XII.fejezet-Távolság

Sziasztok, gimiseim! :))
Nos eljött ez a pillanat is. :) A történetnek ez az utolsó része, sajnos. Holnap még lesz valószínűleg egy epilógus, és utána végleg lezárom Zoli és Luca történetét. Még nem búcsúzkodom, úgyhogy holnap jelentkezem. ;)

xoxo Sky

Nos másnap reggel boldogan keltem ki Zoli karjai közül, hiszen az este minden egyes pillanatra színtisztán emlékeztem. Kuncogva lépkedtem lábujjhegyen az ajtóig, és nem tudtam levakarni a vigyort az arcomról. Mondjuk szerintem senki sem bánja, hogy ilyen vidám vagyok, kiváltképpen Zoli nem, aki legalább hatvanszor megkérdezte tőlem, hogy minden rendben van-e.

Jó, a tanárok a múltkor említették, hogy remélik a szobában nem fog semmi olyan történni, ami nem történhetne egy táborban, de szerintem annyira nem foglalkoztak vele. És egyáltalán honnan tudnák? Nem fognak rájönni...

Már régóta hiányzott a pozitív énem, és most olyan jó volt visszakapni. A hálóingemben léptem ki a levegőre, ahonnan ráláttam a körülöttem lévő világra. Körbenéztem és láttam, ahogy a tábor diákjai ébredezni kezdtek. Kint a tornácon poharakból ittak vizet vagy teát, amit biztos a tanárok adtak nekik. Egy-két lány észrevett, majd odaintegetett nekem, én pedig mosolyogva viszonoztam a gesztusukat.

Nem tudom, hogy nézhettem ki, de ha visszagondolok Zoli keze eléggé belegabalyodott a hajamba. Nos... Khmm... Valószínűleg úgy nézhetett ki, mint egy szénaboglya, de akkor már az sem nagyon tudott érdekelni. Csak neki dőltem a kis terasz korlátjának, és mosolyogva bámultam magam elé, egyszer-kétszer pedig fel is vihogtam, ahogy beugrott egy-egy kép az elmúlt éjszakáról...

Múltban történő vidám utazásomnak Levi megérkezése vetett véget, aki megrázta a fejét, miközben nevetett. Mögötte pedig természetesen ott állt Peti is, aki meg csak vigyorgott. Én meg csak értetlenül kapkodtam közöttük a tekintetemet, de mégsem értettem meg, mi történt velük.

-Miért néztek rám így?-kérdeztem tőlük, mire csak megvonták a vállukat.

-Tudod, kicsit sem feltűnő, hogy korán reggel ezer wattos mosollyal az arcodon állsz a korlátnak dőlve, és merengsz valami igazán fontoson, közben csak egy darab hálóinget viselsz-pillant végig rajtam Peti, majd csak elvigyorodik. Én pedig elkezdtem vörösödni, miután rájöttem, hogy mire is akartak rávezetni.

-Tudjátok?-néztem rájuk.

-Hát persze, hogy tudjuk, Luca-nevetett fel természetesen Levi.-Olyanok vagytok, mint az energiabombák. Jó, őnagyságát-biccentett a bejárat felé Zolira célozva.-persze még nem láthattuk ma, de te majd kiugrassz a bőrödből, ami bárkinek jelezné, hogy boldog vagy.

Zavartan elnevettem magam, mire ők is még jobban mosolyogni kezdtek.

-Nyugodj meg-fogta meg a kezemet Levi, mikor vörös arcom elé tettem.-Ez csak jó, hiszen jó újra boldognak látni, kicsi lány, és Zoli is régen volt ennyire életvidám. Örülünk nektek.

-Hogy érted, hogy már régen volt ilyen?-ráncoltam a homlokomat.

Peti és Levi összenéztek, majd az előbbi úgy hajolt ki mellettem, hogy jobban láthassam az arcát.

-Tudod, mikor felkerültünk Pestre Zoli kezdetben rád haragudott a szavaid miatt, de aztán volt egy komoly beszélgetésünk vele, és rájött, mekkora hibát követett el. Hónapokig tétlenül várt arra, hogy talán te lépsz valamit vagy arra, hogy lesz elég bátorsága felhívni téged.

-De nem tette meg...-suttogtam.

-Nem-mondtam határozottan Levi.-Túl gyáva volt, és emiatt saját magát is tönkre tette. Azt mondta, hogy hülyeséget csinált azzal, hogy távol akart tartani a sajtótól. Azt mondta, hogy bármit megtenne, hogy visszakapjon, de attól félt, hogy szóba sem állsz majd vele.

-Pedig megtettem volna... Én is haragudtam rá egy ideig, aztán...-Ekkor elcsuklott a hangom. Visszagondolva, mennyi hülyeség miatt lett ilyen elcseszett az életünk...

-Hé, ez már régen volt-mosolyodott el Peti, és fél karjával egy pillanatra átkarolta a vállam tanúsítva, hogy ő is barátom lett az elmúlt napokban.

Ami igaz is volt. Petivel az elmúlt három-négy napban nagyon sokat beszélgettem, és kiderült, hogy nagyon kedves srác. Megtudtam, hogy eredetileg ő Egerben született, de később a szüleivel Debrecenbe költöztek, így került a Szent Margitba. Egy bál utáni afterparty alkalmával ismerkedett meg Levivel és Zolival, így alakult meg a Memory, közvetlenül az után, hogy a fiúk már nem beszéltek velem. Most Pesten él úgy, mint a többiek, és van egy aranyos barátnője, akivel egy lakásban élnek és aki orvosi egyetemre jár. Megtudtam, milyen zenéket kedvel, és a titkaiba is beavatott. Cserébe én is bizalommal fordultam hozzá ugyanúgy, mint Levihez.

-Pontosan-karolt át Levi is.-Az élet néha nagyon szar tud lenni, de te, kicsi lány, még mindig képes vagy felállni a legnagyobb katasztrófa után is.

-Ó, azért ez vitatható-nevettem fel hitetlenkedve, majd szomorúan tekintettem magam elé.

-Önbizalom, kicsi lány-kacsintott rám Peti mosolyogva, majd mikor meglátta az arckifejezésem, rögtön lehervadt a mosoly az arcáról. 

-Nem, srácok. Egy kicsit félek, ha ti visszamentek Pestre-hajtottam le a fejem.

-Mi lenne? Zoli meg te kibírtatok egymás nélkül 3 évet is...

-De az más volt... Most együtt vagyunk-magyaráztam meg érthetően a dolgot.

-És? Figyelj, lehet, hogy együtt vagytok, de egyikőtök érzése se fog változni, és van egy olyan sejtésem, hogy Zoli bevállalja a hétvégi több órás autóutakat, hogy láthasson-mondta Peti.

-Igen-helyeselt bólogatva Levi.-Szenvedett miattad éveken keresztül, most már nem fog téged békén hagyni, addig lohol utánad, amíg csak lehet. Ha szemtől szembe nem utasítod el, akkor ő nem mondja ki a végét.

-Remélem, igazad van.

Ekkor nyílt az ajtó, és egy fáradt, mégis aggódó szemű, félmeztelen barátom állt meg velem szemben. Mikor megkönnyebbülten látta, hogy én a teraszon állok a két legjobb haverjával, kissé megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, izmai ellazultak.

-Azt hittem, hogy eltűntél-nyújtotta felém a kezét, majd miután elfogadtam, közelebb húzott engem magához, és gyengéd csókot nyomott a homlokomra. Olyan kedves gesztus volt tőle, hogy majdnem elolvadtam a karjaiban, de mégis mit tehetnék, ha Mr. Tökéletes volt a barátom? Szexi vonzerejével lassan már engem is bekerített, és olyan boldogság töltött el engem, hogy pont én lehetek az a lány, akivel járt, hogy majd felrobbantam. Kétségkívül összevissza kuszálódtak a gondolataim... Ezeket a boldogság okozta?

Két korai vendégünk csak egymásra pillantott, és megint azzal a mindent sejtő vigyorral néztek vissza ránk. Zoli ebből mit sem vett észre, mert közben engem bámult kék szemeivel. Azok a szemek a lelkemig hatoltak, és öntelten vigyorgott, amikor rájött, milyen hatással volt rám a tegnap este....

Ó, a fenébe! Ez a félisten a lelkembe lát?

-Mégis miért tűntem volna el?-kérdeztem értetlenül, miközben átöleltem a karjaimmal a derekát ezzel magamhoz láncolva őt.

-Ööö... Mindegy, majd ezt megbeszéljük.-Nézett egy vigyorral a bandatársaira.-Hát ti srácok? Hogy-hogy ilyen korán?

-Ó el is felejtettük mondani Lucának, amiért tulajdonképpen idejöttünk. A lányok üzentek, hogy beszéltek a tanárokkal, és szeretnének ma egy ki mit tud?-ot tartani, ha a táborvezető is beleegyezik-nézett rám Levi.

-Persze-értettem a tanárok egyet.-Szerintem ez egy nagyon jó ötlet. Délutánra meg is lehetne szervezni, de ha ti is segítetek, ugyanis kellenének hangszerek, meg felszerelés... Plusz zenei alapok, vagy kíséret...-hadartam el a kéréseimet, mire a fiúk, beleértve Zolit is, elkezdtek csitítani, hogy majd ők mindent megoldanak.

Nos így is lett.

Zoli elköszönt tőlem egy khmm nem éppen csóknak nevezhető csókkal, aztán felöltözött, és kisietett a szobából. Mire én rendbe szedtem magam eltelt majdnem egy óra is, mivel nem bírtam megállni vigyorgás nélkül, és voltak olyan pillanatok, amikor csak leültem az ágyra, a kezembe tettem az államat, és ködös tekintettel bámultam magam elé. Azt hiszem, egy kicsit elkalandoztak a gondolataim.

Nos három órával később egy rövidnadrágban, és egy bővebb, derékig erő pólóban léptem ki a házból, amin egy pillangó volt, és nagyon úgy nézett ki, mintha az egész pólón egy festő szétfröcskölte volna az összes festékét. Imádtam ez a pólót.

Elindultam a nagy épületig, amit egyfajta gyülekezőnek neveztek ki a tábor idejére, és minden programot ide szerveztek. A reggeli is itt volt, ráadásul a diszkó is ott volt, mert ide lehetett a felszerelést elhelyezni. Itt voltak a kábelek, a hosszabítók, a konektorok, a hangfalak, és volt egy nagy színpad is. Hihetetlen milyen felszerelés is volt itt. Zoliék pedig nem igazán jó hozzáállással, de Marci segítségével már össze is szerelték az egészet. Beállították a mikrofonokat, és a hangfalakat, aztán vállalták, hogy ők lesznek az énekeseket kísérő banda. Sőt ha van kedvem zenélhetek én is velük.

-Ööö, szerintem én ezt kihagyom-mondtam mosolyogva.

A ki mit tud alatt végig a lányok mellett álltam, és üdítő volt, hogy végre lelkesen tapsolhattunk, vagy nevethettünk egy-egy produkció után, aztán egyszer a nevemet hallottam visszhangot verni a falak között. Egy pillanatra megdermedtem ültömben, aztán hevesen rázni kezdtem a fejem a színpadon vigyorgó mikrofonba beszélő Zoli felé, aki csak integetett nekem, hogy menjek fel hozzá. Ám én átvetettem a lábamat a másikon, és tüntetőleg összefontam magam előtt a karjaimat.

-Na, ne kéresd magad, mindenki hallotta már a gyönyörű hangod, gyere-intett felém a kezeivel, miközben a mikrofonba beszélt.

-Ez veszett ügy, édes.

-Akarod, hogy lemenjek, kicsi lány?-kérdezte tetetett dühvel, miközben akusztikus gitárját a másik elektromos gitárja mellé tette. Azt sem tudtam, hogy honnan kerítettek ide hangszereket, gondolom Levi és Peti hozhatták ide, mielőtt mi a tábor első napján ideértünk volna, mert Zoli kezében a buszra való felszálláskor egyetlen gitártokot sem láttam.

-Mit tennél?

-Hát kapnál tőlem, az biztos-bizonygatta, mire az egész terem egy emberként röhögött fel a tanárokat is beleértve.-Na gyere már, kicsi lány. Kapsz kekszet-dobta be a következő érvét vigyorogva, mire mindenki dőlni kezdett a nevetéstől. Újra.

Hirtelen jött önbizalmamon meg sem lepődve mentem bele a játékába.

-Kekszet? Minimum egy csokis tortát kellene adnod ahhoz, hogy én felmenjek oda énekelni-jelentettem be viccelődve, és a termen egy újabb nevetéshullám söpört végig.

-Azt hiszem, megoldható-billentette oldalra a fejét, úgy pillantott le rám.-Na de mégis, miért nem jössz fel ide, kicsi lány? A kilátás is szebb innen, de ha már itt vagy, miért nem énekelsz egyet?

-Ócska érvek-ráztam meg a fejem csalódást színlelve.-Mi van veled, Zoli? Tudsz te ennél jobban is érvelni.

-Ó, hát felajánlhatok még egy-két dolgot, de arról azt hiszem, kettesben tárgyalunk, ha szeretnéd még szerződést is köthetünk róla-mosolygott rám sejtelmesen, mire a szobában nagyon sok lány majd elolvadt a bejelentésén, mások meg csupán csak elvörösödtek-beleértve én is, vagy csak szimplán vigyorogtak.

-Hm-játszottam tovább tűnődve.-Ez fair ajánlatnak tűnik, de nem is tudom, mivel viszonoznád ezt a nagy szívességet.

-Azzal te ne törődj-legyintett.-Nos melyik számot énekled?

Beletörődve a sorsomba, megvontam a vállam, majd tapsvihar közepette felálltam, és felbaktattam a színpadra, ahol leültem a Zoli melletti székre. Peti a vállam felett egy mikrofont nyújtott át nekem, és én mosolyogva vettem el tőle.

Mielőtt bármit is szólhattam volna, Zoli már el is kezdte játszani a dallamot. A srácok vártak egy picit, aztán ők is bekapcsolódtak. Az egyik kedvenc számom volt, amelyet most pengettek, és teljesen a magaménak éreztem. John Legend hangjával pedig állati jól szólt ez a dal. Ez volt az All of me. A dal, amelytől minden porcikám reszketett. Amelyet sosem tudtam volna figyelmen kívül hagyni. Tökéletes leírta az érzelmeimet, és tökéletesen megmutatta mi az igazi szerelem.

Én pedig önfeledten énekeltem kezemben a mikrofonnal, kissé könnyes szemekkel a boldogságtól. De nem a közönségnek énekeltem. Nem őket néztem, nem az emberek reakcióját figyeltem, nem velük foglalkoztam. Itt már csak egy ember számított nekem: Zoli.

Végig az arcát fürkésztem, figyeltem, ahogy a szeme ide-oda cikázott a gitár húrjai és az arcom között. Koncentrált a helyes akkordok eljátszására, de közben mindent megtett, hogy engem is láthasson, és ilyenkor igazi mosolyt villantott, amely megmutatta, mennyire fontos is vagyok neki. Az érzés kölcsönös volt, és valószínűleg ezt ő is tudta.

Akkor nem gondoltam a tábor végére, a nyár végére, amikor vissza kell térnie Pestre. Akkor nem gondoltam semmire, csak arra az átkozott szerelemre...

Nem tettem helyesen.

Szombaton a hazaindulás előtti napon tábortűz volt a gyülekező mellett, és mi is ott voltunk. Zoliék távolabb beszélgettek tőlünk egy csapat sráccal, akiket a suliból már ismertem. Elvileg ők voltak a suli focicsapatában, és gondolom most kibeszélgették magukat iskolánk előző csapatkapitányával.

Amikor elszakítottam a tekintetemet róluk, megpillantottam Marcit, aki egy lánnyal beszélgetett. Úgy nézett ki, jól elvannak, és azt hiszem ez így volt a jó. Ő meg én már úgy sem lehettünk volna együtt, és barátként sem tudtam már rá tekinteni a fogadásos ügy miatt. A barátságunknak végleg befellegzett. De könnyebb volt így mindkettőnknek.

A lányok közben a saját dolgaikról meséltek. Beka említette, hogy hamarosan-a mi kérésünkre-beadja az egyik művét egy pályázatra, és remélte, hogy majd mi is vele leszünk a nagy pillanatban. Meg is ígértük neki, hogy ez olyan pillanat, amit ki nem hagynánk. Anna a barátjáról, és csúnya szakításukról mesélt, ami körülbelül annyi volt, hogy a srác az egyik napról a másikra ejtette. Milyen bunkó!

Verán volt a legnehezebb kiigazodni, hiszen alig szólalt meg, de úgy vigyorgott, mint a vadalma. Kifaggattuk, hogy mégis mi történt vele, amikor elárulta a rejtélyes boldogság okát, még pedig, hogy hamarosan randizni megy Levivel. Sikongatva öleltük át őt, ő pedig próbált csitítani minket, de addigra már mindenki minket bámult. Azt hiszem, őt is eltalálta Cupido nyila.

Egy pillanatra újra a srácok felé kaptam a fejem, akik kivételesen nagyon csendben, távol tőlünk beszélgettek már csak hármasban. Arcuk komor és komoly volt, nem vágtak egymás szavába, sőt alig beszéltek, valószínűleg gondolkoztak valamin, ami fontos dolog lehetett számukra.

A mellkasomban rossz előérzet támadt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mitől. Talán csak furcsa volt őket így látni.

-Hé, Luca, jól vagy?-kérdezte Beka, mikor nem válaszoltam egyik feltett kérdésére.

-Igen, bocsi, mit is kérdeztél?

-Hogy mi van most köztetek akkor a Zolival? Vagy most mi lesz veletek? Mert Vera és Levi érthető, hiszen ők meg tudják oldani a hétvégi látogatásokat Vera tesója miatt, aki Pesten tanul, de veletek mi lesz?

-A jó ég tudja-sóhajtottam fel.-De majd kitalálunk valamit. Azt hiszem, elég erősek vagyunk, hogy kibírjuk a távolságot.

Ezt csak hittem, de hogy mi volt a megoldás a kilométerek legyőzésére, még nem tudtam. Választ kerestem a tekintetekben, a napokban, a múltban, az ismeretlen jövőben és talán még mindkettőnkben is, de valahogy sosem tudtam rájönni, mi is lenne a megoldókulcs.

Egy héttel később a házunkban ténferegtem. Tétlenül ültem ki a hintaszékbe az udvaron, és magammal vittem az éppen olvasott könyvsorozatom harmadik részét és egy üveg vizet. Hasra feküdtem a puha szivacson, majd kezembe véve a kötet fellapoztam az utolsó olvasott oldalnál.

Egy hét alatt nem sok minden történt. Pontosabban ha azt vesszük, hogy az apám még mindig rosszalló tekintettel meredt a barátomra, a lányok teljesen be voltak zsongva, és folyamatosan nálunk tanyáztak, és a barátom pedig rejtélyesen viselkedett azóta, mióta meglátogatta őket a menedzsere, akkor tényleg nem történt semmi.

Vera és Levi végre randiztak, ami valamiért annyira jól sikerült, hogy a barátnőm rögtön beleegyezett abba, hogy együtt járjanak. Nos elég furcsa volt először őket látni őket kezén fogva megjelenni, de aztán hozzászoktam. Beka tényleg beadta a pályázatra a rajzát, és most már csak a válaszra vártunk, Anna pedig túllépett azon az idióta seggfejen, most már őszintén mosolygott.

Aztán jött a kínos vacsora a szüleim társaságában a barátommal, ahol persze felhozódtak a kínos, és cikis témák is, meg persze a régi sérelmek. Apa hozzávágott egy-két sértést Zolihoz, de őt vagy nem érdekelte, vagy csak nagyon jól titkolta, hogy rosszul esett neki. Apa harmadik beszólása előtt még gyorsan rászóltam, hogy most már jobb, ha abbahagyja. A jószívű, mindig kedves anya pedig újra megkedvelte ugyan, de azért ő is óva intett Zolitól.

A legkínosabb mégis az volt, amikor éppen kettesben voltunk otthon a házban, mert apáék éppen fodrásznál voltunk. Nos mi kicsit belelendültünk a csókolózásba, és éppen csak az utolsó pillanatban hallottuk a kocsiajtó csapódását. Pillanatok alatt rendben szedtük magunkat, és az ágyat, én pedig éppen, hogy csak tisztes távolságban leültem az íróasztalom előtt álló székembe, amikor apa berobogott az ajtón úgy mond ellenőrizni a fűtést. Nos elég érdekes volt apa elpirulását látni, amikor közöltem vele a tényt, hogy nyáron nem szokás fűteni. Ezután habogott egy elnézést, és kirohant a szobából. Szegény.

Jól megvoltunk. Egészen csütörtökig, amikor Zolit váratlanul felhívta a menedzsere, hogy rögtön menjen haza, mert beszélni kell vele és a bandával, azt mondta, hogy csak egy óráig tart, de Zoli utána nem jelent meg nálunk. És a nagy kupaktanács után már a telefont sem vette fel nekem, gondoltam, hogy csak hosszúra nyúlt és még mindig tart a megbeszélés, ezért többször nem próbálkoztam hívással. Másnap reggel megjelent az ajtónkban, és úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Kitért a kérdéseim elől, elterelte a témát, ha megjegyeztem vagy esetleg rákérdeztem a menedzser által tett látogatásra. Furcsán viselkedett, és nemcsak ő, hanem a többiek is.

Vera már nem mosolygott annyit, de azért próbálta fenntartani a látszatot, hogy minden rendben, és a többiekkel is így volt, beleértve apáékat is. Körülöttem mindenki tudott valamit, de nekem semmit nem mondtak el. Ráadásul tegnap Zoli olyan romantikus randira vitt el, amiről életemben nem gondoltam volna, hogy összehozna. Kis házba vitt, ahol kettesben voltunk, szirmokat szórt szét, gyertyákat rakott mindenhova, ráadásul gyertyafényes vacsorát csinált, és reggel miután együtt keltünk fel, ágyba hozta a reggelimet.

Rá akartam kérdezni, hogy mégis mit titkol előlem mindenki, de jobb ötlet volt meg sem szólalni tegnap este. Láttam rajta, hogy mennyit készült ezzel, és nem akartam gallyra vágni az esténket, ami lassan tökéletesnek volt kinyilvánítható.

Ma reggel 10-kor hozott haza, majd egy csók után hagyta, hogy kiszálljak a kocsiból, és elhajtott, de előtte megígérte, hogy délután átjön hozzám.

Nem tudom, mikor, de nemsokára megállt a felhajtón az autója, és ő kipattant belőle. Néztem, ahogy anya kinyitja neki a kaput, ő pedig beslisszol a másikon, amely az udvarra vezetett. Rugalmas léptekkel előttem termett fehér pólójában, és farmernadrágjában. Miután feltérdepeltem, könnyű csókot nyomott a számra, és leült mellém.

Arcán egy halvány mosoly suhant át, amikor megpillantotta a könyvet mellettem, de nem szólt egy árva szót sem. Némán bámult maga elé, karjaival a térdén támaszkodott. Ismertem ezt a nézést, ezt a tanakodó tekintetet, hogy hogyan mondja el, amit kell.

Felsóhajtottam.

-Beszélj-kértem, mire rám pillantott sűrű, fekete szempillái alól.

-Miből gondolod, hogy el akarok mondani valamit?

-Ismerlek-mosolyodtam el.-Úgyhogy mesélj, mi nyomja a lelked.

Ekkor újból maga elé bámult, és hosszú percekig a kezét és a földet fixírozta. Azt sem tudtam, mit csináljak, hogy most szólaljak meg vagy sem. Csak ültem ott tétlenül, ő meg olyan ideges volt, hogy ökölbe szorított kezei elfehéredtek.

Aztán felnézett rám. Kétségbeesetten.

-Mielőtt elmondanék bármit, tudnod kell, hogy fontos vagy nekem, és én sz...-kezdte, aztán elhalkult a hangja.-És meg kell tudnom valamit. Hogy hogy érezted magad tegnap este.

-Varázslatos volt-suttogtam döbbenten.-De kezdesz megijeszteni.

-Én is imádtam a tegnap estét-hagyta figyelmen kívül a szavaimat, és a kezét az arcomra helyezte, miközben a szemével és az ajkaival is próbált mosolyogni. De aztán elfordult tőlem, és felállt. Előttem kezdett járkálni fel s alá.-Tudnod kell, hogy nem így terveztem, de közbe jött valami és...-túrt bele a hajába.-Sajnálom, de én kicseszettül nem viselem el a távolságot, és most kaptunk külföldön, Amerikába egy ajánlatot. Ott kellene fel vennünk zenéket, meg videoklipeket. Majdnem öt hónapos munka, ami rohadtul sok idő és én...

-Várj-szakítottam félbe remegő hanggal és végtagokkal. Tudtam, mit jelent ez, tudtam, mit akar.-Te most szakítani akarsz velem?

-Nem tudom-hajtotta le a fejét, mire a düh fellobbant bennem a szomorúság helyett.-Nem szeretem, hogy ha a barátnőm távol van tőlem. De téged nem akarlak elveszíteni, így ötletem sem sincs, mit csináljak.

-Nem tudod?!-kérdeztem vissza idegesen.-Nem azért jöttél ide, hogy kidobd a szűrömet és utána csak távozz innen azok után, ami az elmúlt hetekben kettőnk között történt? Olcsó kifogás, hogy nem bírod a távolságot-jelentettem ki, de közben már alig bírtam visszafojtani a zokogásomat. Ő sem nézett ki jobban.-Miért kellett pont most bejelentened ezt? Egyáltalán hogy az istenbe jöhettünk össze? Mekkora barom voltam-töröltem le a könnyeimet, miközben próbáltam elviselni a mellkasomat szorító fájdalmat, és alig bírtam kontrollálni a levegővételeimet.-Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége.

-Luca...-nyúlt a kezem után, de kirántottam.

A szemeim megint megteltek könnyel, hitetlenkedve meredtem rá, és azt hittem, hogy abban a pillanatban össze fogok esni, de már majdnem két hete nem szedtem a gyógyszereimet, és nem volt egyetlen pánikrohamom sem. Azt hiszem, hogy a környezetváltozás (értsd: tábor), és az, hogy Zoli újra az életem része lett, csökkentette bennem a félelmet, amelyet a magány és az elutasítás szült.

Annyi mindenen mentünk keresztül, főleg a tábor alatt, olyan dolgokat engedtem neki, amit egyik srácnak sem engedtem meg az éveim alatt. Szerettem őt már évek óta, és azt hiszem, csakis rá vártam. Rá vártam, erre most megint el dobja magától az esélyünket, amelyre már mióta vártunk. Talán így is lesz a legjobb, talán én sem bírnám elviselni a távolságot.

De ha tudta, hogy problémája van a távkapcsolattal, akkor minek mentünk bele ebbe a kapcsolatba?

-Luca...-kérte kétségbeesetten.

-Nem. Csak hagyj békén, Zoli!

Elindultam könnyes tekintettel a házunk felé, miközben Zoli folyamatosan követett és magyarázott nekem, sőt a nevemen szólított, de nem hallgattam meg. Elrohantam anya mellett, aki a kapu mellett álldogált, és kérdőn nézett felém.

Ők is tudták, mindenki tudta, és senki nem szólt egy szót sem. Valószínűleg Zoli kérte meg őket, hogy hallgassanak a dologról, de azért rosszul esett. Sosem haragudtam volna rájuk, egyedül Zolira voltam dühös, aki még esélyt sem adott a távkapcsolatnak. Azt hiszi, nekem olyan könnyű lett volna, hogy hónapokig nem találkozunk, és ő meg mérföldekre van tőlem? Hát egyáltalán nem.

A szobámba érve lehuppantam az ágyra, majd megtaláltam magam mellett az ágyon a laptopomat. A legkönnyebben most jöttek a szavak a számra, olyan volt, mintha egy saját történet, egy élettörténet körvonalazódott volna bennem, és a leggyorsabban el is kellett kezdenem.

Sírva nyitottam fel a laptopom három hete nem használt billentyűzetét és pötyögni kezdtem rajta, de egyetlen értelmes mondatot sem tudtam leírni. Órákig is gondolkoztam azon mit is írjak, amikor anya rám szólt, hogy ideje letennem, majd holnap folytatom, utána pedig leült mellém, hogy beszélgessünk egy kicsit. Én pedig kiöntöttem neki a lelkemet, ő pedig elmagyarázta Zoli érveit.

-Tudod, kicsim, Zoli beszélt velem és apáddal-simított anya végig a hajamon.-Nem akart megbántani, de elmondta, hogy képtelen elviselni a távolságot. A szüleivel is elég sokszor találkozott, gyakran jártak fel hozzá Pestre, ha a fiú nem tudott hazajutni. Most is állítólag mindennap beszél majd velük Skype-on a húga miatt is, de veled sokkal közelebbi kapcsolatba került... Már ha érted, hogy értem ezt. Apád előtt bevallotta, hogy hiányozna neki az érintésed, és nem bírná elviselni így a távolságot. Látni lehetett rajta, hogy őrülten szeret téged, kislányom, de nem tudja, megoldani a folytonos hazautazgatást.

Zokogva öleltem át anya testét, és a fejemet a nyakába fúrtam.
-De miért pont most, anya? Miért pont most kellett az életnek közbeszólnia?
-Talán a sors nem így akarta. Tudom, kicsim, hogy milyen fájdalmas ez, de majd jobb lesz egy idő után.

Igen, még mindig haragudtam rá, még mindig képtelen voltam megbocsájtani neki, de elfogadtam a döntését. Ha úgy gondolta, hogy ez nem mehetne tovább, akkor talán nekem is el kell fogadnom. Szeretném azt hinni, hogy működhetett volna ilyen korlátok között is, de talán minket nem egymásnak szánt a sors.

Sírtam, bőgtem, toporzékolni akartam, de már mindegy volt. Ő ezt eldöntötte, én nekem pedig akármilyen fájdalmas volt ez, el kellett engednem. Talán pár év múlva újra találkozunk majd, és csak nevetünk az egészen. Talán majd hallok még felőle, talán egyszer még beszélünk, és talán egyszer még újra együtt lehetünk. Ki tudja, mit hoz majd a jövő? Addig pedig a saját, általam teremtett világban élek majd, ahol a mi szerelmünk nem így végződik, ahol boldogan élhetünk.

Másnap újra a laptopom kijelzője előtt találtam magamat, egy doc fájl volt megnyitva a képernyőn. Most már tudtam, mit is írjak. Tudtam, hogy milyen világban tudom elképzelni a főhősöket, és tudtam, mit is fogok megírni, ezért pötyögni kezdtem a billentyűzeten.

Már évekkel ezelőtt meg kellett volna magyaráznom a történteket. De én, Kathleen Summers csak egy gyáva nyúl voltam, aki a megfelelő pillanatra várt, hogy végre felfedhesse a titkát mindenkinek, a barátainak. Senki se tudta, mi történik velem, senki se tudta, mitől féltem, de akkor azon a nyáron minden életre kelt körülöttem.

Az életem végre mint a virág kivirult, a barátaim és a régi szerelmem is mellettem volt, de a titkok beárnyékolták a szeretettel teli nyári nappalokat. Ez volt az életem, mindenki előtt titkoltam a valós személyiségemet, és akkor nyáron mindenkit visszakaptam.

Az életemet megváltoztatta a vallomásom, és egy homokba írt szerelem...