ő elmondja, ha akarja.
-De miért nem képes bevallani nekem? Annyira idegesít ez az egész.
-Neki kell elmondani neked. Nekem erre nincs felhatalmazásom.
-Legalább annyit árulj el, hogy mióta tart ez?
-Nem mondhatok semmit-tiltakozott hevesen Vera.-Majd ha felkel tőle kérdezd meg ezt tőle. Én megyek a lányok után, ha kell valami, tudod hol találsz.
Úgy egy idő múlva kinyitottam a szememet, és figyeltem, ahogy Zoli leült mellém. Ő pedig halványan mosolygott rám. Gyengéden simogatta a kezemet, az arcomat, majd megfogta a testem mellett fekvő kezemet, és összefűzte az ujjainkat, mintha ez olyan logikus és természetes lenne. Valahogy úgy éreztem ez tényleg normális köztünk, ez... Más volt és bizalmas.
Nem tudom, miért, talán a sok stressz miatt, de a könny végigcsordult az arcomon, de közben egy apró mosoly volt az arcomon. Megnyugtató volt a jelenléte, de keserű is volt abban, hogy most a kezemet fogta. Nem is kellett volna mondania, tudtam, hogy mit szeretne. El kell mondanom neki mindent, de mégis hogyan?
-Hé, jól vagy?-hajolt le hozzám Zoli halványan mosolyogva, majd egy apró, leheletnyi puszit nyomott az arcomra, amitől a hideg futkosott a bőrömön.
-Igen-füllentettem.
Egy ideig figyeltem, ahogy a nyugodt arckifejezés átváltozik aggodalmasra, végül pedig értelmetlen módon a dühtől csillogtak kék szemei. Olyan sok mindent nem értettem, ami körülöttem történt. És olyan sok mindenre kellett volna egy magyarázat, de ezeket valahogy sosem tudtam meg.
Ekkor Zoli idegesen lehunyta a szemét, majd beletúrt a hajába. Valami nem stimmelt vele. Őszintén idegesnek tűnt, mintha valami rosszat mondtam volna.
Talán így is volt?
-Nem hiszem el, hogy ezt mondod. Azt hittem, hogy most legalább őszintén válaszolsz nekem-suttogta, majd felállt, és elsétált az ablakig.
-Mit kellene mondanom?-keltem ki magamból.-Hogy semmi sincs rendben? Hogy minden bajom van?-Akkor telt be az a bizonyos pohár, amikor elfordította a tekintetét. Valószínűleg érdekesebbnek találta a kezét. A dühtől vörös lett a fejem és kiabáltam. Kikeltem magamból.-Mit kellene elmondanom?
-Mondd el, hogy mi volt ez az egész-kiáltott rám idegesen. Beletúrt a hajába, miközben fel-alá járkált a szobában, aztán megállt az ágyam végében.-Szerinted nekem milyen, amikor egyáltalán nem tudom, mi történik veled? Szerinted milyen, amikor meglátom a szürke és sápadt arcodat, miközben a karjaiban fekszel? Már másodjára lettél rosszul a társaságomban, és kezdek nagyon ideges lenni.
-Miért?
-Komolyan-hunyta be a szemét.-Ha még egyszer miérteket keresel, meg fogom tiltani neked, hogy ilyen kérdéseket tegyél fel. Az igazat mondd, és hagyd abba a hülyeségeket.
Az igazat?
Az igazat, amelyet titkolni akartam az összes ember elől, amelyet még előle is rejtegettem, amelyet álarc mögé rejtettem, amelyet soha többé nem akartam senkinek elmondani, de az értetlenség és a kíváncsiság engem is megöl. A múlt történései viszont nem befolyásolhatják az életem hátralevő részét. Színt kellett vallanom, mert én magam is megbolondultam volna, nemcsak ő.
Lassan felálltam az ágyról, és végigsimítottam a karomon. Arra készültem, hogy teljesen lecsupaszítsam a lelkemet előtte, és ettől a hideg futkorászott a karomon. A tekintetem nem tudtam levenni róla, miközben az ablak mellé sétáltam én is.
A természet most igazán zöld volt odakint, friss volt minden, és bár a hőség miatt már nem is látszott a tegnapi vihar nyomai, mégis odakint sokkal jobban éreztem volna magam, mint idebent a négy fal közé zárva, ahol csak feszélyezett minden.
-Nem lenne kedved inkább kimenni?-kérdeztem. Miután bólintott, elsétáltunk a ház mögötti fa alá, és leültünk egymás mellé hátunkat a fa vaskos törzsének döntve. Távol ült tőlem, mintha közben nem is akarna hozzám érni. Mintha csak túl akart volna esni ezen, aztán meg nyugodt lélekkel eltűnni a fenébe, és mindent maga mögött hagyni. Bárcsak mindenkinek ilyen könnyű lenne. Én is ilyen könnyen túl akartam ezen lenni.
De ez nem így működik.
-Van egy ajánlatom-suttogta, mire felkaptam a fejem.-Én is elmondok valamit, ha te is bevallod ezt az egészet.
Biccentettem, azt hiszem ez fair ajánlat.
-Legyen-sóhajtottam.-Emlékszel, amikor egyszer átjöttél hozzánk karácsonykor? És éppen gyakoroltam, te pedig javasoltad, hogy saját dalt kellene énekelnem? Nos akkor kezdtem irántad érezni valamit. Szar volt, bevallom őszintén. Még senki iránt nem éreztem így, aztán rá kellett jönnöm, hogy te vagy az első nagy szerelmem...-És úgy néz ki az utolsó is.-Amikor bekerültünk a gimibe, valahogy minden összekuszálódott... Megváltoztál.
-A többiek megváltoztattak-túrt a hajába.
-Tudom, de nem szerettem ezt az éned, és muszáj volt elmondanom neked az utolsó beszélgetésünkkor. Nagyon sajnálom, hogy akkor olyan csúnya dolgokat vágtam a fejedhez-ráztam meg a fejem.
-Már rég megbocsájtottam. De mi köze ennek a történetedhez?
-Az hogy az a nap indította el ezt az egészet-ráztam meg a fejem.-Nem beszéltem veled, és úgy éreztem magam, mint akit senki nem érdekel. A barátnőim tartották bennem a lelket, így visszagondolva pocsékul éreztem magam, és nem akartam, hogy feladd az álmod, de... De kiakadtam, oké? Szerettem volna akkor melletted lenni-vontam meg tehetetlenül a vállam. Láttam rajta, hogy igenis közbe akart vágni, de a tovább hadartam.-Igen, tudom, már elmondtad, hogy mit, miért tettél, de ez nem változtat semmin.
A szemeim megteltek könnyel, ahogy közelebb araszolt hozzám és lenézett rám. Biztosan szörnyen festhettem, hiszen ki voltam ütve órákon keresztül, miközben biztos elfeküdtem a hajamat, a szemem alatt már biztos ott voltak azok a gyönyörű táskák, és ne feledkezzünk meg az izmaim fájdalmáról, amelyek üvöltöttek, ha megmozdultam.
Ott térdepelt mellettem, nem szólt egy szót sem. Közben gondosan törölgette az arcomra száradt és az éppen csordogáló könnyeket, amelyektől a szemem már biztosan vörös lehetett. Lehajolt hozzám, homlokát az enyémnek döntötte, majd belenézett a szemembe.
-Én vagyok az oka, ugye?-kérdezte tőlem, mire lehajtottam a fejem.
Rájött.
Saját magától. Kissé megkönnyebbültem attól, hogy nem nekem kellett bevallanom, de sajgott a szívem a búskomor és szomorú hangjától. Libabőr futott végig a kezemen, mikor végigsimított a hátamon, ezzel kényszerítve, hogy felnézzek rá.
-Nekem pánikrohamaim vannak, Zoli-pillantottam rá keserűen. A szeme elkerekedett.-Miután elmentél, azt hittem a világ összedőlt, ezért senki és semmi nem érdekelt. Viszont egy, a média által közölt kép rólad és valami csajról feje tetejére állította a világomat.
-Annyira sajnálom, Luca. Szólnom kellett volna a veszekedésünk napján, hogy bármi lesz is ne figyelj a média által összehordott baromságoknak-súgta.-Tudom, nem könnyű elhinni mi az igazság és mi a hazugság, de Magyarországon nem minden úgy működik, mint külföldön. Végig olvastad azt a cikket?
-Nem bírtam. A lányok azt mondták, hogy arról szólt, hogy valamilyen közös dalt fog írni a bandátok és a lány az egyik beteg gyerekeket támogató központnak.
-Igen. Azzal a lánnyal, Vikivel csak barátok vagyunk, voltunk és leszünk. Sosem jártam együtt vele, sőt nem is igazán volt barátnőm. Egy-két egyéjszakás kalandon kívül-mosolygott halványan, és hüvelykujjával a bőrömet simogatta.
-De hát...-tátogtam értetlenül.-Azon a képen éppen csókolóztatok.
-Csak hülyeségből csináltuk, és nem volt igazi. Fogadtunk a többiekkel, hogy ki meri megtenni a fotósok előtt, és Viki is belement. Ennyi volt az egész.-Miközben magyarázott, én csak próbáltam felfogni, hogy ami miatt már három éve folyamatosan egy betegséggel küzdök, csupán egy hülye fogadás miatt van. Nem hiszem el.-Tudod, néha a látszat nagyon csal.
El sem tudta képzelni, hogy mennyire. Az elmúlt napokban, az összes olyan dolog, amit igaznak hittem, mind hamissá változott. Kezdődött a Marcival való barátságommal, aztán megtudtam, hogy Zoli nem is utál engem, sőt megtudtam az okot, amiért annak idején összevesztünk, és kiderült, hogy csak akkor is engem védett; és most ez. Úgy érzem ez a vallomások hete, most kiderül, hogy mi valós és mi az, ami nem.
Hihetetlen mennyi mindenen mentünk keresztül, miközben egyáltalán meg sem érdemeltük volna. Ő is mondta, hogy szeretett volna mellettem maradni, de azt hitte haragszom rá, én meg azt hittem, hogy ő dühös rám. Ezt akarta a sors. Talán, ha akkor nem veszünk össze, és nem megy el, akkor most nem állnánk itt. Akkor talán már nem lennénk egymás mellett.
Egy ideig csak ültünk egymás mellett, kézen fogva, és bámultunk magunk elé. Megkönnyebbülten dőltem neki a vállának, hiszen teljesen jól kezelte a dolgot. Azt hittem, sokkal jobban magára veszi majd, de talán a szíve mélyén tudta azt, amire nem rég jöttem én is rá: ez mindkettőnk hibájából történt.
Egyszer felsóhajtott, majd kissé előre dőlt, közben maga elé meredt.
-Azt hiszem, én jövök. Mit szeretnél tudni?
-Nem... Én nem kérem, hogy elmondj nekem valamit...-kérleltem kétségbeesetten. Igen, beleegyeztem az elején, de már nem volt muszáj tudnom. Elég volt mára a drámából.
Sőt egy életre elegem volt a drámából. Az életem lassan egy szappanoperához hasonlított, és úgy éreztem, könyvet is írhatnék erről az egészről. Valószínűleg támogatták is volna, hiszen van olyan feltevés arról, hogy ha valaki kiírja magából a fájdalmát, akkor sokkal könnyebben dolgozza fel a dolgokat. Az irodalom tanárnőm pedig mindig dicsérte a fogalmazásaimat, és sokan mondták már, hogy van tehetségem az íráshoz.
Amit persze én nem hittem el.
Önbizalomhiány miatt nem hittem el, hogy tehetségesnek tartottak, mégis szerettem csinálni. Szerettem írni kitalált főszereplőkről, mesebeli lényekről, fikcióval vegyített romantikáról, és persze a mesebeli hercegről, aki mindig megjelenik, hogy megmentse szeretett hercegnőjét. Az egész életemet belevittem ebbe a történetekbe. Volt olyan, hogy egyik szereplő vonásai igencsak hasonlítottak Zolira, aztán volt egy olyan történet, amiben a szereplők összevesztek, és még számtalan ilyet megírtam már. Ezek a kicsi történetek füzetekben a polcaimon sorakozva vártak arra, hogy valaki egyszer elég jónak találja ahhoz, hogy nyilvánosságra hozza őket. Én nem tartottam annyira jónak őket.
Elegem volt a drámai elemekből az életemben, elég volt a sok sírásból, a múlt okozta fájdalmas érzésekből, a pánikrohamokból. Élni akartam, és végre megkönnyebbülten térhettem vissza az eredeti életemhez. Elmondhattam magamról, hogy most talán képes leszek újra önmagamként élni.
Nem tudom, mennyi idő telt el ott a fa alatt ülve, de amikor megszólalt, egy egész világ fordult meg velem. 
-A lemezkiadó cég nem igazán örült neki, hogy fűvel-fával összehoztak az újságírók, pedig nem is voltak igazak a hírek,-mesélte, miközben egy fűszálat kezdett piszkálni a lába előtt-ezért azt mondták, hogy válasszak magamnak valakit, akivel el tudnám képzelni magam, vagy ők fognak. Abból semmi jó nem sült volna ki, hogyha ők választanak nekem partnert, ezért mikor visszajöttünk, és megláttalak úgy gondoltam te lennél a legmegfelelőbb.-Kék szemével rám pillantott, és egész testemben megremegtem, amikor kezével kényszerített, hogy a szemébe nézzek.-De elutasító voltál, és parancsolgató, én meg felidegesítettem magam és beszóltam. Nagyon sajnálom, nem akartalak akkor megbántani.Fel sem bírtam fogni, mi történik. El sem bírtam hinni, hogy ezt hallom tőle, pedig itt állt előttem.
Közelebb hajoltam hozzá, nekidöntöttem a fejemet a homlokának.
-Nem bántottál meg-suttogtam a szemébe nézve.-Sohasem bíztam abban, hogy visszakaphatlak, és tudtam, hogy nem lesz könnyű egy újabb találkozás 3 év után.
Amikor kezem akaratlanul kisimított a homlokából egy hajtincset, behunyta a szemét, és belesimult a kezembe. Annyira ártatlan volt, olyan kisfiúsan. Sebezhető volt, érzékeny, mintha akármikor össze tudnám törni. De csak most láttam ilyennek, még sohasem volt ennyire... Ennyire békés? Az arcáról lehullt a maszk, és most őszinte volt.
Megérdemelte, hogy én is őszinte legyek hozzá. Itt volt az ideje, hogy bevalljam neki, hogy szeretem őt. A gyomrom liftezett, ideges voltam, kezem-lábam remegett, de ez volt a megfelelő pillanat. Mindenki nyaggatott már vele, hogy valljam be az érzéseim, és nemcsak most, hanem 3 éve is ezzel traktáltak. Most viszont kettesben voltunk, nem volt a közelünkben senki. Nem hallott minket az égvilágon senki, és biztos voltam abban, hogy ezt a beszélgetést senki nem fogja megtudni, ha nem mondjuk el.
Így hát bevallottam.
-Azt hiszem, szeretlek-motyogtam, aztán csendben vártam a reakcióját...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése